„Nem tudom, mi a sorsom, de abban egészen bizonyos vagyok, hogy te főszerepet játszol benne.”

Amikor felszálltam a buszra, még fogalmam sem volt arról, hogy otthon milyen csodában lesz részem.
Legalább fél órát utaztam a hepehupás dél-magyarországi utakon, míg hazaértem, és tudtam, hogy még tíz perc séta is vár rám, de egyszerűen nem bántam. Az első igazi tavaszi délután volt, és azt tervezgettem, hogy kiviszem Tornádót, a gyönyörű szénfekete kis kancámat vágtázni. A márciusi nap égette a szemem, és mire a kis faluszéli házunkhoz értem, egészen izgatott lettem, ahogy az előttem álló tökéletes délutánra gondoltam. Szinte már éreztem az arcomba süvítő friss, kellemesen csípős szellőt.
A kis faluban nem volt igazi élet. Láttam néhány gazdát, amint a földet szántják, gondoltam, hogy apa is ezt teszi otthon a mi földünkön, de ezen kívül nem volt mozgás a faluban. Nálunk nem voltak diszkók, nem voltak ruhaboltok, nem volt mozi, összesen egy kis boltocska volt, ahol kenyeret lehetett venni, meg a legalapvetőbb élelmiszereket és tisztító szereket, volt egy barkácsbolt, és egy kis kocsma; de mégis, én a világon ezt a kis falut szerettem a legjobban. Nem kellett nekem holmi nagyváros, el sem tudtam volna képzelni az életem ott. Nem tudtam volna nap, mint nap az ébresztő órára kelni kakas kukorékolás helyett, nem tudtam volna a délutánjaimat a számítógép előtt tölteni, nem tudtam volna csupa hipermarketi ennivalót magamba tömni. Szerettem, hogy soha semmi nem történt, és nem is hiányzott, szerettem, hogy én vagyok az egyetlen fiatal, szerettem, hogy mindenkit ismertem, szerettem, hogy mikor leszálltam a buszról, az első dolog, amit megéreztem, a tehéntrágya szag másnak biztosan orrfacsaró bűze volt, nekem mégis az otthont jelentette, szerettem, hogy én ide születtem, és nem a szmogos fővárosba; szerettem az én kis dél-magyarországi falumat.

Viktorpuszta – olvasta el a nagybetűkkel írt zöld táblácskát. Furcsa volt neki ez a hely a nagyvilág után. Annyi helyen járt már, és most zavarta ez a nyugalom. Mit lehet itt csinálni? Neki szüksége volt a pörgésre, szüksége volt arra, hogy mindig minden változzon, szüksége volt az új dolgokra, szüksége volt arra, hogy azt érezze: forog az egész világ, és ő vele együtt forog, míg el nem szédül.
Az apró faluban akkora csend volt, hogy attól félt, barátja kocsiját meghallják az ott lakók, és rögtön mindenki felismeri őket.
- Szóval most akkor hol is vagyunk? – kérdezte valaki hátulról németül.
- A nagybátyáméknak itt van háza. Meglátogatjuk őket – válaszolt a lány hibátlan némettel.
- Pont itt? – grimaszolt a kérdező.
- Tom, nyugi. Biztos király lesz – mondta a sofőr, és megszorította a mellette ülő lány kezét.
- Neked könnyű, Bill. Ti majd elkufircoltok egész nap, és kész. De mit csinálok én?
- Van egy unokatesóm. Egy évvel fiatalabb, mint én.
- Ajánlom, hogy szép legyen, mert különben kiakadok.

Felkaptam a ház előtt napozó Lukréciát, és megpusziltam. A macska azonnal dorombolni kezdett.
- Kedveském – kiáltott át az idős szomszéd néni.
Virágos, sötétkék otthonkát viselt, ősz haját szürke kendő fedte, és ahogy rám mosolygott, megláttam hiányos fogsorát.
- Csókolom, Bajzáth néni.
- Megmondanád apukádnak, hogy szükségem lenne egy kis segítségre a barackfa megnyírásánál? Hamarosan kihajt, attól tartok, ebben a nagy melegben, és még az előtt jó lenne megmetszeni.
- Apa átmegy, amint tud! – mosolyogtam rá, majd egy utolsó integetés után, a macskával a kezemben, beléptem az ajtón. Nem volt zárva, elvégre itt senki nem fog betörni.
Megláttam apa kissé sáros gumicsizmáját a bejárati ajtó melletti szőnyegen, amit gondos anyukám készített ki, hogy a koszos cipőinket arra tegyük.
- Apa, Bajzáth néni kéri, hogy metszd meg neki a barackfáját! – kiáltottam el magam, és leraktam Lukréciát. A cica azonnal berohant a konyhába. Ahogy leraktam a cipőm a szekrény elé, észrevettem kettő edzőcipőt és egy magas sarkút, amik sehogyan sem illettek oda.
Nevetés hangja csapta meg a fülem. Lassan elengedtem a cipőm, felemelkedtem, és a nagyszobába sétáltam. Három ismeretlen ember ült nekem háttal, anyáékkal szemben, a kanapén. A lány megfordult.
- Anna – kiáltottam el magam boldogan, és azonnal odafutottam, hogy megöleljem.
- Jaj, végre, hogy hazaértél, Nóri, már annyira vártalak – szorosan magához húzott.
- Nem is tudtam, hogy jöttök – mondtam lassan, mikor elengedtük egymást.
- Meglepetés – nevetett fel. Gyönyörű nevetése volt.
Ő maga is gyönyörű volt. Csak egy év volt köztünk, de én valahogy mindig is annyira felnéztem rá, mintha csak az anyukám lenne. Mármint nem mintha nem szerettem volna az igazi anyukámat, mert hát természetesen ő és apa volt a legfontosabb nekem, csak akkor is. Anna valahogy mindig sokkal érettebb volt, mint én, ő mindig sokkal felnőttesebben viselkedett, mint én. Emlékszem, mikor egyszer a közeli nagyobb városba mentünk el egy este. Alig töltöttem be a tizenhatot, Anna pedig éppen a tizenhetet, de én mégis úgy éreztem, sokkal több év van köztünk. Anyáék alig akartak engem elengedni, pedig a város csak fél órára van innen, mégis annyira féltettek; Anna szülei ellenben örültek, hogy végre nem a nagy Budapesten jár éjszaka egy szem lányuk, hanem egy viszonylag biztonságosabb kisvárosban. Persze, mint később kiderült, Anna mindenhol tud bajt keverni. Mármint nem is bajt, inkább csak felhívja magára a figyelmet. Mielőtt bementünk a városba, otthon azt ígértük, hogy csak sétálni fogunk. Nem értettem, hogy Anna szülei miért mosolyogtak olyan elnézően, míg az én szüleim mosolya elárulta, hogy teljesen elhitték, amit Anna szemrebbenés nélkül mondott. Én is elhittem. De persze, mint később meg tudtam, Annának esze ágában sem volt beülni valami kis csendes pizzériába. Valami hangos szórakozóhelyre mentünk, ami valami rettentő szörnyű volt, és én akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé nem megyek olyan helyre. De Anna élvezte. De még hogy! Rögtön a kiszolgáló részhez mentünk, és mindkettőnknek rendelt valamit. Szerencsére arról le tudtam beszélni, hogy nekem is alkoholt rendeljen, de ő magának valamilyen drága koktélt kért. Nem mintha mi fizettük volna, mert mikor a pultos meglátta Annát, azt mondta, a ház vendégei vagyunk. Nem igazán értettem, de Anna nagyon mosolygott. Aznap este legalább egy sráccal láttam őt csókolózni, ami nekem nagyon meglepő volt. Tágra nyílt szemekkel bámultam őt, de aztán valami fiú hozzám is odajött, és mire elhajtottam, Anna eltűnt. Később, mikor pár nap múlva megkérdeztem, hogy mi történt, csak somolygott, de nem válaszolt. Nem értettem.
Kicsit távolabb léptem tőle, a kezeimet még mindig a vállain tartva, és jól megnéztem az arcát. Gyönyörű volt. Méregzöld macska szeme volt, szeplős arca, és fényes, mogyoróbarna haja. Emlékszem, mennyire szerettem kiskorunkban befonni a haját. Mellette én mindig csúnya kis békának éreztem magam. Ő soha nem éreztette velem, hogy ő mennyivel szebb nálam, talán nem is gondolta így, de én mégis ezt éreztem.
- Annyira örülök, hogy végre megint látlak. Annyira hiányoztál! Már legalább egy éve nem láttalak! – újból magához ölelt.
Elmosolyodtam, és mikor elengedett, végig néztem rajta. Mindig elcsodálkoztam azon, hogy mennyire tökéletes érzéke van ahhoz, hogy összeválogassa a ruháit. Persze most is tökéletesen nézett ki. Anna mindig is kifogástalanul volt felöltözve, valahogy mindig pontosan tudta, hogy milyen alkalomra melyik ruháját kell felvennie.
Kicsit talán irigyeltem is őt. Nem gondoltam, hogy tökéletes élete van, tudom, is hogy egyáltalán nem. A szülei elváltak pár hónapja, és amikor telefonon beszéltünk, azt mondta, eléggé megviseli a dolog. Az sem hiányzott, hogy mindenki megnézzen az utcán, akárhol is vagyok, az sem, hogy minden vidéki ember kiszúrja rólam, hogy Budapesten lakom (Annáról mindig mindenki az első pillanatban megállapította – nem azért, mert olyan nagyképűen viselkedett, egyszerűen csak a karizmája), nem is azért irigyeltem őt, mert a nagyvárosban lakott, és neki megadatott az a szabadság, ami nekem nem; mint mondtam, imádok itt élni. Ez az én helyem. Azt irigyeltem tőle, hogy bármi is történt, ő emelt fővel elviselte, és olyan szélesen mosolygott, mintha legalább a legnagyobb álma vált volna valóra. (Ami mellesleg egy Oscar-díj lett volna.)
Anna egész életében színésznőnek készült. Kis pisis korunk óta azt hajtogatta, hogy ő egyszer még köszönetet fog mondani az Oscarért. Emlékszem még, mennyi videó felvételt készítettem róla. Mindig én tartottam a kamerát, ő pedig játszotta Júliát, vagy azt, aki éppen eszébe jutott. A kedvence mindig is Anna volt az Anna Kareninából, imádta eljátszani a szerelemtől szenvedő főhőst. Ez már akkor is így volt: ő tündökölve a főszerepben, én hátul, láthatatlanul. Én élveztem így, soha nem akartam helyet cserélni vele.
Egészen addig, míg a fekete hajú fiú meg nem fordult, és rám nem nézett; akkor azt kívántam, bárcsak én lehetnék Daubner Anna.

Hazudna, ha azt mondaná, nem vette észre, hogy Nóri semennyit nem változott. Egy farmer volt rajta, egy teljesen egyszerű pólóval, és egy kapucnis pulcsi. Idejét sem tudta megmondani, hogy ő mikor öltözött fel így utoljára. Nóri fekete szemét és mindig pirospozsgás arcát fénytelen szőke haja keretezte, de Anna szerint még így is szép lány volt. Csak kicsit látszott rajta, hogy falun nőtt fel. Mármint ilyen kicsi falun. De Anna szerette őt, sőt, egyenesen imádta. Mindig is szeretett volna egy húgocskát, és Nóri pontosan ilyen lány volt. Gondolkodás nélkül azt mondta volna az akkor tizenhét éves lánynak, hogy költözzön fel hozzá Budapestre, de tudta, hogy Nóri nem hagyná el a szüleit és az ő szeretett kis faluját. Persze megértette. Nóri számára ez volt az egyetlen világ, amit ismert, és amiben megbízott.

Tágra nyílt szemekkel bámultam őt. Tökéletes arca volt. Csoki barna mandulaszemek, ívelt ajkak, pisze orr, és kisfiús, de egyszerre férfias arc. Egyszerűen abban a pillanatban belezúgtam.
Aztán jött a hideg zuhany. A bal kezét Anna derekára vezette, és finoman, de mégis olyan mozdulattal húzta magához, mintha csak azt mondaná, Anna csak is az övé.
Istenem, hogy kívántam, hogy legalább egy pillanatra fogja meg az én kezemet.

Anna imádta, mikor a barátja úgy karolta át a csípőjét, hogy közben szorosan magához húzta; olyan mozdulatsor volt ez, amit Anna szerint csak a francia férfiak tudtak, de Bill valahogy kivétel minden alól, amit eddig az életében megtanult. Olyan szexis mozdulat sor volt ez, hogy abban a pillanatban csak kettesben akart lenni barátjával.
Anna Billre mosolygott, és bemutatta Nórinak. Tom is felállt a kanapéról nagy nehezen, mire Anna elmosolyodott, hogy egyáltalán fel tud állni akkora nadrágban. Tom kezet fogott Nórival, és sokat sejtetően rámosolygott. Anna csinos kis orrát fintorba húzta, Bill pedig erősen sípcsonton rúgta Tomot, úgy, hogy csak ők hárman látták. Nóri semmit nem sejtve visszamosolygott Tomra, mire ő csak nagyképűen ikrére és annak barátnőjére nézett. Anna felsóhajtott.
- Hosszú hétvége lesz.