fenébe az egészet, semmi értelme, hogy csak kidobja az ablakon a cége pénzét. Ha így folytatódik, nem csak én, de még apa is tönkre megy. Egy hét telt el azóta, hogy a másfélmillió eurót levették a kártyáról. És hiába változtattok szinte napról napra a jelszót, mindig és mindig, újra és újra feltörték. Ezen a héten teljesen tönkrementem. Vagyis nem én, hanem a cég. Na de ha a cég tönkre megy, akkor előbb utóbb én is…

-Barbara! Kérlek hívd össze a dolgozókat a műterembe! –mondtam

-Rendben!

10 percen belül mindenki ott volt. Nehezen álltam ki eléjük, nem tudtam mit is tudnék ilyenkor mondani.

-Hát üdvözlök mindenkit. –mondtam, és sóhajtottam egy nagyot –Nem találok szavakat… két éve van fent a G&G. Két év szinte nem is elég, hogy rendesen beinduljon, ám egy hét teljesen elég, hogy véglegesen tönkremenjen. Már mindenki hallotta, hogy e-mailek keltek útra. Ezt elmondtam. Aztán jött a remény, hogy rendbe jön minden, hiszen megvették a kollekciót. De semmi nem jött rendbe, sőt! Ellopták minden pénzünket. Lassan mínuszban vagyunk. Édesapám küldött többször is egy kis segítséget pénz formájában, de azt is folyamatosan ellopták. A rendőrséget ugyan értesítettem, de ilyenkor nagyon kevés az esélye, hogy kiderül ki a tettes… -ismét szünetet tartottam, és néztem azt a több száz szempárt, ami most csak rám figyel. –Elsüllyedtünk. És nincs elég menőcsónakunk. Amikor elkezdtem a vállalkozást, nem mertem volna bele se gondolni, hogy egyszer így fogok bezárni. Arra számítottam, hogy majd innen megyek nyugdíjba, a G&G-ből. De… nem jött össze. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket. Holnap már ne gyertek be, felesleges. Mindenkinek kívánom, hogy el tudjon helyezkedni. Sok sikert kívánok. És… -de elcsuklott a hangom –Köszönök mindent. –sírtam el magamat. –Azt, hogy mindig megzúdíthattalak titeket tennivalóval, és talán sokszor voltam kemény, és szigorú, tudnotok kell, hogy nagyon szerettem veletek dolgozni. –mondtam, és lekapcsoltam a mikrofont. Majd elindultam lassan ki a teremből. Gondoltam, hogy akkor most jön, a fújjolás, meg a kifütyülés… de nem. Tapsot hallottam. Először csak egy embertől, majd 10-től, 50-től, majd a fél terem tapsot már, és végül az egész terem tapsolt… Ez még inkább megindította bennem azokat a könnyeket, amiket ilyenkor legszívesebben inkább visszafojtanék. De nem megy… bementem az irodámba. Utoljára… összeszedtem a cuccaimat, és egy nagy dobozba raktam. Majd otthagytam, és elmentem. Vikyvel találkoztam, felajánlottam neki, hogy hazaviszem, ő pedig el is fogadta.

-Én nem akarok munkanélküli lenni. Mi a fenét csináljak most majd magammal?

-Jaj Viky… egész életedben az volt az álmod, hogy bulizz hajnalig, és másnap délig aludj! Tessék itt a lehetőség, hogy átbulizd az életedet… -mondtam

-Esther… hajó! Van barátom… rémlik még valamit, hogy együtt vagyok Billel? –kérdezte egy kicsit talán cinikus hanglejtéssel

-Igazad van! Bocs… majd beajánllak valami cégnél.

-Köszi… -mosolygott

-Viszont… -kezdtem bele, de inkább abbahagytam

-Viszont? Mit akartál mondani? –kérdezte

-Csak azt, hogy… nem lényeg.

-Ne csinál már! Mondd el!

-Majd akkor, ha már biztos lesz. Nem akarom elkiabálni. –mondtam ellentmondást nem tűrő hangon

Meg se szólaltunk további részén az útnak. Megálltam Viky háza előtt.

-Bejössz? –kérdezte

-Nem, köszi! Este jön át Tom… -mondtam, bár egy kicsit unott hangon

-Oh… miből érzem azt, hogy most nem igazán akarsz vele lenni?

-Mer tényleg. Egy kicsit egyedül szeretnék most lenni. De nem megy! Mindegy! Majd berakok valami filmet…

-Hát, éld túl akkor… -mosolygott

-Igyekszem! Szia! –integettem neki a kocsiból, majd dudáltam, és elmentem haza. Szó szerint beestem a házba. Gyorsan lepakoltam a táskámat, meg átöltöztem. Majd elkezdtem kutakodni a DVD-k között, hogy mit is rakjak majd be, mert azt hiszem az lesz most a legjobb, ha csak tévézünk.

Pár perc elteltével csengettek az ajtón. Tudtam, hogy Tom lesz az. Mentem is, és kinyitottam.

-Szia! –köszönt, és a szokásos fehér rózsát nyújtotta a kezembe

-Szia! –pusziltam szájon

-Baj van? –kérdezte

-Tudod… -majd elgondolkoztam, valóban érdemes-e belefolyni most egy beszélgetésbe. –Tök jól vagyok! –vettem fel a jól bevált műmosolyomat

-Előttem nem kell leplezni az érzéseidet. –mondta, és megsimította az arcomat

-Nem szeretnék panaszkodni.

-Ez nem panaszkodás. Bánt valami?

-Hogy bánt-e? Tom azt érzem, hogy meghalok… igen! Bánt valami. –ültem le a kanapéra

-Akkor mondd el, hogy mi! –ült le mellém, és megfogta a kezemet.

-Tudni akarod?

-Igen.

-24 év. 24 év munkája veszett kárba egyetlen egy hét alatt. Egy álmom, amit 24 éve álmodok, és próbálok megvalósítani… de fel kellett ébrednem. Fel tudod ezt fogni?

-Állj! Ne rébuszokba beszélj! –vágott közbe

-OK! Akkor talán fogalmazzak úgy, hogy elvették mindenemet? Az álmaimat, a vágyaimat, a munkámat? A cégemet? Az ÉN cégemet… -sírtam el megint magamat

-Esther… -fogta meg a fejemet, és magával szembe fordított.

-Én… tudom, hogy min mész most keresztül.

-De hogy is tudod. Ugyan már. –húztam volna el a fejemet

-Hidd el, hogy tudom! Szóval… csak annyit, hogy… szeretlek. És én melletted vagyok. Nem ígérem, hogy segíteni is tudok, de itt vagyok. És lehet, hogy elszúrtam… de én akkor is szeretlek. És kérlek, ne haragudj, bár tudom ez lehetetlen.

-Tom nem értelek! Telesen összezavarsz… -mondtam

-Nem baj! Egyszer rájössz! Csak akartam, hogy tudd, mit érzek!

-Tom mi a fene bajod van? Miket hordasz itt össze? –fintorogtam

-Csss… -csókolt meg

Éreztem, hogy eltitkol előlem valamit. Valami, ami esetleg fontos lenne a számomra. De tudom, hogy előbb utóbb magától is el fogja mondani. Kívántam őt. Az érintését, a csókját… azt, hogy a közelségét érezzem. Hogy tudjam, ő az enyém, és nem vehetik el tőlem. Képes lettem volna megtenni azért mindent, hogy ezt az éjszakát most vele töltsem el.

Tom próbált tovább merészkedni, és lekerült rólam a felsőm. Majd szép lassan minden ruha…

Apró puszikkal árasztott el. Amik nyugtató jelleggel hatottak most rám. Egyszerűen tudta, hogy mire van szükségem. Hogy mit kell tennie. Habár ő volt a „főnök”, azt csinálta mégis, ami nekem jó. Élveztem, hogy odafigyel. Először fekszem le vele a két hónap alatt. Mind ketten tudtuk, hogy ennek most tökéletesnek kell lennie. Semmi nem zavarhatja meg. És semmi nem állhat abba az útba, ami mindkettőnknek a szépet jelenti most…

-Köszönöm. –húzott magához, és egy puszit nyomott izzadt homlokomra

-Én köszönöm. –mosolyogtam rá, és becsuktam a szememet

Mióta várok én már erre, hogy valaki mellett elaludjak este. Hogy valakihez oda tudjak bújni. Hogy valakinek a szuszogására aludjak el…

És ezeket a vágyakat valakinek sikerül betöltenie. Valakinek sikerül… Tomnak. Érzem, hogy teljes szívemből szeretem őt… de vajon… ő is szeret engem?