„A boldogsághoz vezető úton nem lehet lopott javakkal haladni.”
Lafayette Ron Hubbard

- Szóval még nem volt barátja, mi? – nevetett fel Tom, és egy újabb gumimacit tömött a szájába.
Anna megrázta a fejét.
- Látszik – szólalt meg Bill.
- Akkora pöcsök vagytok!
- Most miért? – grimaszolt Bill, és kivette bátyja kezéből a gumicukros zacskót. – Te meg ne edd ezt meg, ez az enyém. Anya neked is rakott az útra.
- De ahhoz át kéne mennem az én szobámba – vigyorodott el Tom, és visszavette a zacskót.
- Ne szekáljátok, oké? Ő más, mint mi. És amúgy is, ő a legjobb barátnőm – Anna hangja elhalkult, mire Bill azonnal szeretetteljesen magához vonta. – Csak… oké?
- Oké – válaszolták a fiúk azonnal kedvesen.
Pár percig csöndben maradtak, és csak a fiúk nyámmogását és a zacskócsörgést lehetett hallani, majd Tom felállt az ágyról, felvette a cipőjét, és kifele indult a szobából.
- Hova mész? – nézett utána tágra nyílt szemekkel Bill.
- Meghazudtolom magam, és kedves leszek valakihez.
Anna és Bill kettesben maradtak a szobában. Anna lehajtotta a fejét az ágyra, Bill pedig Annára nézett.
- Ugye ezt te sem úgy értetted, hogy kiveri magának?

Kint terítettem az étkezőben, mikor Tom bejött a szobába, megállt az ajtóban, és nem úgy tűnt, mint aki hamar meg is mozdul.
- Segíthetek valamiben? – pillantottam rá kedvesen.
- Lenne, amiben tudnál, de nem hiszem, hogy értékelnéd, ha ezt megosztanám veled – szélesen elmosolyodott. Fura egy mosoly volt. Valamiért úgy éreztem, ő az oroszlán, én az antilop.
- Mióta éltek itt? – kérdezte végül pár perc hallgatás után.
- Öhm… amióta az eszemet tudom – vontam meg a vállam.
Úgy tűnt, meg van elégedve a válaszommal, és arra vár, most én kérdezzek. Nem is az, hogy nem lett volna kérdésem, merthogy őszinte legyek, meg sem tudom számolni, mennyi dolgot akartam tőle meg tudni, de nem mertem rákérdezni.
- És szeretsz itt lakni? – kérdezte végül hosszas mérlegelés után.
Bólintottam.
- És nem szoktál eljárni itthonról?
- Hát… templomba igen – megrándult a szája, mintha visszatartotta volna a nevetést. Nem értem, mi olyan vicces ebben? – És lovagolni is szoktam.
Felnevetett, és beljebb lépett az ajtón.
- És kin? – kérdezte mélyebb hangon, miután megállt előttem. Megérintette a kezem.
- Tornádón – válaszoltam azonnal, miközben az utolsó poharat is a helyére raktam, majd ránéztem. – Megnézed?
- Persze – felelte abban a pillanatban.

Anna elgondolkozva pillantott Billre, aki éppen telefonon beszélt valakivel. Nagyon hadart, ami azt jelentette, hogy izgatott volt. Anna direkt nem figyelt oda, soha nem szeretett belefolyni Bill magánügyeibe, amik a bandával voltak kapcsolatosak. Úgy érezte, az nem lenne helyes. Soha, de soha nem szólt bele abba, hogy Billnek mit kellene tennie, és ezt ő is elvárta cserébe. De most valami nagyon fontos forgott kockán, muszáj volt barátjával beszélnie. Anna megvárta, míg Bill leteszi a mobilt, és ránéz.
- Mi az? – kérdezte aranyosan Bill, mikor észrevette, Anna őt figyeli.
- Beszélhetnénk… valamiről? – kérdezte Anna kellemetlenül.
- Persze – Bill leült Anna mellé, és magához húzta. – Mondjad, bébi.
- Tomról lenne szó.
Bill összeráncolta a homlokát, és kérdőn nézett Annára. Egyáltalán nem értette, hogy mi folyik itt.
- Beszélnél vele?
- Szoktam vele… tudod, az ikrem – Bill elvigyorodott.
Anna halványan elmosolyodott. Ha nem lenne ilyen komoly a dolog, amiről beszélni akart volna Billel, még ő is elnevette volna magát ezen a hülye beszóláson. Anna megrázta a fejét.
- Nem, úgy értem… Nóriról.
- Mi van? – kérdezett vissza döbbenten Bill, mintha azt sem tudná, mi történik. – Minek beszéljek én vele Nóriról?
- Bill, kérlek! Nem akarom, hogy Tom bármit tegyen vele!
- Úgy beszélsz, mintha Tom megerőszakolná, vagy valami – válaszolt Bill kissé megemelve a hangját.
Anna nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.
- Ez többet mond, mint gondolnád – válaszolt szenvtelenül Bill, és elengedve Annát, felállt az ágyról. – Te komolyan ezt képzeled Tomról? Azt hittem, a legjobb barátod.
- Az – mondta Anna rögtön, és kétségbeesetten Billre nézett. – Nem úgy értettem. Csak beszélj vele, oké?
- Nem fog semmit sem tenni, ne aggódj már.
Anna meglepődött Bill hanglejtésén. Még soha nem beszélt vele így. Megtörölte a szemét, és kisétált a szobából. Még hallotta az öngyújtó kattanását. 

Felkaptam egy sárgarépát, és Tornádó karámja felé vettem az irányt. A fekete lovam, amint meglátott, felnyerített. Elmosolyodtam, és Tommal a nyomomban azonnal nagyobb tempóra kapcsoltam. Megálltam Tornádó előtt, és odaadtam neki a répát. Megsimogattam az orrát. Olyan finom, puha volt. Legszívesebben kimennék vele vágtázni.
Emlékszem, mikor megkaptam őt. Anna látta őt meg egy vásáron, ő rángatott engem oda. Abban a pillanatban megszerettem őt, amikor megláttam. Anya beleegyezett, hogy megvegyük, de apa nem akart. Aztán Anna valahogy rávette őt is, a mai napig nem tudom, hogyan. Azt hiszem, szinte minden egyes alkalommal megköszönöm Annának, mikor beszélünk.
Még utoljára megsimogattam Tornádó orrát.
- Tudsz lovagolni? – kérdeztem Tomot, és megfordultam.
Nagyon közel állt hozzám. Szinte láttam a legapróbb kis anyajegyeket is az arcán, pedig az istállóban félhomály volt. Tom pislogás nélkül, félig nyílt ajkakkal bámult rám. Mély levegőt vettem. Ő közelebb hajolt.
- Mi az? – kérdeztem halkan.
Tom kicsit megrázta a fejét, mintha révületből térne magához.
- Semmi, csak… – megvonta a vállát, és ujjait végigvezette a hajamon -, csak volt valami a hajadban. Ennyi.
- Köszi – mosolyodtam el. Milyen kedves. Vajon Bill is ilyen kedves?
- Nincs mit. Figyu, én kajás vagyok, visszamegyek, jössz? – hadarta.
- Nem, én még maradok kicsit – mondtam, de nem tudom, hogy hallotta-e egyáltalán, mert már akkor elindult, mikor még be sem fejezte a mondatot. – De még legalább egy óra, míg vacsorázunk – kiáltottam utána, de úgy tűnt, nem igazán hallotta meg, amit mondok. Vagy nem érdekelte, nem tudom.

Anna szomorúan sétálgatott a szántón. Imádta ezt a helyet. Maga volt a megtestesült nyugalom, az állandó béke, minden, ami ő, Anna nem volt. Imádta, hogy Budapesten lakik, hogy rengeteget utazik a világban, hogy körülötte soha nem áll meg az élet; de azért jól esett neki ez pár nap semmittevés. Mélyen magába szívta a természet friss illatát, a nedves föld és a frissen vágott fű kellemes egyvelegének aromáját. Szinte érezte, ahogy a tüdejében a sejtek boldogan felsóhajtanak a tiszta oxigén hatására, ahogy örülnek, hogy nem a szmogos, fővárosi levegőt kell felhasználniuk. Levette a cipőjét, és úgy ahogy volt, mezítláb ment a szántóföldre. A nedves, hűvös talaj csiklandozta a talpát, és tudta, hogy komolyan fel is fázhat, de nem érdekelte.
Az egyetlen, amire gondolni tudott, Bill volt. Hogy hogyan beszélt vele. Talán ennyi volt? Ennyi volt a felhőtlen szerelem, a lelkitárs-dolog, ennyi volt minden? Most már akkor ez lesz? Persze megértette Billt. Mindketten azt védték, aki a legfontosabb volt nekik. Bill Tomot, Anna Nórit.
Anna felsóhajtott, és elővette a zsebéből a cigis dobozt. Úgy gondolta, most, hogy senki nem látja, nyugodtan rágyújthat. Éppen az első slukkot tüdőzte le, mikor valaki befogta a szemeit. Anna csak a másodperc töredékéig ijedt meg, amíg el nem jutott hozzá az illető férfias, finom illata a cigi füst erős, kellemetlen szagán keresztül.
- Sajnálom – Bill hátulról átkarolta, és szorosan magához vonta őt. – Elfelejthetjük?
- Persze – válaszolta Anna automatikusan, pedig meg mert volna esküdni, hogy nem ezt akarta válaszolni. De valahogy az, ahogy érezte Billt, ahogy érezte az illatát, a testét, a szívverését, megváltoztatta a dolgokat. – Csak tudod… nem akarom őt elveszíteni. Nóri nem csak a legjobb, de az egyetlen barátnőm is.
Bill hallgatott pár másodpercig, de a szaggatott légzése elárulta, hogy pontosan érti a mondat jelentését.
- Azt is sajnálom – még szorosabban húzta magához Annát, a fejét Anna nyakához hajtva, kezeivel szorosan körbeölelve Anna derekát.
- Nem a te hibád, nyuszi.
- De igen. Tudod, soha nem akartam neked ezt elmondani, de megbeszéltük, hogy nincsenek egymás előtt titkaink, úgyhogy muszáj leszek. Szóval – Bill mély levegőt vett, és magával szembe fordította Annát, de a derekát továbbra sem engedte el -, néha olyan lelkiismeret-furdalásom van miattad. Mármint… annyi áldozatot hoztál értem. Értünk. Ez is… hogy nem bízhatsz meg senkiben. Tudod, azt nem tudtam, hogy ez lesz, mikor annak idején aláírtam a szerződést, de én megbirkózok ezzel, mert ezt választottam. De te engem választottál, nem a hírnevemet, és megöl a tudat, hogy neked is azt kell átélned, mint nekem.
Anna olyan szorosan ölelte magához Billt, ahogy csak tudta, fejét a mellkasába fúrta, és miközben mélyen szívta magába Bill bódító illatát, megvárta, amíg Bill szívverésével együtt az övé is visszaáll normálisba.
- Nem tudtam, hogy így érzel.
Bill elmosolyodott, és egy puszit nyomott Anna homlokára.
- Szeretlek, bébi.
- Én is téged – Anna félre húzta Bill garbóját, és egy finom csókot nyomott Bill nyakára. Billt kirázta a hideg.
- És ne hívj nyuszinak.
Anna felnevetett.
- De a fogad, meg a füleid… Olyan nyuszisak.
Bill eltolta magától Annát, és sértetten nézett Annára, majd elindult vissza a házba.
- De a nyuszi a kedvenc állatom – futott utána Anna, és miközben hátulról ráugrott, átkarolta a mellkasát.
- Azt hittem, a medve – Bill Anna lábai alá nyúlt, hogy meg tudja őt tartani.
- Miért lenne Tom a kedvencem?
- Tom miért… mi van? – Bill letette Annát, és szembe fordult vele.
- Tom a maci, te a nyuszi.
- De, bébi, ha én nyuszi vagyok, és Tom meg én ikrek, akkor ő is… – Bill összezavarodott egy pillanatra a magyarázat közben.
- De nekem csak te vagy nyuszi – vágott Anna Bill szavába azonnal nagyot nevetve. – Egyetlen kicsi nyuszim.
- Oké, így már jó. De azért továbbra se hívj nyuszinak.

Miután Tom bement, úgy gondoltam, most már nem viszem ki Tornádót a kifutóra, se az erdőbe, mert elég későre járt az idő, úgyhogy inkább beindultam én is a házba. Az erdőn keresztül mentem, ami a szántó mellett húzódik. Imádtam ilyenkor ott sétálni, hallgatni a madarak csicsergését és a tücskök ciripelését. Aztán mikor egyszer kilestem a fák között, megláttam őket. Anna és Bill. Közelebb sétáltam az erdő széléhez, és egy fa mögé rejtőztem. Nem akartam őket megzavarni.
Anna szélesen mosolygott, miközben átkarolta Bill nyakát. Bill azonnal körbefonta a karjait Anna dereka körül. Anna megcsókolta Billt. Tudtam, hogy helytelen, amit ők csinálnak, és az is, amit én csinálok, de egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Letaglózott a látvány, amit láttam. Annyira gyönyörűek voltak.
A lemenő nap megcsillant a bőrükön. Bill megmozdította a kezét, felgyűrve Anna pólóját. Kíváncsian vártam, hogy mi fog történni, miközben tudtam, hogy mennyire rossz az, amit teszek, de a látvány fogva tartotta a szemeim, és mozdulni sem tudtam. Anna egy pillanatra elhajolt Billtől, halkan beszéltek valamit, majd mindketten szélesen elmosolyodtak. Anna újra közelebb hajolt Billhez, de most Bill volt az, aki megcsókolta. Ahogy Anna beletúrt Bill hajába, valami furcsa, addig ismeretlen érzés kerített hatalmába. A gyomrom diónyira szűkült, a szívem összefacsarodott, eközben a hasam alján valami más, kellemes érzés is jelentkezett. Tovább figyeltem őket.
Bill levette Anna pólóját. Gyorsabban vettem a levegőt. A nyakához hajolt. Szinte a nyakamon éreztem Bill puszijait. Behunytam a szemem, hogy elmúljon az érzés. Mikor jó pár perc elteltével kinyitottam, Anna és Bill a földön ült. Vagyis Bill ült, Anna az ölében. Meztelenül. Együtt mozogtak. Tudtam, igen is tudtam, hogy bűnös dolog ezt látni; de már nem tudtam mit tenni. Megbabonázva figyeltem őket. Figyeltem, ahogy Bill arcán megcsillan a napfény, ahogy végigsimít Anna oldalán, ahogy hátradönti a fejét, ahogy az ajkai szétnyílnak. Nem tudom, mennyi idő telt el, de a nap már majdnem egészen lebukott a horizont alá, az eget vörösre festve. Ahogy Anna és Bill gyorsabban mozgott, az én szívverésem is szaporább lett. Aztán egyszer csak abbahagyták a mozgást. Hirtelen. Ahogy ők már nem mozogtak többet, mintha én újra képes lettem volna megmozdulni. Hihetetlen bűnösnek éreztem magam.
Hátrébb léptem. Egy ág megreccsent a lábam alatt. Anna és Bill azonnal a hang irányába kapta a fejét.