Vallomások és a meglepetés.

Beültetek egy étterembe.

-        Milánóira vágyom. – böngészted az étlapot.

-        De most ne dobálj meg vele!

-        Hé, az te kezdted!

-        Mert leoltottad a hajamat és az ékszereimet, ha jól emlékszem.

-        Ú, tényleg. Bocsi.

-        Sebaj. Együnk milánóit.

Elkezdtetek enni és próbáltátok úgy összehozni, hogy ne tudjatok beszélni pár szónál többet. Mikor mindkettőtök tányérja kiürült, vártátok, hogy a másik belekezdjen.

-        Akkor majd én. – vettél nagy levegőt.

-        Inkább én. Nem akartam, hogy tudomást szerezz az interjúról. Jobb lett volna, ha én beszélek neked arról, amit érzek, de igazából magam sem tudtam mi is az.

-        Sajnálom, hogy elutasító voltam és azt mondtam, ne hívj. Legszívesebben minden nap felhívtalak volna. Amikor apuék megemlítették a válásukat, te már ott is voltál, hogy észhez téríts és megnyugtass. Amikor átköltöztünk, te voltál az első, akinek ezt el akartam újságolni. Amikor Tom megcsalt, te voltál, akinek a vállán kisírhattam magam. Mióta nem beszélünk, rájöttem, hogy ezek mögött sosem láttam át, hogy mit érzel irántam.

-        Ezeket mind azért tettem, mert mikor jobban megismertelek, úgy éreztem, vigyáznom kell rád és arra a kötelékre, ami egyik pillanatról a másikra kialakult köztünk. Egyszer sem volt hátsó szándékom és mindent baráti kötelességből tettem.

-        És most mit érzel irántam?

-        Szomorú vagyok, mikor szomorú vagy. Ha bánt valaki, azt a saját kezemmel tépném szét. Imádom órákon át hallgatni a hangod a telefonban. Imádom a kis idétlen írásjeleidet az e-mailjeidben. És annyira jó volt múltkor a szobádban csak feküdni melletted és beszélgetni, aztán nézni, ahogy alszol és tudni, hogy olyankor semmi rossz nem történhet veled. Úgy érzem, az egyik percben a legjobb barátom vagy, aztán a következőben pedig, a lány, akivel le tudnám élni az életem. Nem vagyok beléd szerelmes, de szeretlek és ezeket mind el kellett mondanom, ahhoz, hogy továbblépjünk.

-        Ilyet még soha, senki nem mondott nekem. – néztél rá és könnybe lábadt a szemed. Nem gondoltad hogy így érez, és boldog voltál ettől.

-        Ezt most rád zúdítottam, ugye?

-        Örülök, hogy kimondtad magadból. Jó érzés tudni, hogy szeretsz.

-        Esetleg elmondod, hogy te mit érzel?

-        Minden vágyam, hogy elmondhassam. Magam sem tudom mindig, hogy mi is az pontosan, ami bennem kavarog. Hiányzol, mikor nem vagy velem, és akkor is mikor velem vagy. Mindig tudod, mire van szükségem, szavak nélkül adod a tudtomra, hogy bármikor bármiben számíthatok rád. Te vagy az egyik legjobb dolog az életemben. Senki nem hasonlít így rám emberileg. Valószínűleg beléd tudnék szeretni, de tudatosan elnyomom magamban ezt. Szeretném, ha barátok tudnánk maradni, de azt is szeretném, hogy ne kelljen elrejteni a vonzalmunkat sem.

-        Egy köztes állapotot szerintem létre tudnánk hozni.

-        Hogy gondolod?

-        Barátok lehetnénk és nem kéne semminek megváltoznia. De ha kézen fogva szeretnék sétálni veled, kérdés nélkül megfoghatnám a kezed. Ha meg akarnálak csókolni, megtehetném úgy, hogy utána nem ijednénk meg a következményektől. És ha nem is alakul ki köztünk szerelem, akkor is megmaradunk úgy, ahogy eddig.

-        Tehát hagyjuk magunkat sodródni az árral?

-        Valahogy úgy, igen.

-        Tudod, te vagy az első fiú az életemben, aki képes velem úgy beszélgetni, hogy közben nem azt látom a szemében, hogy mikor veheti már le a bugyimat.

-        Nem szeretném elkapkodni a dolgokat. Az mindent elrontana. Talán sosem fogunk lefeküdni egymással, talán igen, de nem alapulhat ezen a mi kapcsolatunk.

-        Klasszisokkal jobban érzem magam, hogy ezt megbeszéltük.

-        Én is. De mennyi az idő? Mikor kell menned?

-        Három óra múlva kell kiérnem a reptérre, miért?

-        Szeretnék mutatni valamit, amivel tartozom neked.

-        Mi az?

-        Ha benne vagy, majd ott megtudod.

-        Hát jó.

-        Akkor fizetek és induljunk is.

Beültetek egy taxiba, de Bill még mielőtt beszálltál, gyorsan elmondta a sofőrnek az úti célt.

Egész úton kifelé bámultál az ablakon, hátha valami utal arra, hova mehettek. De ismeretlen volt a környék számodra. Bill meg sem szólalt, csak mosolyogva nézte, ahogy kíváncsian fürkészed a tájat. 20 perc múlva álltatok meg egy ház előtt. Kiszálltatok.

-        Kié ez a ház?

-        Itt lakunk. Azt ígértem megmutatom a szobámat. Gyere.

-        Várj! – szóltál rá és megfogtad a kezét. – Mehetünk.

Rádmosolygott, szorosan átkulcsolta a kezed és bementetek a házba.

-        Anyu, megjöttünk!

-        Sziasztok. – fogadott benneteket Bill édesanyja.

-        Csókolom, …(neved) vagyok.

-        Tegezz nyugodtan szívem. Simone vagyok. Sokat hallottam már rólad.

-        De csak jót! – nyugtatott meg Bill.

-        Reméltem is.

-        Na, anyu, én megmutatom a szobámat …(neved)-nek, aztán jövünk vissza.

-        Rendben.

Felmentetek a szobájába. Hatalmas szoba volt és nagyon kellemes illat. A falai tele képekkel, Tomról, róla, a bandáról. Egy asztalka tükörrel, körülötte rengeteg plüss a rajongóktól.

-        Nem gondoltam, hogy ilyen szép. Azt hittem valami fiús rumlis szoba.

-        Látnád Tom szobáját! Na az igazi kanszoba.

-        Itt vagy te is. - mutatott a tükörre tűzött képsorozatra.

-        Ezek azok a képek, amit a forgatáshoz készített rólunk Nick?

-        Igen. Elkértem.

-        Nagyon jók lettek.

-        Szerintem is. Ülj le az ágyra, van még egy kis meglepetésem.

-        Elkényeztetsz.

-        Majd meglátod mennyire.

Leültél, ő pedig kiment és egy pár perc múlva tért vissza. Leült melléd és egy kis dobozkát tartott a kezében.

-        Tudom, hogy holnap lesz a nagy nap, de én szeretnék az első lenni, aki felköszönt. – nyújtotta át a dobozt.

-        Erre nem számítottam.

-        Nyisd ki. Remélem tetszeni fog.

Lassan lehúztad a masnit a dobozról és kinyitottad. Egy gyönyörű szép fehérarany fonott karkötő volt benne.

-        Ez nagyon szép! Köszönöm. – adtál neki egy puszit.

-        Add ide, felrakom. – mondta és feltette a kezedre. – Gondoltam ez illik majd hozzád. És igazam lett.

-        Igen, tényleg nagyon tetszik!

-        Boldog születésnapot!

-        Köszönöm szépen! – adtál egy puszit a szájára. Egyikőtök sem lepődött meg rajta, nem is volt furcsa.

-        Gyere, menjünk le.

-        Oké.

Megfogta a kezed és elindultatok lefelé a lépcsőn. Mikor leértetek az aljára hirtelen előbukkantak a többiek és egyszerre mondták hangosan, hogy boldog szülinapot! Nagyon meglepődtél.

-        Azt hitted nem fogunk felköszönteni? – Gustav.

-        Igen azt. – mondtad megilletődve.

-        Na, gyere szülinapos, adj egy puszit! – Georg.

-        Gondolom Bill már odaadta az ajándékát. – Tom.

-        Igen. – mutattad nekik a kezed.

-        Az igen. Nagyon szép! – áradozott Detti. Ugyanis Gustav ide is elhozta.

-        Úgy egyeztünk meg, hogy egyforma ajándékokkal lepünk meg téged. – Gustav és a kezedbe adott egy ugyanolyan dobozt, mint Bill.

-        Bizony, remélem az enyém tetszik majd a legjobban. – Tom, és ő is egy ugyanolyan dobozt nyújtott át.

-        Szerintem meg az enyém. – követte ugyanígy Georg.

Kibontogattad őket. Végül egy egész szett kerekedett ki a négy ajándékból összesen. Bill karkötőjéhez illő karika fülbevalót kaptál Gustavtól, Georgtól egy pár csepp alakút, Tomtól pedig a szett nyakláncát.

-        Srácok, ezt nem kellett volna. – hatódtál meg.

-        Puszi nincs? – Georg.

Mindhármuknak adtál két-két hatalmas puszit.

-        Köszönöm szépen.

-        Itt egy-egy pohár pezsgő is az ünnepléshez. – hozta a poharakat Simone.

Mindannyian koccintottatok. Ugyanazt érezted most, mint mikor náluk voltál a tengerparti házban, és csak nézted őket, ahogy kergetőznek és bohóckodnak. Mintha a családod lenne ez a négy fiú.

-        Ezt mikor terveltétek ki?

-        Az ajándékot már rég megvettük, csak nem tudtuk mikor találkozunk. – Gustav.

-        Aztán, mikor elmentünk enni, a fiúknak szóltam, hogy kb. mikorra jöjjenek. – Bill.

-        Már itt voltak, mikor hazajöttünk. – Georg.

-        Azt hittem, elfelejtettétek.

-        Nem felejtettük el. – Tom.

Szeretlek titeket! Nagyon! – mondtad és mind a négyet egyszerre átölelted. Egy közös nagyölelés lett a dologból.