Ne mondjatok semmit!

Tom elővette a kabátját és a csizmáját, amíg türelmetlenül várták, hogy Angi elmondja, hol vagy. Detti végre kijött az ajtón.

-        Azt mondja, elég messze van innen.

-        De még is hol? – Tom.

-        A pályán túl van valami ösvény, úgy 20 perc sétára innen. Az ösvényen még 20 perc, és valahol ott van. Egy mobilvécébe zárta. – mondta sírva.

-        Ezt nem hiszem el! – Gustav. – Hogy tehette?

-        Megölöm! – indult Georg az ajtó felé.

-        Ne! – Tom. – Én elindulok, megkeresem. Ti pedig hívjátok a rendőrséget!

-        Kérlek Tom! – Detti.

-        Ugye nem gondolod, hogy ezt megússza? – Gustav.

-        Szívem!

-        Te mit tudtál? Tudtad, hogy mire készül! Ezért vesztetek össze tegnap! Hagytad, hogy ezt tegye vele? Semmivel nem vagy jobb!

-        Hallgass meg!

-        Nem! Tűnj a szemem elől!

-        Ne veszekedjetek! Tom te meg nem indulhatsz el! Meddig jutnál ebben az időben?

-        Szerinted érdekel? Szerinted mit csinál ő odakint tegnap este óta? – mondta és már csapódott a háta mögött az ajtó.

-        Felhívom Billt! – Gustav.

-        Én meg a rendőrséget! – Georg.

Detti leült a kanapéra és csak zokogott. Gustav egy szót se szólt hozzá. Georg rázárta Angira az ajtót. Tom pedig elindult és rohant, ahogy csak tudott. A szél nagyon erős volt és hatalmas volt a hó. Nehézkesen tudott haladni, de semmi nem gátolhatta meg abban, hogy megkeressen. Közben végig az járt a fejében, hogy miket gondolt rólad, te pedig itt fagyoskodtál kint közben és segítségért kiabálhattál. Ettől még idegesebb lett és csak futott, ahogy bírt.

Eközben a rendőrök kijöttek a házhoz. Georg felvázolta a helyzetet. Egy kereső és egy mentőcsapatot küldtek a keresésetekre, mert már enyhülni kezdett a vihar. Másik két rendőr, pedig Angit és Dettit hallgatta ki.

Tom hamarosan megtalálta az ösvényt. Elindult rajta és csak ment és ment. Nem tudta meddig kell még mennie, csak érezte, hogy nincs már messze. Nemsokára valami színes ruhadarabot vélt felfedezni egy fa alatt, ami félig kilógott a hóból. Odament és kiásta. A kabátod volt. Könny gyűlt a szemébe. Kabát nélkül hogy vészelhetted át az éjszakát? A nevedet kezdte üvölteni. De nem jött válasz. Elindult befelé az erdőbe. Meglátta a bódét. Odament és feszegetni kezdte a zárat. Mikor végre kinyitotta, meglátott téged. Ott feküdtél összekuporodva. Levette a kabátját és rádrakta. Az ölébe vett és el kezdte dörzsölni a tested.

-        Baba, kelj fel! Kérlek! – kérlelt, de te nem mozdultál. A szád fehér volt, a szempilláidon és a hajadon kicsapódott a dér. – Mindjárt melegebb lesz! Ígérem, csak ébredj fel! Annyira szeretlek! – csak dörzsölt percekig és puszilgatta az arcodat. – Baba, ébredj! Mozdulj meg!

-        Álljon arrébb! – mondta egy odaérkező mentős.

-        Nem engedem el! – makacsolta meg magát Tom. – Fel kell melegítenem!

-        Kérem! Majd mi. Hozzatok pokrócokat és egy fóliát! – kiáltott a társainak.

Tom felállt és kiment a bódéból.

-        Csak fel kell, hogy melegedjen! Dörzsölje, takarja be! – adta az utasításokat Tom sírva. – Nem lesz baj, csak fel kell melegíteni! – hajtogatta újra és újra.

Egy mentős adott Tomra egy kabátot, másik kettő pedig hozott egy hordágyat, pokrócokkal és fóliával.

-        Lélegzik, de nincs eszméleténél! A testhőmérséklete vészesen alacsony. Csoda, hogy él. Közel 20 órát töltött idekint. Kérem a pokrócokat. Bugyoláljuk be, aztán egyből irány a helikopter! Sürgősen be kell vinnünk!

Betakartak és feltettek a hordágyra. Ketten megfogták, Tom kezébe nyomták az infúziót, hogy tartsa, amíg a helikopterhez érnek. Ekkor látta ő is, hogy mennyire rossz a helyzet. – Annyira szeretem! – mondta a mentősöknek.

-        Szóval, elismétlem a lényeget. – mondta az egyik rendőr. – Maga, Angela szerelemféltésből elcsalta és bezárta …(neved)-et egy mobil illemhelyre. Maga, Bernadett, nem tudta mire készül, csak sejtette. De ezt nem jelentette társainak.

-        Így volt. – szipogta Detti.

-        Hogy tehetted ezt? – nézett rá megvető szemekkel Gustav.

-        Nem tudtam! – nézett rá nagy szemekkel. – Esküszöm!

-        Uram, kérem. Mikor tudunk meg valamit róla? Megtalálták már? – Georg.

-        Majd ideszólnak. Ne aggódjon!

-        Ne aggódjak? Maga normális? – háborodott fel.

-        Kérem, fékezze az indulatait! Megértem az aggodalmukat, de mi sem tudunk többet tenni Önöknél!

Georg duzzogva leült egy fotelbe. Angi meg sem szólalt egész végig. Csak meredt maga elé. Úgy nézett ki, mint aki megőrült. Habár eddig sem volt ép. Gustav teljesen összetört. Annyira aggódott érted és nem akarta elhinni, hogy Dettinek köze van ehhez.

Végül Angit és Dettit bevitték a rendőrök a kapitányságra. Hamarosan Tom telefonált.

-        Megtaláltad? – Georg.

-        Hogy van? – Gustav.

-        Nem tudom. – sírta el magát Tom. – Teljesen átfagyott. Meg sem mozdult. Most bevitték valahova.

-        Már a kórházban vagytok?

-        Igen.

-        Odamegyünk! – Gustav.

Tom elmondta, hol van, ők pedig el is indultak. Mikor odaértek Tom ott ült a folyosón arcát a kezébe temetve. Leültek a két oldalára. Georg megveregette a vállát.

-        Rendben lesz.

-        Honnan veszed? Majdnem egy egész napot ott volt kint, a kabátját nem messze tőle találtam meg.

-        Az a kegyetlen ribanc! – tört ki Georg.

-        Elvette a kabátját? – Gustav.

-        Úgy néz ki. Ott feküdt összekuporodva. Láttátok volna. Szegénykém, teljesen átfagyott. Próbáltam felmelegíteni, ráadtam a kabátom, de nem mozdult. Annyira üres volt a tekintete.

-        Mit mondtak az orvosok? – Georg.

-        Csoda, hogy él!

-        Hozok egy kávét haver, látom rád fér! – Georg.

-        Köszönöm.

-        Billel beszéltél? – fordult Gustavhoz.

-        Igen.

-        Mit mondott?

-        Ahogy tud, idejön. Már el is indult Friedrich egyik magángépével. Nagyon dühös. Ránk is. És teljes joggal.

-        Nem hiszem el, hogy egyikünknek sem jutott eszébe, hogy felhívjuk. Még nekem sem!

-        Nem értem, Detti hogy bírta ezt megtenni!?

-        Tényleg, velük mi van?

-        Bevitték őket a rendőrségre. Angi meg sem szólalt. Láttad volna a szemeit. Csak meredt maga elé. Becsavarodott az a lány. Mondta Detti, hogy régen voltak ilyen mentális problémák vele, de úgy tűnt, már elmúlt.

-        Ezek szerint nem. Hogy tehetett ilyet?

-        Meg is ölhette volna!

-        Még nem biztos, hogy nem ölte meg. – hajtotta le ismét a fejét.

-        Itt a kávé. Ezt idd meg Tom. – jött vissza Georg.

-        …(neved) szüleit nem kéne felhívni?

-        Keltsük fel őket az éjszaka kellős közepén? Úgy sem tudnak mit tenni onnan. – Gustav.

-        Tom! – kiáltott Bill a folyosó végéről. Tom felállt és elindult öccse felé. Mire odaért megint könnyezni kezdett és öccse karjaiba borult. Átölelték egymást és Tom zokogni kezdett.

-        Az én hibám, Bill! Én tehetek róla!

-        Hol van most?

-        Bevitték valahova, ahol felmelegítik, és gépekre kötik.

Bill visszakísérte Tomot és leültek.

-        Bill… - kezdte volna Gustav a magyarázatot.

-        Ne mondjatok semmit! – mondta dühösen. – Ha Tom nem lenne ennyire ki, és én nem lennék rá tekintettel…

Egy orvos jelent meg előttük. Mind a négyen felpattantak.

-        Hogy van? – kérdezték szinte egyszerre.

-        Maguk kik? Hozzátartozók? – kérdezte.

A barátai vagyunk. – Gustav.