|
8.rész - Legyen
Újra munkába lendültem, és két napomat csak Nora-nak szenteltem, elutaztunk vidékre, ahol az esküvőt szeretné megtartani, felvázolta, hogy ő hogyan képzeli el, aztán meghallgatta az én véleményem. Sokban egyezett az ízlésünk így nem volt nehéz dolgom.
Sikerült kiválasztania a kellékeket is, így folyamatosan rohangáltam városról városra, hogy beszerezzem őket
- Annyira izgatott vagyok – ujjongott a városba tartó országúton.
- Elhiszem – mosolyogtam rá – minden nőnek a nagy napja.
- A legnagyobb –vigyorgott rám – te neked nincs senkid?
- Oh, nincs időm pasizni – ráztam meg a fejem.
- Mindenkinek van ideje szórakozni, ezt csak azért mondod, mert nem akarsz szórakozni.
- Tudod, nagyon nehéz napokon vagyok túl – zártam le ezzel a mondattal a témát.
- Értem, sajnálom. Nem akartam tolakodó lenni.
- Semmi baj – néztem rá – mikorra is tervezitek az esküvőt?
- Pontosan mához két hónapra.
- Decemberi esküvő? – lepődtem meg.
- Talán rossz választás? – nézett rám rémülten – a kedvenc évszakom a tél, ezért gondoltuk, hogy…
- Jaj dehogy, remek választás. Csak akkor… elég hideg van – nevettem fel.
- Igaz, de a templomban fűtés lesz – nevetett ő is.
- Az a jó – vigyorogtam tovább teli szájjal – visszatérve, van valaki…
- Hű, mesélj – fordult felém oldalasan az anyós ülésen.
- Hát, a legjobb barátom ismerőse, vagyis legjobb barátja – vigyorodtam el ezen.
- Legjobb barát legjobb barátja, hű. Érdekes – bólogatott- mi a neve?
- Tom – billentettem oldalra a fejem visszaemlékezve mosolygós arcára.
- Hű, téged nagyon elvarázsolt – vigyorgott pimaszul.
- Jaj dehogy, csak nagyon rég volt dolgom férfival és, kicsit izgatott vagyok a pénteki randi miatt.
- Szóval randira hívott.
- Vacsorázni visz.
- Csípd ki magad, és engedd, hogy elcsábítson – illegette a vállát kacérkodva.
- Nora! – nevettem fel – jó ég.
- Mi az? Felnőtt nők vagyunk, túl vagyunk már pár dolgon. Miért ne beszélhetnénk ilyenekről?
- Tudom csak… azt hiszem kiestem a formából – húztam félre az ajkam.
- Édesem, a szexből nem lehet kiesni.
- Nagyon rég voltam utoljára együtt valakivel – néztem rá megnyomva a nagyon szócskát
- Nem lehetett olyan régen.
- Nagyon-nagyon régen.
- Mondj egy számot, úgy értem hónapnak.
Nem válaszoltam.
- Most mi van?
- Nem hónap.
- Azt ne… - nézett hatalmas szemekkel – azt ne mond, hogy évek.
- Csak év.
- Ne csigázz már.
- Egy éve nem voltam senkivel.
- Egy éve? – hüledezett – te jó ég. Hogy bírtad ki?
Megvontam a vállam.
- Jól megvoltam egyedül.
- Fúj! – nevetett fel.
- Mi… jaj, ne értsd félre – nevettem fel én is – nem nyúltam magamhoz.
Ezen csak még jobban nevetni kezdett.
- Úristen te nő – csóváltam meg a fejem, könnyesre nevetett arcát látva.
Jól elszórakoztunk az út hátra lévő idejében, majd kitettem egy bolt előtt én pedig mentem tovább haza, vagyis az új és egyben régi otthonomba, ugyan is már rendesen megszáradt a festék, sőt… még be is rendeztem Angi segítségével, új és régi bútorokkal.
Befordultam a felhajtóra, kiszálltam gondosan lezártam és beriasztóztam az autót majd beléptem a házba.
Felnyomtam a villanyt így azonnal fénybe borult az előszoba és a nappali. A meg szokott tálba dobáltam a kulcsaim majd kibújva a cipőmből azonnal a konyhába mentem valami ehetőt kreálni magamnak, mikor elkezdett csörögni a telefonom.
- Igen? – emeltem a fülemhez.
- Jó estét Amelia.
Ahogy meghallottam az ismerős hangot a törlőkendő kicsúszott a kezemből, és a földre hullt.
- Amelia, ott van?
- Itt vagyok – vettem fel a földről – üdvözlöm doktor úr.
- Remélem nem zavarom.
- Nem dehogy.
- Ezt örömmel hallom, hogy van? Jobban van már?
- Igen, már túltettem magam rajta, fogjuk rá – ingattam meg azért a fejem.
- Igazából egy szándékkal hívtam fel.
- És mi lenne az?
- Szeretném, ha megcsinálnánk a héten a vizsgálatot.
- Értem – halkultam el.
Remek, most megint belém verte az ideget a hülye vizsgálatával.
- Úgy hallom nem örül neki.
- Ki örül egy ilyen vizsgálatnak? – vágtam vissza.
- De legalább megtudjuk beteg-e vagy esetleg hajlamos lesz-e rá.
- Hajlamos?
- Ha nem most, később ugyan úgy kialakulhat.
- Remek, köszönöm, de nem kértem hangulatváltozást.
- Sajnálom, igazán nem akartam elrontani a kedvét.
- Tudom, bocsánat, hogy bunkó voltam.
- Semmi baj, megértem, szóval… akkor?
- Jó, legyen –sóhajtottam fel.
- Péntek délután be tudna jönni?
- Hánykor?
- Három óra körül.
- Rendben, ott leszek.
- Az irodámban várom majd.
- Oké.
- Nem is zavarom tovább, jó éjszakát.
- Jó éjt – majd letettem.
Miért kell ennek a pasinak elrontani valamivel a kedvem? Tudom, hogy jót akar… de akkor is. Mi van, ha kiderül…
Jó ég, bele gondolni sem merek.
Én is… leukémiás lehetek, ha nem most… akkor később.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
