Telik az idő.

A következő hétre apud kikért a suliból, mert nem igazán volt kedved emberek közé menni. A hírekben megjelent, az eset, mivel köze volt a Tokio Hotelhez. Az újságokban is benne volt. Az egész csapatot szétszedték, mindenkit hibáztattak, rengeteg hazugságot találtak ki rólad és róluk is. Nick úgy döntött a klipp premierjét is elhalasztja, mert nem alkalmas az időpont. Nem beszéltél a fiúkkal egyszer sem. Nem akartál. Apudat felhívták mind. Még egyszer Tom is, és kiöntötte lelkét neki. Viki minden nap a suliból egyből hozzád jött, és erre a hétre ide is költözött. Az alvással még problémáid voltak, de már előfordult, hogy egy egész éjszakát sikerült felriadás nélkül töltened. Kezdett szépen lassan javulni a helyzet.

-        Na, kicsim? Péntek van. Hétfőn már el kell menned az iskolába.

-        Tudom.

-        És mit kezdesz még el holnap?

-        A jogsit! – jutott eszedbe, és nagyon megörültél.

Hisz ott áll a gyönyörű, saját autód a garázsban és csak rád vár.

-        Most már felköltözök a saját szobámba.

-        Rendben, aztán gyere, vacsorázzunk meg.

-        Apu, nem láttad a levelet, ami az éjjeli szekrényemen volt? – kérdezted, mikor újra lejöttél.

-        Egy világoskék boríték Tom Kaulitz névre címezve?

-        De igen. Hol van?

-        Azt hétfőn feladtam. Meg volt címezve, volt rajta bélyeg, gondoltam feladásra vár. Nem jól tettem?

-        Nem tudom, apu. – ültél le, hogy kicsit összeszedd a gondolataidat.

-        Mi volt benne?

-        Amit érzek. Mint egy napló, leírtam minden gondolatom és, amit iránta érzek.

-        Hát akkor abból baj nem lehet.

-        De megbánthatom vele.

-        Akkor hívd fel és mond el neki, hogy semmit nem bántó szándékkal írtál bele.

-        Tudod, mit? Ha ő nem foglalkozott vele, hogy engem megbánt, akkor ezt most kibírja!

-        Te tudod, kicsim.

Eközben a fiúk a stúdiójukban voltak. Próbálgattak, de nem igazán volt kedvük most ehhez. Gustav már hazajött, mert Dettit hazaengedték. Tom vacillált, hogy az első géppel repüljön-e hozzád, vagy inkább soha többet. Bill várta, hogy mikor hívod már végre. Georg pedig olvasgatta az újságokat, amiben szó volt róluk. Tomot hívta az anyukájuk.

-        Szia, szívem!

-        Szia, anyu. Mi a helyzet?

-        Gondoltam érdekel, hogy mit hozott a postás.

-        Mit?

-        Leveled jött.

-        Napi száz jön.

-        Igen, de most ennek a feladója a lényeg.

-        Mondjad anyu, légy szíves.

-        …(neved)-től jött.

-        Nekem?

-        Te vagy Tom, ha jól tudom. – hallatszott a hangján, hogy mosolyog.

-        Azonnal megyek. 20 perc és ott vagyok. – hadarta el Tom és szó nélkül már sietett is haza.

-        Itt vagyok. Hol az a levél? – rontott be az ajtón.

-        Neked is szia fiam. Tessék. – Simone.

-        Bocs, szia, anyu. – kivette a kezéből és meglátta, hogy nem két perc lesz, míg ezt mind végig olvassa. – Felmegyek a szobámba, elolvasom.

Eközben, te otthon úgy döntöttél, megnézed a dvd-t, amit a fiúktól kaptál. Felmentél a szobádba, betetted a lejátszóba és kíváncsian nézted. Nagyon tetszett. Most láttad először egy koncertjüket, végigmutatták neked a turnébuszukat is. Aztán jöttek az üzenetek. Nagyon édesek voltak. Mind valami személyes dologgal készültek. Szinte végig könnyes szemmel figyelted, ittad a szavaikat. Tom üzenete volt az utolsó:

„Kicsit azt hiszem, meg foglak lepni ezzel. Úgy döntöttem így vallok szerelmet. Igen. Be kell, hogy valljam, szerelmes vagyok beléd! Még mindig. Vagyis úgy érzem most lettem csak igazán szerelmes. Nem láthatlak, és nem is beszélünk, és rájöttem, hogy amit Londonban csináltunk, az nem szerelem volt. Ahogy elbúcsúztál, egyből tudtam, hogy kellesz nekem. Magamnak sem vallottam be sokáig, hogy engem is képes elgyengíteni egy ilyen hülye érzés. De megtörtént, és nem akarok már ellene küzdeni. Itt van ez a gyűrű. Remélem tetszik, mert az ujjadra fogom húzni, baba! Bizony. Kivárom a kellő alkalmat, és ezzel szimbolizálom majd a kötődést, amit köztünk van, még úgy is, hogy kilométerek választanak el bennünket. Nem vagyok biztos abban, hogy te is így érzel irántam, de kész vagyok bármit megtenni, hogy a világ legboldogabb lányává tegyelek! Soha többé nem foglak bántani, esküszöm! Szeretlek!” – a végén egy puszit adott az ujjára és odanyomta a kamerába.

A sírás és az ordítás volt a két dolog, amik között őrlődtél.

Eközben Tom is a levele végére ért. Az igazat megvallva nem erre számított. Azt hitte ez a történet happy endel végződik. A levél vége teljesen eloszlatta reményeit. Felkapta a levelet és irány vissza a stúdió. Ezt a többieknek is látniuk kell. Hogy meglássák, jobban tette, hogy lelépett. Bill felolvasta, de csak a végét.

-        Az ciki lett volna. – Georg.

-        Képzeljétek el, hogy elárulom neki, szívem legmélyebb érzéseit, ő pedig baráti csókját küldi nekem! Még jó, hogy nem tettem meg!

-        Én szerintem figyelembe kéne venned, hogy ezt a levelet mikor írta. Akkor már egy ideje azt hallgatta tőlem és Gustavtól is telefonon, hogy van valakid. Ráadásul egyfolytában csajoztál, és ő ezeket általában látta vagy hallotta valahonnan. – Bill.

-        Nem, nem. Ilyen nincs. Ha valakit szeretek, azt mindig szeretem. Nem válogatok az időpontok között. Szeretem és kész. Nem írok ilyet, hogy végeztem veled, meg remélem mással boldog leszel. Nem! – Tom.

A hetek megint csak teltek. Reggel suli, minden második délután kresz, aztán minden második délután előkészítő. Emellett heti egyszer pszichológushoz is kellett járnod, mert anyud szerint ez muszáj volt a teljes felépülésed szempontjából. Úgyhogy elég sűrű volt minden napod. A hétvégéket otthon töltötted. Sokszor visszanézted az egész dvd-t, és nagyon hiányoztak a fiúk neked. De nem hívtad fel őket. Akkor, mikor elbúcsúztál tőlük, titkon örökre készültél elbúcsúzni. Mikor Gustav azt mondta, nagyon szeret, nem véletlen nem mondtál semmit. Nem tudtál a szemébe nézni, úgy, hogy ő azt reméli, hamarosan megbocsátasz neki, és újra minden a régi lesz. Bill szinte minden nap hívta apudat, aki újra és újra csak azt tudta mondani: - Nem tudom, fiam, majd talán máskor.

Eljött a nap, mikor Nick hívott, hogy egy hét múlva premier és szeretettel vár. Te egyből nemet mondtál. Nick, azt kérte gondold át, még van idő addig, de te gondolkodás nélkül és határozottan nemet mondtál.

Márciusra megszerezted a jogosítványt, ami lekötötte a hétvégéidet is. Mivel már jött a jó idő, többnyire beültél a kocsiba és elvezettél valahova. Vagy valami tópartra, vagy a hegyekbe. Mindegy, csak menjél. Szinte teljesen kiheverted azt a bizonyos napot és már nem is álmodtál róla. Kezdted a fiúkat is kiverni a fejedből. Bill sem hívott már minden nap. Gustav is ritkán próbálkozott egy-egy e-mail-el, de egyszer sem írtál neki vissza. Írt arról, hogy Dettivel minden rendben, hogy egész nap a stúdióban ülnek és próbálnak új dalokat írni. Elmesélte, hogy mennyi koncertjük van, és hogy milyen sikeres lett az új klipp is. Minden alkalommal megkérdezte, mikor beszéltek végre. Georg üzeneteit is mindig átadta, hogy puszil, meg hiányzol, ilyenek. Tomról egyszer sem írt. De nem is akartál róla tudni. Minden egyes e-mailt úgy fejezett be, reméli, minél előbb újra velük leszel. Megtartottad ezeket a leveleket, de nem válaszoltál egyikre sem.

Eljött az április is. A tárgyalás, amin újra el kell mondanod, mi történt veled és szembe kell nézned Angival. Megkaptad az idézést az időponttal és a helyszínnel. Magdeburgban lesz, mert Angi lakóhelye abba a hatáskörbe tartozik. Viki úgy döntött elkísér, mert anyudnak el kellett utaznia, apud pedig nem kapott szabadságot arra a két napra.

-        Indulhatunk? – jött be Viki korán reggel a szobádba.

-        Nem vagyok kész erre. – mondtad, és csak ültél az ágyadon. – Szembenézni vele és megint felemlegetni a történteket.

-        A pszichológus azt mondta, készen állsz, hogy szembenézz a történtekkel. Gyere, induljunk. Nincs már visszaút! – ült le melléd Viki.