Újabb szombati napi izgalom. Az öltőzök felé mentem, amikor Joseph és Tom beszélgetett a folyóson.

- Sziasztok. – köszöntem, de inkább Tom szemébe néztem

Megegyeztünk bármi lesz szombati végeredmény, vasárnap ellop, és végre elvisz egy igazi első randira. De annyi mindent megpróbáltam, hogy kiderítsem, mire készül. Nem jártam sikerrel.

- Szia! – köszöntek egyszerre

-  Hát te mit keresel itt? – fordultam Joseph felé

- Ezt hoztam, gondoltam így lesz az igazi. - Adott egy hatalmas dobozt a kezembe

Kinyitottam és kiemeltem a ruhát, amit a doboz tartalmazott. Meghatódva néztem a ruhát és akár mennyire küszködtem azzal, hogy ne sírjam el magam, de nem ment.

- Így leszel tökéletes. – puszilt arcon és otthagyott minket 

Most még a kezem is remeget, pedig nincs mitől tartanom. A dalt kívülről fújom. A színpadon csak állnom kell egy kialakított páholy szerűségen. Előtte pedig egy jó pár színész fog háttal állni a közönségnek, aki figyel engem és istenít. A szerep szerint egy olyan nőt játszok, aki kiemelkedett a mélységből. De soha nem felejtette el ki valójában és ezért tisztelte a nép.

Természetesen Tom helyett egy másik színész fog mellettem állni. Utolsóként várt rám a színpad. Anyukám fellépő ruhájában álltam ugyan az a gyönyörű fehér mennyasszonyi ruha, amibe ő is ezt a jelenetet játszotta. Nagyon sokat jelentett ez számomra.  Azt éreztem, mint ha velem lenne és fogná kezem, hogy támogasson.

Ahogy szóltak, hogy mehetek remegő térdekkel vágtam bele. Próbáltam teljesen átszellemülni, de nem ment az a szörnyű rossz érzés ami kihatott a gyomromra meg akadályozott. Belül küszködtem, azzal hogy csak egy fele koncentráljak. Lehunytam a szem egy pillanatra és áttértem a szerepem világba. Aminek most kell lennem, akit nekem kell színpadra vinni.

Nem emlékszem a zsűri véleményére, megint előtört belőlem, azaz érzés és nem hagyott nyugodni. A tapsokra még emlékszem, hogy most se szomorodhattam el tapshiányában. Ahogy a kulisszák mögé értem egy ásványvizet ragadtam meg még mindig remegő kezekkel és azt töltöttem magamba.

- Anyát korházba vitték! – szaladt oda hozzám Bátyám

- Georg te beszéltél vele szünetbe?

- Kivel? – értetlenkedett barátja

- Szerinted? – húzta föl magát ezen a kérdésen

- Nem, mert feltartottak, és faggattak a versenyzőkről. De elég sápadtnak tűnt még a 3 kg alapozó alatt is.

- Ezért kérdeztem. – húzta el a száját – Láttad nem is fogta fel amit mondtunk.

- Még 10 perc kibírsz. Aztán a Casanova mehet hódítani. – veregette meg a vállát

- Donhuán. Jobban hangzik. – kapcsolódott be Bill is nevetve

- Ne féltékenykedjetek már megint. – nevetett ő is.

- Visszaszámlálás és adásban vagyunk. – mondták a hangosba és már a versenyzők is a színpadon álltak

- Nincs itt. Hol van? – keresett még mindig a szemeivel

- Nyugi. – tette kezét a lábára megnyugtatást kép Bill – Műsorba vagyunk bírd ki. – suttogta.

Sorba kerültek át a színpad másik végébe a tovább juttok, egyre idegesebben játszott Tom a kezében lévő tolla. Percek egyre hosszabbnak tűntek számára és itt hagyva csapot, papot utána járt volna a dolognak.

A nevemet mondták, amikor mindenki felkapva a fejét várták, hogy majd át sétálok a színpadon túl oldalra. De most nem így volt, helyette a műsorvezetők közölték, hogy a korházba kerülő anyukámhoz mentem.

- De megnyugtatóm, aki még mindig szereti, őt az tapsolja meg és imádkozzon érte. – Matt

Remegtem és még jobban idegeskedtem, ahogy a furgonnal a korház felé vittek minket. Mikor megállt az autó már szálltam ki, és rohantam be futva a korház ajtón. Recepciós lányra rontottam, hogy hol keresem és mikor végre kinyögte az emelet és melyik korterem már magára is hagytam.

- Apa. – rontottam rá – Mi van anyával? Mi történt vele?

- Újra kellett éleszteni.

- Micsoda. – sírtam el magam és a székre rogytam – Ez… - bátyám fonta körbe karját rajtam

- Ne kezd bele. – csitított el – Értsd már meg nem te mentél neki részegen.

- De én fűztem meg, hogy vállalja ezt a szerepet. – kezdtem megint sírni

- Értsd már meg nem te vagy a hibás. – rázott meg a vállamnál fogva – Egyszer felejtsd már ezt az egészet. -  nagyon régen nem láttam sírni, de most az ő szemei is könnyesek voltak

- Jó estét!  - lépet ki a szobából az orvos

- Hogy van a feleségem? – támadta le Apa, székről felpattanva

- Nem tudok semmi jót mondani. – nézett ránk együtt érzően. – Összeeset a tüdeje és lélegeztető gépen tartjuk. Sajnos nem tudom meg mondani, hogy javulni fog-e az állapota. De most bemehetnek. – hagyott minket magunkra

Még jobban elsírtam magam, színtisztán emlékszem, amikor a belesette után is ugyan ilyen csövek lógtak ki belőle. A lélegeztető gép ütemes mozgását lehetett hallani, ahogy pumpálja a levegőt. Az  idegesítő csipogás, ami a gépen jelzi a szívverését. Idegtépő minden egyes hang. kezdtem rosszabbul lenni és homályosodni a láttásom. Inkább megfordultam és kiléptem az ajtón és minden elsötétült a világból.

Óvatosan nyitottam ki a szemem és egy korterembe találtam magam. Barátnőm ült mellettem. 

- Mi történt. – fordultam Olivai fele, de még midig nagy gyengének éreztem magam

- Elájultál, lement a cukrod és kiszáradtál.

- Anya? – akartam ki szállni az agyból, hogy ott lehessek vele

- hé hé hé – nyomott vissza – Most pihened kell.

- De látni akarom. – sírtam el magam

- Tudom, de ezt meg kell várnod. – mutatott az infúzióra.

Mikor jobban lettem és végre kiszállhattam az ágyból a szobájához rohantam. Vasárnap végig anya mellett voltam nem akartam vissza menni. Csak fogni a kezét és minden percemet vele tölteni.

- Húgi. Gyere beszélnünk, kell. – hívott ki a folyosóra

- Mondjad.

- Tovább jutottál. - mosolygott - Ideje visszamenned, holnaptól újból próbálnod kell.

- Nem anya mellett szeretnék lenni. Nekem így nem megy. Befejeztem az egészet.

- Azt már nem!

- Hülye vagy? – tetet fel Olivia kérdést

- Semmi értelme ezt csinálnom. Itt a helyem mellette.

- Most fejezd be. – emelte fel a hangját bátyám – Eddig tűrtem és néztem, hogy miatta mennyi lehetőséget elszalasztottál. De most nem hagyom. Most szépen visszamész abba a házba vagy én, rugdoslak vissza személyesen – zenget a hangja a folyóson – Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy feladod.

- Nem adom fel. Értsd meg, de így hogy itt fekszik, hogy állajk fel arra a színpadra és riszáljam a seggem? – kezdtem én is kiabálni vele.

- Most fejezzétek be. – szólt erélyesen Apa – Andi anyád azt szeretné, hogy csináld végig.  Amikor együtt néztük a produkciódat, azt mondta gyönyörű vagy és büszke rád. Összeszedte minden energiáját és elmondta, azt is bármi történik, vele nem engedhetem, hogy abba hagyd.

Megfordultam és bementem könnyező szemekkel a szobájába. Nyitva volt a szeme és ahogy rá pillantottam elfogott még jobban a sírás.

- Nem te tehetsz róla. – fejezte be apa mondandóját miután bejött hozzánk – Ne érezd azt, hogy miattad fekszik itt. Verd ki ezt a fejedből. A sofőr a hibás ezt vésd az eszedbe. De tényleg csináld végig kicsim. – puszilt meg - Anyád ezt szeretné, te is. én is, mindenki. Ne okozz csalódást. Itt leszek vele, úgy mint eddig 20 évig.

- Hogy szerethetd ennyire? – töröltem le a könnyeimet

- Első perctől bele itta magát a szívembe.

- Szeretlek apa. – bújtam hozzá

- Én is kicsim. De menj meg tudod csinálni nehéz, lesz, de menni fog.