„Az igazság olyan, mint a nap. Ki lehet zárni egy időre, de attól még az égen marad.”

Nem értem az egészet. Péter atya azt mondja, nem tud segíteni, mert túl nagy bűnt követtem el. Hogy ezt csak idővel tudom helyre hozni, nem száz miatyánkkal. De akkor mégis mit tegyek? Annát nem szeretném felhívni, pedig biztos vagyok abban, hogy segítene.
Nem értem. Bill azt mondta, Tom szeret engem, úgy mint ő Annát.

A los angeles-i ház nappaliját Anna hangos csengőhangja töltötte be. A fiúk felkapták a fejüket, és kissé ijedten egymásra pillantottak, mint ahogy az utóbbi két hónapban mindig, mikor Anna mobilja megcsörrent; féltek attól, hogy Nóri hívja őt.
Anna boldogan vette fel a telefont, de alig pár másodperc múlva elsápadt; Bill már készült, hogy elkapja őt, ha elájulna. Nem is értette, mi történhetett.
Anna halkan elköszönt, és letette a telefont.
- Nóri… nincs… Öngyilkos lett.
Anna kétségbeesve pillantott Billre, hátha ő majd tud mondani valamit, ami majd ezt az egészet meg nem történtté teszi, valamit, amivel meg tudja változtatni a történteket. De Bill nem tett semmit, csak miközben a mellkasára vonta Annát, pillantott kétségbeesetten Tomra, aki úgy tűnt, mentem elhányja magát.
Néma egyezséget kötöttek, és egyikük sem szólt egy szót sem erről soha többé.

Úgy éreztem, nem érdemlem meg az életet. Anyáék jobb gyermeket érdemelnek, mint én. Mit tegyek, ha már nem vagyok tiszta?
Ahogy feküdtem a padlón, Anna egyik kedvenc könyve jutott eszembe. A címére már nem tudtam visszaemlékezni, pedig amúgy meg mernék esküdni, hogy eddig tudtam. De egy részletre emlékeztem, amit Anna egyszer a mezőn fekve olvasott fel nekem.
„Megláttam a fényt – ideillő közhely lenne. De én hirtelen megvilágosodtam. Senki nem lehet erősebb, mint mi magunk; senki nem ér annyit, hogy eldobjam érte az életem. De már túl késő, azt hiszem.”
Behunytam a szemem, és befogadtam a békés feketeséget.