Az idő rohamosan telt. Ebédhez készültünk Lenaval, amikor csengettek.

Felálltam, és mentem ajtót nyitni. Kinyitottam, és az állt ott, akire számítottam.

-Szia! –köszöntem Tomnak

-Helló!

-Gyere be!

-Bocsi, hogy csak most jövök, de nem… tudtam… előbb… -nyögte ki, amikor is meglátta az előtte álló kislányt.

Nézte. Láttam, hogy érzi ki is ő. Rám nézett. A tekintete félelmetes volt. Ha most el tudtam volna süllyedni, akkor megtettem volna. A nézésében egyszerre volt harag, düh, öröm, szánalom, és csalódottság. Soha nem láttam még ezeket a szemeket. Így még egyszer sem.

-Lena König. –mondtam a lányra mutatva

Velem nem is foglalkozva guggolt le Lena előtt.

-Szia! Tudod ki vagyok? –mondat kedvesen Tom

Lena ingatta a fejét.

-Tom Kaulitz vagyok. –mondta ki nevét Tom

-Apa! –mosolygott, és nyaka köré fonta a kezecskéit.

Tom is viszonozta az ölelését. Majd elengedte őt. Kezeivel körbefogta az arcát. Kisöpörte a szeméből a kusza tincseket, és mosolyogva nézte őt. A szemét nézte. Ép úgy, mint Bill, keresete Lenaban saját magát. Megtalálhatta a mosolyában…

-Lena! Menj fel egy kicsit menj fel légyszives a szobádba. –mondtam a kezemet a vállára téve

-Rendben! –engedelmeskedett, és elindult felfelé

Megvártuk, még Lena felmegy, majd bementünk a konyhába. A konyhaszekrénynek támaszkodtam, háttal Tomnak.

„Istenem, csak ne kiabáljon!” –imádkoztam magamban, majd egy nagy sóhaj után megforultam… Jöjjön, aminek jönnie kell!

Egymást néztük. És akkor váratlanul, Tom, mint vulkán tört ki.

-Ezt nem hiszem el. Esther a rohadt életbe mi lett belőled? Milyen egy…- kezdett bele, de el is hallgatott.

-Figyelj Tom! Tudom, hogy mit gondolhatsz rólam, és igazad van. Meg is érdemlem.

-Fogalmad sincs, hogy mir éreztem akkor, amikor a fejemhez vágtad, hogy mit érdekel engem, hogy élve hagyod-e a gyereket, vagy sem, mert úgy sem fogom látni. Három évig éltem úgy, hogy a meg nem született babánkra gondoltam.

-Tudom, és sajnálom… -hajtottam le a fejemet

-Sajnálom? Azt hiszed, ezzel el tudod intézni teljes mértékben a dolgokat? Sajnálom… ez a szó nem mond semmit! Csak egy rohadék sajnálomot tudsz kinyögni, a rohadt életbe?! –kiabált

-Csendesebben, kérlek!

-Csak a gyerekre való tekintettel. De annyi gerinced nem volt, hogy legalább annyit mondj, hogy megszültem mégis?

Nem válaszoltam. Felesleges volt, ez nem válaszra érdemes kérdés volt.

-Tudod, csak azért nem mondom, hogy gyűlöllek, mert a lányom anyja vagy!

Ez a szó mégis elhangzott. Egyszerre ölt meg, és kínzott. Megölte bennem azt, ami még pislákolt a szerelmemből. És kínzott, hogy ezek után a szavait hallgatnom kell…

-Még hogy az ember érzelmei nem változnak… dehogynem! –dünnyögte magában Tom, az asztalra támaszkodva. Majd felegyenesedett, és rám nézett. Újra az a tekintet. A sírba akar vinni?

-Szerettelek… tudod, éreztem irántad valamit. Valami jót, valami kellemesett. Itt bent. –rakta kezét a szívére. –És elég siralmas, hogy most ennek teljesen az ellentettjét érzem. Ehhez kell a tehetség Esther. Megutáltatni magadat egy pillanat alatt. Nem ahhoz, hogy eltitkold a gyereket.

-Szóhoz hagysz jutni engem is?

-Persze! Mondd csak!

-Nekem is szar volt. Csak hogy tudd! Szar volt megtudni, hogy az ember, akit szerettem, az becsapott. És szar volt szembesülni a ténnyel, hogy ráadásul még gyereket is várok tőle. Te tudod hogy milyen szar volt ez? Nem! Nem tudod, mert te csak magadra gondoltál. Önzőztél, mint mindig.

-Ez nem igaz! Azt sem tudod…

-Hogy min mentél keresztül? Lehet… én lehet, hogy nem tudom. De Apa tudta. Ő neki volt fogalma arról, milyen éveket a lánya nélkül tölteni. Nekem meg volt fogalmam arról, hogy milyen Apa nélkül szinte felnőni.

-Akkor miért hagytad meg?

-Mert nem volt szívem megölni. Azért… És csak hogy tudd! Lenanak nem az anya volt az első szava, hanem az apa. Miért? Azért mert folyamatosan beszéltem rólatok neki. Ha tényleg annyira szívetlen lennék, akkor nem lenne fogalma rólad. Erre még nem gondoltál?

Nem válaszolt semmit. Végre. Sikerült nekem sarokba szorítani őt.

-És hagy folytassam még! Képzeld el, hogy nem akartam neked elmondani, hogy van Lena! De Apának hála megértette velem, hogy milyen szar lehet neked! És miattad! Miattad jöttem vissza, hogy lásd a lányodat! És miattad sírok már megint! –mondta, és a szememhez kaptam.

Nem tudott megszólalni. Emelte a kezét, hogy megölel, de visszatartotta, és inkább zsebre tette. Visszanyeltem a könnyeimet. Elrontottam. Elszúrtam az egészet. Ezt nem akartam. Hogy sírni lásson. Mit is gondolhat most. „Hülye liba! Azt hiszi meghat…”. Pedig nem.

-Lena! –kiabáltam fel

A kislány alig két másodpercen belül trappolt is le.

-Apa elmegy! –mondtam, és nyitottam is már az ajtót.

-Szia Apa! Jössz máskor is? –mondta, miközben Tomot ölelte

-Igen! De egyszer eljöhetsz majd te is hozzám.

-Jó! –örült Lena

-Szia! És vigyázz magadra. Ha lesz ehetőségünk, beszélünk többet, ok?

-Már alig várom! –mosolygott Lena

Adtak puszit egymásnak, és Tom nekem nem is köszönve ment el. Becsaptam mögötte az ajtót.

-Anya! Mi a baj? –jött oda Lena

-Semmi! –csuklott el megint a hangom

-Ne már! Ne sírj! Mi a baj?

-Nincs semmi baj Lena!

-Jól van akkor. –mosolygott. –Megnézzük a Diótörőt? –kérdezte csillogó szemekkel Lena

-Meg! –fogtam meg a kezét, és felmentünk a szobámba. Bekuporogtunk az ágy végébe, és elindítottuk a DVD-t. Ez volt Lena kedvenc meséje. Barbie és a diótörő…

Tom autóban ülve száguldozott hazafelé. A zene bömbölt, és mint az őrült nyomta a gázt.

Zaklatott volt. De mi válthatta ki belőle ezt? A hallottak? Vagy sokkal inkább a látottak?

Az biztos, hogy már alig várta, hogy hazaérjen. Fel is hívta Billt.

-Szia! –vette fel Bill

-Szia! Át tudsz jönni?

-Persze, de baj van?

-Nem, csak beszélnem kell valakivel.

-Sarah nincs ott?

-Én veled akarok.

-Jól van! Estheről jössz,

-Igen, amiatt akarok veled beszélni!

-OK, sietek! Negyed óra.

-Köszi!

A két Kaulitz letette a telefont.

Tom egy kicsit nyugodtabban vezetett, mint az előbb. Bill gyorsan kocsiba ült, és elindult ikre felé…