…miért nem jössz…

-        Csak arra kérlek, hogy gondold át! Nem léphetsz le most, mikor szüksége van rád! – próbálta jobb belátásra téríteni bátyját Bill.

-        Nem érted? Nem lehet rám szüksége! Mindig bántom, és bajba keverem. Amikor végre kiheverne engem, akkor újra valami rosszat teszek!

-        De most nem tettél semmit! Nem a te hibád, ami történt! Meghibbant a csaj! Senki nem tudhatta! Mellette van a helyed!

-        És ha felébred? Mi van, ha a szemébe kell néznem és megkérdi miért nem voltam ott? Mit mondok majd? Hogy bevettem, hogy képes átverni és lerázni egy másik fiú miatt?

-        Jó, ez tényleg nagy hülyeség volt! Nem tudom, hogy hihettétek el ezt a képtelenséget! És nem tűnt fel, hogy nem hív? Nem értelek titeket!

-        Egyszerűen elborult az agyam. Egész héten próbálkoztam közeledni felé, de minduntalan kudarcba fulladt. Közben Gustav egyfolytában mondogatta, hogy …(neved) már nem szeret. Az utolsó esélyem ez a vacsora lett volna, erre azt hallom, hogy Briannál alszik.

-        Figyelj, ez most már mindegy! Szépen lefekszel aludni, aztán reggel visszamegyünk hozzá!

-        Alszom rá egyet, tesó!

-        Rendben!

Tom végre lefeküdt aludni. Bill még felhívta Gustavékat, hogy van-e fejlemény, de nem tudtak semmit mondani. Lefeküdt testvére mellé és ő is elaludt.

Bill korán reggel felkelt és felhívta Vikit. Mindent elmondott neki. Abban maradtak, hogy apud ideutazik, amilyen gyorsan csak tud. Aztán Bill felkeltette Tomot és bementek a kórházba.

-        Na, van valami? – Bill.

-        Georg lefeküdt aludni az egyik kórterembe. Nemrég volt itt az orvos, most vizsgálják, és utána be lehet menni hozzá. – Gustav.

-        Figyelj, keltsd fel Georgot és menjetek haza aludni. Mi itt maradunk és hívunk, ha megtudunk valamit. – Bill.

-        Rendben. – és ment is Georgért.

-        Jól vagy, haver? – ölelte meg Georg Tomot, aki csak szótlanul állt az ajtódnál.

-        Nem mondanám.

Elköszöntek és hazamentek. Hamarosan három orvos jött ki a szobádból.

-        Kérem, valamit mondanának? – szólt utánuk Bill.

-        A teste már kellőképp felmelegedett. Levettük a lélegeztetőről is, de csak ideiglenesen. Amíg nem tudjuk megvizsgálni. Délután jön a szakértő.

-        Magához tért már?

-        Nem rég igen. De sokkos állapotban van, alszik, és zavarosan beszél. Nincs még teljesen magánál, de reményeink szerint ez már nem tart sokáig.

-        Be lehet menni hozzá? – Bill.

-        Menjenek, de még kommunikálni nem lehet vele.

-        Köszönjük.

A fiúk bementek hozzád.

-        Sokkal jobban néz ki. – állapította meg Bill.

Ő leült az ágyad szélére, Tom pedig állt az ágy lábánál és csak nézett.

-        Hallod? Meggyógyulsz! Minden rendben lesz! – suttogta neked Bill.

-        Engedj ki, kérlek…ne hagyj itt…nagyon félek… – nyögted kicsit zavarosan, de ki lehetett venni, amit mondtál.

Ezek a szavak nagyon rosszul érintették a két fiút. Megdöbbenten hallgatták, hogy milyen trauma ért téged.

-        Én ezt nem bírom! – fordult Tom az ajtó felé.

-        Maradj! – szólt rá Bill.

-        Hol vagy Baba? Gyere értem! A vacsora… megígértem… - mondogattad, és közben mozgolódtál az ágyban. – Tudom, értem jössz…gyere értem…nagyon fázom…sötét van itt…kérlek Tom…nem bírom már sokáig…- csak forgolódtál, és izzadni kezdtél.

Tomnak könnybe lábadt a szeme.

-        Engem hívogatott! Hallod ezt? Baba, itt vagyok! – ült melléd és megfogta a kezed. – Itt vagyok. Most már vigyázok rád! – simogatta meg az arcod.

Egy ideig csöndben maradtál. Úgy tűnt megnyugodtál.

-        Szegény, mit élhetett át! – Bill. – Nem tudhatta, mikor találja meg valaki. Belegondolni is szörnyű.

-        Engem várt, én pedig duzzogtam a meleg ágyamban. Sosem fogom megbocsátani magamnak ezt.

-        Miért nem jössz…- kezdtél újból vacogni. – …miért nem jössz értem…hogy hagyhatsz magamra Baba…

-        Én ezt nem tudom végigcsinálni. Nem. Engem hibáztat.

-        Dehogy! Most csak álmodik!

-        Hallod, nem? Azt hitte, magára hagytam és nem érdekelt, hogy eltűnt! Nem, Bill én elmegyek!

-        Nem mehetsz el!

-        De igen! Ha felkel, úgyis gyűlölni fog. – mondta és elment.

Bill nem tudott mit tenni, nem akart otthagyni. Ült az ágyad szélén, megfogta a kezed és hallgatta, amiket mondasz. Néha sírtál, néha remegtél, aztán izzadni kezdtél. Egy kis idő múlva megnyugodtál, és úgy tűnt mélyen alszol.

Tom visszament a házba, összerakta a csomagjait és szó nélkül elment. Georgék nem tudtak mit tenni, megállíthatatlan volt. Felhívták Billt és beszámoltak neki a történtekről. Bill elmondta nekik, hogy miket beszéltél álmodban. Úgy döntöttek, nem kell az alvás, és inkább bemennek hozzád. Ha felkelsz, ott akarnak lenni. Habár mindketten érezték ugyanazt a bűntudatot, amit Tom. Körbe ülték az ágyad és várták a fejleményeket. Hamarosan megérkezett apud.

-        Sziasztok! – jött be a szobádba. Bill felállt és átadta helyét neki. – Kicsim, itt van apu! Minden rendben lesz. – simogatta meg a homlokod. – Mit mondott az orvos? – fordult a fiúkhoz.

-        Azt mondta, javult a helyzet, de az erős trauma hatására sokkos állapotba került. Egyfolytában beszél, mintha még ott lenne. Újra és újra átéli álmában a történteket.

-        Szegénykém! – puszilt meg.

-        Mi lesz, ha felkel? Szerintetek mennyire viseli majd meg ez az egész? – Gustav.

-        Remélem hamar átvészeli. – Georg.

-        Apu… - szólaltál meg erőtlenül és megmarkoltad a kezét.

-        Kicsim! Itt vagyok!

-        Apu…- mondtad újra és elsírtad magad.

Apud felültetett és átölelt. Te csak sírtál és sírtál.

-        Jól van szívem, minden rendben. Vége van. Már vége. Itt vagyunk a kórházban, nem lesz baj. – csitítgatott apud.

-        Annyira féltem! – mondtad zokogva.

-        Tudom, szívem, tudom. De már nincs mitől félned. Nyugodj meg.

Pár perc múlva még mindig ugyanúgy zokogtál, és alig bírtál megszólalni. Bill hívta az orvost, aki adott egy nyugtatót.

-        Ettől most kicsit jobb lesz a helyzet. De ne zaklassák fel. Hamarosan kivizsgáljuk, de úgy néz ki pár nap és hazamehet. Folyamatos megfigyelés alatt tartjuk, és ahogy elnézem a tüdeje is szépen regenerálódik.

-        Köszönöm. – mondta apud.

-        Maga az édesapja?

-        Igen.

-        Jöjjön velem, meg kell beszélnünk pár dolgot és amint a lánya beszámítható lesz, a rendőrök is ki szeretnék kérdezni.

-        Rendben. Maradtok fiúk, ugye?

-        Természetesen! – vágták rá.

Apud elment az orvossal Billék pedig ismét körbeülték az ágyad.

-        Bill, te itt? – néztél rá.

-        Igen, jöttem, amint meghallottam.

-        Nem sok mindenre emlékszem. – mondtad halkan, mert még nem nagyon volt még erőd.

-        Ne beszélj most erről. – Gustav.

-        Mennyi ideig voltam odakint?

-        Úgy 20 órát körülbelül. – Georg.

-        20 órát?

-        Igen. – mondta Gustav és nagyot sóhajtott. Rossz érzés volt ezt elmondani neked.

-        Nem tudtuk, hol vagy. – Georg.

-        De mit hittetek? – tetted fel azt a kérdést, amit mindketten féltek megválaszolni.

-        Angi hazudott nekik. – válaszolt helyettük Bill.

-        Mit?

-        Hagyjuk ezt most. Nem szabad felizgatni magad. Ha majd picit jobban leszel, megbeszéljük. – Bill.

-        Sajnálom! – Gustav.

-        És Tom? Hol van? – kérdezted körülnézve a szobában.

A fiúk összenéztek tanácstalan arccal. Nem tudták, mit mondjanak. Nem mondhatják, hogy hazament, mert félt szembenézni veled