|
21.rész - Husi, ne már...
Reggel úgy keltem fel, ahogy este elterültem az ágyon. Elég nyúzottnak éreztem magam és nagyon nyűgösnek. Nagy nehezen sikerült tiszta ruhát magamra erőszakolnom aztán bevettem a fürdőszobát, hát… ott sem ment minden zökkenőmentesen, a WC-n majdnem mellé ültem, a fogkefém folyamatosan kiesett a kezemből, amit végül a falhoz vágtam mérgemben.
De még is sikerült rendesen megmosakodnom, hogy aztán boldogan adjam át a helyem a következőknek. Dühöngve a fogkefém miatt ültem le az étkező asztalhoz és hajtottam rá a fejem.
- Jó reggelt – jött be Angi.
- Jobbat – morogtam.
- Veled meg mi történt?
- Tegnap túl sok volt a koktél, és nem aludtam valami fényesen.
- Hát igen, nekem is hasogat a fejem, de tudod, hogy másnaposan is pörgök ezerrel.
- És le is ütlek, ha nem ülsz le azonnal – szóltam ugrándozó barátnőmre.
- Hallod, ne húzd le mindenki kedvét – csapott tarkón.
- Na meg állj – pattantam fel és üldözőbe véve a barátnőm kiszaladtunk a házból.
Nevetve rohant előttem én pedig minden erőmet bevetve próbáltam utol érni, de eléggé megijedtem mikor előttem nyalta fel a homokot én pedig bele ütközve estem át rajta.
- Lányok – rohantak oda a többiek.
- Jó isten, jól vagytok? – guggolt le a nevető feleségéhez Georg – te neked semmi bajod. – puszilta meg – hála az égnek.
- Amy? – segített fel Tom.
- Fáj a lábam – picsogós hangon.
- Jó nagyot estetek – porolt le.
- Tom, vedd le a hátsó felemről a kezed, mert el találom törni.
- De harapósak vagyunk ma.
- Nem aludtam szinte semmit és a fejem is húz.
- Akkor a hideg víz majd lehűt – kapott fel és a vízbe szaladva bedobott.
- Tom! Meg akarsz halni? Amelia-t ilyenkor jobb békén hagyni, nem még direkt húzni –szólt rá Georg. Ebben egyet értek.
Ahogy feljöttem a vízből úgy néztem Tomra, hogy leessen neki, nagy bajban van. A vigyor azonnal le is fagyott a képéről.
- Amy… én csak hülyültem – kezdett el hátrálni – husi, ne már… hallod? Csak jobb kedvre akartalak deríteni.
- Akadj le rólam a mai napra, világos? – mondtam a szemébe egész közelről, majd ott hagytam őket és bezárkóztam a szobámba.
- Ennek beköszöntött a mikulás? – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve, hogy a golyói bizony a helyükön maradnak.
- Akkor elviselhető állapot uralkodik rajta, ez már sokkal durvább – bólogatott Georg.
- Hagyjuk békén egy ideig, majd lenyugszik – hagyta annyiban barátnőm majd a fürdőruháját megigazítva bele szaladt a vízbe.
Őt pedig a többiek követték.
Az ágyamon elterülve próbáltam magyarázatot találni arra, hogy mitől lettem ilyen… házi sárkány. A gondolataimból a telefonom csörgése zavart meg. egy hatalmas sóhaj kíséretében nyúltam és érte és emeltem a fülemhez.
- Igen?
- Jó reggelt Amelia.
A hang hallatára azonnal ülésbe vágtam magam és kivert a víz.
- Meg van az eredmény?
- De kíváncsi valaki.
- Doktor úr, nem vagyok abban az idegi állapotban, hogy most lenyeljem a gúnyolódásait.
- Nem gúnynak szántam – sóhajtott fel.
- Válaszolna a kérdésemre?
- Igen, meg van az eredmény. Be tudna jönni értük?
- Miért nem mondja el most?
- Mert nem nyitottam fel, azt szeretném, ha ön nyitná fel.
- Nem vagyok az országban.
- És mikor lesz?
- Öt nap múlva.
- Akkor beírom hétfőre, reggel tíz órára. Meg felel?
- Meg. köszönöm.
- Nincs mit.
- Viszlát.
- Viszlát.
Kinyomva dobtam magam mellé a telefont és temettem a tenyerembe az arcom, nem tudom miért… talán a félelemtől, sírni kezdtem. Féltem, mi lehet az eredmény? Beteg vagyok vagy sem? Nem akarok leukémiás lenni. Nem akarom, hogy kihulljon a hajam, hogy szenvedjek a fájdalmaktól, nem akarom meg tudni, nem akarom azt átélni, amit anya, amíg meg nem halt.
Órákig voltam a szobámban, és teljesen biztos voltam benne, hogy oda kint a többiek már a körmüket rágják, hogy mi lehet velem.
Az ablaknál állva figyeltem, ahogy napoznak, söröznek, beszélgetnek, mikor kopogtak az ajtómon.
Majd a válaszom meg sem várva nyitott be, megfordultam. Ő volt az egyetlen személy, akivel pont nem akartam beszélni.
- Szia.
- Nem emlékszem, hogy mondtam volna a szabad szócskát.
- Történt valami, amiért ilyen kibírhatatlan vagy egész nap?
Na jó, kezd felidegesíteni ez a pasi.
- Bill, nincs kedvem csevegni. Nem vagyok abban az állapotban, addig még szépen kérlek, menj ki.
- A tegnap történtek miatt vagy ilyen? – lépett közelebb hozzám miután gondosan becsukta az ajtót.
- Semmi köze ahhoz – fordultam vissza az ablak felé, hogy tovább figyelhessem a többieket.
- Miért nem engedsz közel magadhoz?
- Mert nem normális, amit teszel velem.
- Mit teszek? Hogy barátkozni szeretnék?
- A tegnapi csók nem igazán mondható barátinak.
- Tetszel, azóta mióta megláttalak a kávézóban.
- De neked menyasszonyod van az istenért!
- Nem akarom elvenni őt.
- Akkor minek kérted meg a kezét? – fordultam felé ironikusan.
- Mert az apja kérése. Haldoklik az apja, és látni akarja, mikor a lánya férjhez megy.
- Tessék? – döbbentem meg. Tudom, mekkora veszteséggel jár egy szülő elvesztése, de sokkal nagyobb veszteség, ha mind a két szülő meghal.
- Az apja meg fog halni. Ezért veszem el.
- Nem is, nem is akarod őt elvenni?
- Dehogy – rázta meg a fejét – szakítani akartam vele azon az estén mikor sírva közölte velem, hogy az apja haldoklik, nem tudtam megtenni. Teljesen összetört volna, rám van szüksége.
- Szeret téged.
- De a viszonyunk már közel sem olyan, mint régen.
- Kedves lány.
- Annak látszik. De ő csak egy elkényeztetett kislány.
- Nem látszik rajta.
- Mivel meg kértem az út előtt, hogy ne nyávogjon, hisztizzen, hanem viselkedjen normálisan – ült le az ágy mellé és megpaskolta maga mellett jelezve, hogy én is üljek le.
Kis hezitálás után oda ültem.
- Miért vagy szomorú?
- Nem vagyok…
- Amy, ne hazudj. Kisírtak a szemeid. Mi a baj? – fogta meg a kezem.
- Az édesanyám, nem rég halt meg – kezdtem bele – leukémiás volt.
- Részvétem – nézett rám fájdalmasan.
- El kellett végeztetnem egy vizsgálatot, mert öröklődhet. Ma hívott az orvosom, hogy megérkezett az eredmény.
- És?
- Csak annyit mondott, hogy szeretné, ha én nyitnám ki a borítékot.
- Szóval ő sem tudja?
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Nem lesz semmi gond – átkarolva a vállam ölelt magához – biztos nem vagy beteg.
- Tom is ezt mondta – feleltem halkan.
A biztonság érzése futott végig a testemen, megnyugodtam az ölelésében, a csöndben hallottam, ahogy a levegőt veszi, és ahogy ver a szíve. Lehet, hogy még is van esélyem?
Már megint kezdem. Nora apja haldoklik, és Billnek el kell vennie a lányát, hogy örömet szerezzenek neki.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
