Nekem idő kell!

-        Nincs itt, igaz? – kérdezted. – Ne mondjatok semmit! Nem számít! – sírtad el magad.

-        Jaj, szívem tudod ő… - Bill.

-        Nem, Bill! Nem kell megmagyarázni!

-        Mondtam, hogy ne zaklassák fel! – mondta az épp bejövő orvos, mert látta, hogy sírsz, és egyre nehézkesebben veszed a levegőt. – Menjenek ki, kérem!

-        Később visszajövünk! – köszöntek el a srácok és kimentek.

-        Mit mondunk neki? Hogy Tom mártírt játszik és elment? – Gustav.

-        Kössz Bill, hogy nem mondtad el neki az okot. – Georg.

-        Ezzel csak időt nyertem nektek. Elé kell majd állnotok és elmondani mindent. Az meg, hogy Tom miért nincs itt, legyen Tom dolga. – Bill.

-        Srácok, nyugodtan menjetek haza, én itt maradok. – jött oda apud hozzájuk. – Hívlak majd titeket, ha valami van. Rátok fér az alvás és most úgyis egy sor vizsgálat következik.

-        Rendben. – Bill.

-        És köszönöm, hogy itt vagytok vele.

-        Ne köszönje. Nem szükséges. – Gustav.

A fiúk elköszöntek és hazamentek. Téged egész délután vizsgálgattak, rengeteg gyógyszert kaptál. Nagyon kimerültél, de nem tudtál elaludni. Elmesélted a történteket apudnak, már amire emlékeztél. Értetlenkedve hallgatta, hogy tölthettél 20 órát egyes egyedül az erdőben úgy, hogy senki nem keresett. Erre te sem tudtál válaszolni. Esteledett, mikor megjöttek a rendőrök. Apudat kiküldték, és ketten leültek az ágyad mellé.

-        Most kérdéseket fogunk feltenni, és nyugodtan szóljon, ha pihenni szeretne. – egyik.

-        Vagy, ha úgy érzi erre még nincs felkészülve, visszajöhetünk holnap. – másik.

-        Nem szeretném halogatni. Túl akarok lenni rajta.

-        Rendben. Akkor én kérdezek, a kolléga pedig írja a válaszait. A beleegyezését kérnénk, hogy videó felvétel is készüljön, amivel tudjuk bizonyítani, hogy ép az elmeállapota.

-        Beleegyezek.

-        Tehát Angela ellen szerelemféltésből elkövetett, előre eltervelt szándékkal való emberölési kísérlet gyanújával indul eljárás. A testvérét, Bernadettet pedig bűnrészességgel vádoljuk. Egyet ért a felsoroltakkal?

-        Detti, vagyis Bernadett, nem tehet róla. Ő nem akart ártani nekem, tudom. Csak a nővére miatt hallgatta el a dolgokat.

-        Tehát Bernadett ellen nem kíván feljelentést tenni?

-        Semmiképp sem. Nem haragszom rá, és abszolút mértékben elutasítom a lehetőségét annak, hogy bármi köze lenne az egészhez.

-        Rendben. Angela, az elkövető. Meg tudja ezt erősíteni?

-        Igen.

-        Mondja el mi történt.

-        Angela megkért, béküljünk ki és beszélgessünk kicsit. Azt mondta, nagyon megtetszett neki a környék és meg akarja mutatni nekem.

-        Ez alátámasztja, az előre megfontoltság gyanúját. Tehát félrevezette önt, és úgy csalta el az erdőbe?

-        Igen. Sétáltunk nagyon sokáig. Aztán azt mondta pisilnie, kell és hogy pont itt talált egy mobil vécét. Így utólag nem tudom, miért nem vettem észre a direktséget. Miután végzett, azt mondta, én is inkább most pisiljek, mert hosszú az út még hazáig. Levettem a kabátom és bementem… - nem tudtad folytatni. El kezdtél sírni.

-        Tartsunk egy kis szünetet. Hozok egy pohár vizet. – mondta és kiment vízért. Mire visszajött kicsit megnyugodtál. – Tudom, hogy nehéz beszélnie a történtekről, de muszáj megtennie. Ha akarja, elnapoljuk, de a legjobb az lenne, ha most túl lenne rajta.

-        Folytathatjuk. – szipogtad.

-        Tehát bement a bódéba.

-        Igen, és amint becsuktam az ajtót, kattant a zár. Először azt hittem, beragadt, de akkor Angi nevetni kezdett és azt mondta, nem ragadt be. Ott akart hagyni. Kértem, könyörögtem, hogy ne tegye. De ő csak annyit mondott, amit soha nem fogok elfelejteni, „amíg te vagy, addig Tomnál nincs esélyem”. Ezt mondta és elment. Innentől nem sok mindenre emlékszem. Csak arra, hogy nagyon hideg volt és sötét. Kiabáltam és sírtam, aztán egyre gyengébbnek éreztem magam. Bekucorodtam a sarokba, aztán itt ébredtem.

-        Értem. Angelával volt előtte összetűzése?

-        Igen. Amikor először találkoztunk, összevesztünk, majd végül felpofozott.

-        Rendben. Köszönjük. Ha még valami felmerül, megkeressük. Hozzájárul, hogy a többi tanú is megnézze a felvételt, amit most készítettünk?

-        Természetesen. De kérdeznék én is valamit.

-        Csak tessék.

-        Angelát már kihallgatták ugye? Mit mondott a többieknek, miért nem mentem vele haza?

-        Lássuk. – olvasta vissza Angi vallomását a másik rendőr. – Itt is van. Hazaért és azt mondta, ön egy régi ismerősével, bizonyos Briannel találkozott egy kávézóban. Hogy őt idézzem, egész jól összemelegedtek, így együtt mentek a fiú lakására, hogy ott töltsék az éjszakát.

-        Hogy hihették ezt el? Hisz megígértem Tomnak! És ők elhitték? – mondogattad, teljesen ledöbbentél és elsírtad magad. – És hogy derült ki végül az igazság?

-        Megtalálták az Ön telefonját Angela zsebében. – erre nem tudtál mit mondani csak sírtál még jobban.

-        Hát, akkor mi mennénk is. Majd még jelentkezünk. – mondták, kikapcsolták a kamerát, és elmentek.

Benned összezavarodott minden. Szó nélkül elhitték, hogy otthagyod őket Brian miatt. Még Tom is. Nem fért a fejedbe, hogy gondolhattak ilyet. Hatalmas dühöt éreztél irántuk. Cserbenhagytak, még csak nem is kerestek egy egész napon keresztül. Ráadásul amikor kérdőre vontad őket, nem válaszoltak. Tom pedig itt sem volt. Nem is érdekelte, hogy mi van veled.

A rendőrök késő este a házatokba mentek, hogy kikérdezzék a fiúkat és megmutassák a felvételt, amit veled készítettek. Miután elmondták a történteket az ő szemszögükből, leültek a kanapéra és megnézték a felvételt. Nem jutottak szóhoz. Most tudatosult bennük, hogy min mehettél keresztül. Gustav és Georg egymásra néztek, szinte hallották egymás gondolatait. Gustav szemébe könny gyűlt, nem tudott megszólalni, csak tehetetlenül nézett maga elé és sírni kezdett. Georg átölelte a vállát, de ő sem mondott semmit. Bill kikísérte a rendőröket és visszaült hozzájuk.

-        Jobb lett volna, ha tőlünk tudja meg. – Georg.

-        Most mit gondolhat? – Gustav.

-        Beszélnetek kéne vele. Nem hiszem, hogy meg tudjátok magyarázni, mert joggal dühös, ha dühös. – Bill.

-        Menjünk be hozzá! – Gustav.

-        Már biztos alszik.

-        Nem baj, ott leszünk, mikor felkel. – pattant fel Gustav és már vette is a kabátját.

A többiek is így tettek és elindultak hozzád. Mikor beértek, apud ott ült egy széken a szobád ajtajánál.

-        Alszik? – Bill.

-        Nem. Próbált elaludni, de nem tud. Az összes lámpa ég, nagyon fél. Nem is tudom, mikor fogja kiheverni ezt az egészet.

-        Bemehetünk hozzá? – Gustav.

-        Nem tudom, hogy akarja-e. Én nem haragszom rátok fiúk, hisz titeket is átvert az a lány, de nem fér a fejembe. Ismeritek őt, tudjátok, hogy milyen.

-        Nem akar látni? – Georg.

-        Nem, fiúk. Azt mondta, nem akarja, hogy begyertek ide. Sajnálom, de meg kell értenetek. Most úgy érzi, cserbenhagytátok. Nem okol benneteket a történtekért, mert nem ti tettétek ezt vele, de nagyon összetört. És őszintén, mit mondanátok? Hogy bocs? Az elég szerintetek?

-        Nem. – mondta szinte magában Gustav.

-        Na, ugye. Hagyjátok, hagy dolgozza fel a dolgot. Talán megenyhül.

-        És Bill? Őt sem akarja látni? – próbálkozott Georg.

-        Nem tudom, nem személyeskedett, mikor elmesélte.

-        Bill nem volt itt. És mikor felhívtuk, ő egyből azt mondta, hogy tuti valami baja lehet.

-        Nem tudok mit tenni. Megkérdezem, várjatok. – mondta és bement hozzád.

-        Kicsim, itt vannak a fiúk. Látni szeretnének.

-        Apu, én nem.

-        Bill is itt van. Beszélj vele, vagy legalább hallgasd meg.

-        De csak őt, apu.

Apud kiment és szólt Billnek.

-        Szia. – jött az ágyadhoz Bill. – Hogy vagy?

-        Szerinted hogy vagyok? Nem bírok elaludni, félek, hogy megint arról álmodok. Akiket a legjobban szeretek, elárultak! Tom pedig itt sincs! – soroltad.

-        Sajnálom.

-        Miért nem jött el?

-        Ő talált meg. Úgy érezte, az ő hibája, ami történt. Itt volt mielőtt felkeltél. Beszéltél álmodban. – mondta, és elmesélte, amiket hallottak. – Aztán hazament. Nem tudtam lebeszélni.

Pár percig meg sem szólaltál.

-        Mondj valamit, kérlek!

-        Holnap hazamehetek. Apu behozza a cuccaimat és hazautazunk.

-        Előtte adj esélyt a fiúknak, beszélj velük! – kérte.

-        Tudod, már emlékszem arra, amiket itt az ágyamnál mondtatok. Nem mindenre, de emlékszem. Csak most értettem meg, miért mondták, hogy remélik, nem haragszom rájuk.

-        Mindannyian magunkat hibáztatjuk. De ennek nincs értelme. Mind barátok vagyunk és megoldjuk a problémáinkat. Az, hogy magunkat őröljük, csak árt. Rengeteg dolog vezetett egész idáig, és senki nem gondolta, hogy ez megtörténhet.

-        Tudom. De egyikőtök sem maradt magára az éjszaka közepén egy szál pulcsiban egy szűk, sötét bódéba zárva! Nem jutott eszetekbe, hogy talán meghalhattok! Nem kiabáltatok kétségbeesetten, amíg az erőtökből futotta! Nem reménykedtetek benne, hogy valamelyik barátotok, hamarosan rátok talál! Két idegentől tudtam meg, hogy miért vártam hiába! Senki nem állt elém, hogy figyelj, ezt elszúrtuk! Nekem idő kell, Bill!

-        De legalább hagyd, hogy segítsünk felejteni!

Nélkületek könnyebben megy majd! – mondtad, és ezt most nagyon is komolyan gondoltad.