Az ítélet.

-        Kérem az esküdtszéket, hozzák nyilvánosságra, a döntésüket. – kezdte a bíró.

-        Angela Schmidt, kérem, álljon fel! Ön szerelemféltésből elkövetett, előre eltervelt szándékkal való emberölési kísérlet vádja miatt áll előttünk. Az esküdtszék Önt az előre megfontolt szándék vádjában, bűnösnek találta. Különös kegyetlenség vádjában, bűnösnek találta. Szándékos emberölési kísérlet vádjában, bűnösnek találta. – olvasta fel a papírját az egyik esküdt.

Hátranéztél Vikire, ő pedig rád mosolygott. Látta rajtad a megkönnyebbülést.

-        Az ítélet a következő. – vette át a szót a bíró. – Mivel Önt az esküdtszék az összes vádpontban bűnösnek találta, 10 fegyházban letöltendő év vár magára. Mindazon által, a szakértői vélemények, és a szemmel látható tények is arra következtetnek, hogy elmeorvosi kezelésre szorul, így a büntetését 6 évre csökkentem, melyet a berlini elmegyógyintézetben fog állandó megfigyelés alatt eltölteni. Fellebbezésnek helye nincs. Az ügyet lezártam. – csapott kalapácsával az asztalra.

Addig még ülve kellett maradnotok, míg Angit kivezették a teremből. Elment melletted, és azt mondta: – Hallottad? Hat év múlva találkozunk!

-        Menjen tovább! – szólt rá az őre.

Egyáltalán nem tudtál megkönnyebbülni. Ennél többet érdemelt volna. Ráadásul szinte megfenyegetett. Hallottad, hogy Detti sír, de nem volt erőd odamenni hozzá. Tudtad, hogy azt ígérted, számíthat rád, de nem ment. Felálltál és kimentél a teremből.

-        …(neved)! – szólt utánad Tom.

-        Hagyd, kiszellőzteti a fejét, aztán jelentkezik. – szólt rá Viki.

Kimentél az épületből és a közelben lévő parkba sétáltál. Leültél egy padra, és csak néztél magad elé. Dettit Gustav hazakísérte és vele is maradt. Viki visszament a motelbe összepakolni a cuccait és felhívni a szüleidet. Tom és Georg is hazament.

-        Na, mi volt kicsim, mesélj! – faggatta Simone fiát, mikor az hazaért.

-        6 évet kapott, ráadásul elmegyógyintézetben. Pedig tuti, hogy nem bolond. Hogy lenne az? Az mindenkinek feltűnt volna. Szerintem rájátszott. Azt mondta …(neved)-nek mindenki előtt röhögve, hogy bármikor újra megtenné, ha lenne rá alkalma. Aztán megfenyegette, hogy hat év múlva találkoznak.

-        Jézus! Hogy van szegény? – Simone.

-        Nem tudom. Felállt és elment. A tesója, Viki, azt mondta, hagyjam most magára. De hogy lehetne? Ráadásul egyesek állandóan jönnek, a mindenkinek szüksége van valakire dumával, aztán el sem jönnek a tárgyalásra, ahol igazán kellett volna a támogatásuk. – nézett megvetően Billre.

-        Elegen voltatok ott szerintem. – válaszolta egyszerűen.

-        Meddig van itt? Áthívom vacsorára. Biztos örülne neki. – Simone.

-        Nem tudom. Talán a hétvégére itt marad, talán ma hazamegy. Ezt majd eldönti.

Órákat ültél azon a padon, aztán erőt vettél magadon. Elmentél Dettiékhez. Tudtad hol lakik, hisz Gustav szomszédja volt. Becsöngettél, az apja nyitott ajtót.

-        Te vagy …(neved)?

-        Igen. Dettihez jöttem.

-        Kint van a hátsó kertben. – mondta meglepetten. Nem számított rád itt.

-        Bemehetek?

Bementél és hátrakísért a kerthez. Ott ült szegény a hintaágyon és nagyon szomorú volt.

-        Leülhetek? – kérdezted.

-        Nem hittem, hogy eljössz.

-        Barátnők vagyunk, emlékszel? Kicsit magamba zuhantam, de már itt vagyok.

-        Köszönöm. Hogy vagy?

-        Voltam már jobban is, de túl vagyunk rajta és ez a lényeg.

-        Tudom, hogy nem erre számítottál.

-        Hát nem. De neked ez jobb.

-        Rossz, hogy teljesen ellentétes dolgot vártunk ettől.

-        Nem számít.

-        Félsz tőle? Amiért megfenyegetett.

-        Megrémültem, de nem hinném, hogy hat év múlva számítanom kéne rá.

-        Én sem. Csak dühében mondta.

-        Tudom. De ha nem muszáj, ne beszéljünk erről.

-        Rendben. Akkor beszéljünk Billről, Tomról, vagy arról, maradsz-e hétvégére.

-        Szóval mi is volt Angival? – kérdezted nevetve.

-        Örülök, hogy megismertelek. Komolyan. – döntötte a válladra a fejét.

-        Én is. És azt hiszem, maradok hétvégére.

-        Az jó! Sőt én itthon is maradok ma, hogy kettesben lehess kicsit Gustavval.

-        Igazán nem kell ezt tenned. Együtt menjünk el valahova. Mind.

-        Oké. Gyere, menjünk át Gustavhoz és beszéljük meg.

Átmentetek hozzá.

-        Lányok, ti együtt? – nézett rátok meglepetten.

-        Kirángattuk egymást a rosszkedvből és készen állunk belevetni magunkat a mai estébe! – te.

-        Bizony. Úgyhogy kérdezd meg a többieket, hogy mihez van kedvük. – Detti.

-        Én most visszamegyek a motelbe, átöltözök, elköszönök Vikitől. Hívjatok, hogy mi lesz.

Visszamentél. Viki úgy fél óra múlva már ment is haza. Te befeküdtél a kádba és el is aludtál végre. Már igazán rád fért. Gustav és Detti ezalatt kitalálták a programot. Egy közös bowlingozást találtak ki, ahol megünneplitek, hogy vége ennek az egész ügynek. Felhívták Georgot, aki szintén aludt, de tetszett neki az ötlet. Felhívták Tomot is, aki helyett Bill vette fel.

-        Szia! Tom alszik. – szólt bele.

-        Nem baj. Majd te megmondod neki. Este 8-ra van pályánk a bowling terembe. Ünneplünk mindannyian.

-        Jó ötlet! Imádok bowlingozni.

-        Akkor jó. Most leteszem, még fel kell hívnom …(neved)-et is.

-        Nem ment haza?

-        Nem. Marad egész hétvégére.

-        Figyelj, én inkább itthon maradok.

-        Ne csináld már, haver! Meddig fogsz még duzzogni?

-        Nem duzzogok. Egyszerűen csak nem akarok vele lenni és kész. Menjetek nélkülem.

-        Meg fogod bánni úgyis.

-        Majd azt én tudom. Na, átadom Tomnak az üzenetet. Jó szórakozást. – köszönt el, és letette.

Mikor végre kialudtad magad és teljesen kiázva keltél ki a kádból, visszahívtad Gustavot, mert volt tőle egy jó pár nem fogadott hívásod.

-        Na végre. Nem tudtam, már mi van veled.

-        Elaludtam a kádban. Miért hívtál?

-        Egy óra múlva találkozunk a plázában, a bowling teremben.

-        Imádok bowlingozni!

-        Ezzel nem vagy egyedül. Akkor 8-kor ott.

-        De várj! Én nem tudom, hol van az a pláza.

-        Tényleg. Akkor beszélek a többiekkel, és valaki érted megy. Csak mivel az én nevemen van a foglalás, én nem mehetek.

-        Oké, várom.

Gyorsan keresgélni kezdtél valami ruhát. Úgy 20 perc múlva már kopogtattak is az ajtódon. Tom volt az.

-        Kicsit korán jöttél, nem vagyok még kész. Nem döntöttem el, hogy mit vegyek fel. De azért gyere be.

-        Ezek szerint maradsz vasárnapig?

-        Igen.

-        Az jó, mert anyu át akar hívni vacsorára. Igazából ma este akarta, de majd holnapra átteszzük.

-        De aranyos.

-        Kedvel téged.

-        Én is őt. Nagyon kedves velem.

-        Akit mi szeretünk, azt ő is.

-        Gustav azt mondta, ünneplünk. Én nem biztos, hogy akarok ma inni.

-        Én sem hinném. Ma ők ketten rúgnak be, és mi röhögünk holnap rajtuk.

-        Hogyhogy ketten? Bill?

-        Ja, ő nem jön.

-        Klassz, akkor azt kell mondjam, talán egy-két rövid belefér az estémbe. – mondtad beletörődve és felvettél végre egy felsőt a szoknyádhoz. Felhúztad a magas sarkú csizmád és elindultatok.

-        Jól nézel ki! – mondta, mikor beültetek a kocsiba.

-        Köszönöm. Te is. – mosolyogtál.

-        Bocs a tegnapi kis incidens miatt.

-        Ja, felejtsük el. A legújabb cipőm volt és egész éjszaka émelygett a gyomrom a látványtól, valószínűleg megfáztam és anyud is leszidott. De felejtsük el! – nevettél.

-        Amíg élek fel fogod emlegetni, hogy lehánytalak, ugye?

-        Úgy terveztem, igen.

-        Ezek szerint, amíg élünk együtt leszünk? – kérdezte, komolyabbra véve a hangnemét.