Hol van?!?

Angi egy órán belül hazaért.

-        Sziasztok! – köszönt a többieknek, teljes jókedvben, mintha semmi sem történt volna.

-        …(neved)? – kérdezte Detti aggódva.

-        Ja. Ez egy érdekes sztori. Beültünk inni egy teát itt nem messze, erre ki ül le az asztalunkhoz? Brian. Emlékszetek rá? A srác Londonból. …(neved) állítólag beszélt neki telefonon arról, hogy itt töltjük a hetet, ő pedig szintén itt van. Aztán a srác megkérdezte, nem megy-e el hozzá. …(neved) igent mondott, én pedig hazajöttem. Ennyi.

-        Most viccelsz, ugye? – Tom ingerülten.

-        Nem. Miért?

-        Brianhoz ment? Mikor jön? – Gustav.

-        Szerintem ma már nem. Egész jól összemelegedtek.

-        Az a tetű! – kiáltotta Tom és egy mozdulattal lesöpörte az asztalt, amit addig díszített. Gyertyák, virág, evőeszközök, mind szanaszét repültek. Aztán bement a konyhába és kihozott egy üveg sört. Leült a kanapéra és elkezdte inni.

-        Haver, úgy érzem rosszak a megérzéseid. – Gustav.

-        Kössz, most sokkal jobban érzem magam. Hogy tévedhettem ekkorát? Azt hittem szeret!

-        Nyugodj meg! Múltkor is csak udvariasságból nem utasította vissza, figyeld meg, hogy nemsokára belép azon az ajtón. – Gustav.

-        Én mondtam, hogy agyaljuk meg a srácot! Tuti nem lenne most itt tök véletlen ugyanazon a helyen, ahol mi, ha hagytátok volna, hogy átrendezzem az arcát! – Georg.

-        Tom, én nagyon szívesen főzök neked. – Angi.

-        Nem kell!

-        Most miért vagy ilyen?

-        Mert nekem az kell, hogy ő főzzön nekem! Ő vacsorázzon velem, és neki mondhassam el, hogy mennyire szeretem! Érted ezt? Szállj le rólam!

-        Na, azért ne legyél bunkó! Nem ő tehet róla, hogy …(neved) nincs itt. – Detti.

Angi sírva bement a szobájába. Detti utána ment.

-        Ne sírj! Nem akart bántani, csak csalódott!

-        Én is! Én is csalódtam, azzal ki foglalkozik? Hogy mit érzek, az kit érdekel?

-        Nyugodj meg!

-        Bármit tehetek! Végre nincs itt ez a …

-        Ugye nem te csináltál vele valamit? – kérdezte gyanakvóan Detti.

-        Dehogy! Minek nézel te engem?

-        Bocs, csak hát, amiket mondtál róla a múltkor.

-        Akkor sem lennék képes semmit tenni.

-        Hogy eshettem ekkorát pofára? – bontotta Tom a második sörét.

-        Figyelj, nem tudhattad, hogy ez lesz. Mondtam neked, hogy ne vedd 100-nak, hogy ő még mindig szerelmes beléd. – Gustav.

-        Ez igaz. Makacsul mentél a fejed után. Csak a megérzéseidre hagyatkoztál vele kapcsolatban. Mert azt mondta, jó az illatod, meg szereti hallgatni, ahogy gitározol. Aztán azt mondta, szeret, de azt is csak álmában. Lehet, hogy nem is neked szánta.

Tom erre nem felelt, csak lehúzta a sört és felment a szobájába.

-        Nagyon kiakadt! – Gustav Dettinek, mikor ő kijött Angi szobájából.

-        Tényleg szereti! Én sokáig nem hittem el. Hisz ő Tom. De szerelmes, és ez most komoly. – Georg.

-        És …(neved)? Gondoljátok, hogy nem szereti? Hisz látszik rajta, hogy igen. – Detti.

-        Akkor itt lenne. Csak az a fura, hogy megígérte Tomnak már napokkal ezelőtt ezt a vacsit. Azt mondta, ahogy visszajön, meg is csinálja. – Georg.

-        Ez igaz. Juttával már rég előkészítették a hozzávalókat. – Gustav.

-        Hogy felejthette el? Vagy ha nem felejtette el, akkor meg hogy képes szó nélkül semmibe venni? – Georg.

-        Ő nem ilyen. Biztos fogja hívni Tomot. Lehet, hogy most beszélnek. Nem tudhatod. Mindenesetre, most hagyjuk őt. – Gustav.

Tomnak összetörted a szívét. Annyira akarta ezt az estét, úgy készült rá. Az ágyán feküdt és a zsebéből elővett egy gyűrűt. Nézegette egy darabig, majd földhöz vágta. Nem értette, miért teszed ezt vele. És pont az a srác! Mitől jobb ő nála? Miért nem adsz neki egy utolsó esélyt, hogy bebizonyítsa, mennyire szeret?

Ezekkel a gondolatokkal tért nyugovóra.

Odakint egyre hidegebb lett, ahogy közelgett az éjszaka. Ráadásul a kabátod sem volt nálad. Nagyon fáztál. Összekuporodva ültél a földön, és nagyon féltél. Egy állat léptét hallottad közeledni, majd mikor a fülkéhez ért, körbeszaglászta azt, és kapargatni kezdte az ajtót. Nagyon megrémültél. Nem tudtad, mi az és nem akartad, hogy bejusson hozzád. Sírva fakadtál a félelemtől. Csak sírtál és sírtál. Szinte végkimerülésig.

Reggel Angi hozta ágyba Tomnak a reggelit.

-        Jó reggelt! – ült le a tálcával az ágyára.

-        Alszok még! – fordult el Tom.

-        Ne aludj! Csináltam reggelit, jobb kedvre szeretnélek téríteni.

-        Nem tudsz. Ne haragudj, azért, amit tegnap mondtam. Nem akartalak megbántani. De most légy szíves hagyj magamra. Majd később lemegyek és megeszem.

-        Rendben, te tudod. – simogatta meg a hátát, felállt és lement.

-        Neked meg mi bajod? – Detti.

-        Semmi. Vittem neki enni, nem kérte. – mondta csalódottan.

-        Adjunk neki egy kis időt. – Gustav.

-        Nem tudjátok, …(neved) hívta őt? – Detti.

-        Nem tudom. De az durva, hogy nem töltötte itthon az éjszakát.

-        Gondolom hallották a tévében, amit mi.

-        Mit? – Angi.

-        Valami hatalmas vihar közeleg. Éjszakára ígérték, de úgy néz ki mostanában fog ideérni. Annyit mondtak a tévében, hogy ne menjünk ki a házból, ha nem muszáj. - Gustav.

-        Akkor ne is menjünk ki. – mondta rezzenéstelen arccal.

Eszébe jutottál egy pillanatra, de Tom hidegségét is a te számládra írta, így nem foglalkozott azzal, hogy mi lesz veled odakint. A fiúk becsukták az összes ablakot a házban, Detti főzött egy rakás teát és elővett pár társast, ha már a napot idebent kell töltenetek. Angi pedig fel alá téblábolt, várva, Tom mikor jön le végre hozzátok.

A vihar egy órán belül meg is érkezett. A szél hatalmas erővel tombolt, félelmetes hóvihar kerekedett és hirtelen sötét felhők telepedtek a táj fölé, korai sötétséget előidézve.

Erre a hangzavarra Tom is felkelt és lejött közéjük.

-        Mi van odakint?

-        Vihar. Durva. – írta le a helyzetet tökéletesen Georg.

-        …(neved) nem jött haza? – Tom.

-        Nem.

-        Nem hívott? – Detti.

-        Nem. – Tom.

-        Ez már kezd furcsa lenni. – Gustav. – Fel sem hív minket?

-        Gondoljátok, hogy Billt felhívta? – Detti.

-        Lehet. Megkérdezem. – Tom, és már vette is elő a telefonját és kihangosította.

-        Szia. …(neved)-el nem beszéltél?

-        Szia. Nem. Miért, kellett volna?

-        Nem jött haza az éjszaka. Briannal találkoztak itt valahol és hazament vele. – Gustav.

-        Nem is szólt, hogy nem jön haza? – Bill.

-        Nem. És az óta sem hívott. Bazi nagy vihar van odakint, és kicsit aggódunk. – Georg.

-        Ti hívtátok már őt?

-        Nem. – Tom.

-        Gratulálok, észlények! Semmire nem tudtok vigyázni? – húzta fel magát Bill. – Hogyhogy nem ez volt az első dolgotok? És, ha valami baja van? El tudjátok róla képzelni, hogy lelép egész éjszakára, és még csak oda se szól? És ma sem jelentkezik, pedig már 5 óra?

-        Felhívjuk! – Gustav.

-        Helyes! Aztán szóljatok ide! – mondta és letette.

-        Én meg felhívom az a hülyegyereket. – mondta Georg és felvonult a szobájába a telefonjáért.

-        Jó, addig én …(neved)-et. Vagyis inkább te Gustav. Én nem akarok beszélni vele. – Tom.

Gustav tárcsázni kezdte a számodat. Angi lassan feltűnésmentesen elindult a szobája felé. Miközben Gustav várta, hogy kicsöngjön, Gerog jött le a lépcsőn lóhalálában.

-        Brian azt mondja, nem hallott ...(neved) felől és Londonban látta utoljára.

Ekkor kezdett el csörögni a telefonod.

-        Te, ez innen jön. – Georg. – Valahol itt van a szobában.

-        Jó számot hívsz? – Tom.

Gustav ránézett a telefonra. – Azt írja, Baba.

-        Angi! – kiáltott rá testvérére Detti. – Mit csináltál?

-        Innen jön! – vette ki a telefonod Angi zsebéből Georg.

Döbbenten álltak és mindannyian néztek csak.

-        Mit keres ez nálad? - Georg.

-        Hol van …(neved)? – Tom.

-        Mit tettél vele? – Detti, és elsírta magát. Ő előre tudta, hogy lesz valami. De nem mert szólni senkinek. És próbálta elhinni nővérének, amit mond.

Tom megragadta Angi karját és szorongatni kezdte. – HOL VAN? – üvöltötte.

-        Jó helyen! – felelt Angi teljes nyugodtságban.

-        Angi kérlek! – Detti.

-        Látod, mi van odakint? Te beteg vagy? Hol van? – üvöltötte továbbra is Tom.

-        Engedd el! – Detti.

-        Addig nem, amíg el nem mondja az igazat!!

-        Nem mondom el! – Angi.

-        Srácok, álljatok le! Detti menjetek be a szobádba, és ott nyugodtan szedd ki belőle! – Gustav.

Erre Tom elengedte Angit és hatalmasat lökött rajta. Angi elesett.

-        Ha két percen belül nem árulod el, hol van…

-        Azt mondtad, amíg ő van, addig nincs esélyem. – mosolygott a földön fekve.

Detti felszedte nővérét a földről és berángatta a szobába.