|
5.rész - Mert a küzdelem, győzelmet szül.
Fekete szövetnadrágban, és fekete kosztüm kabátban jelentem meg a temető kapujában. A családi parcella nem messze volt a kaputól így már onnan láttam milyen sokan is jöttek el anyám temetésére.
Nagy sóhaj után feltettem a nagy fekete napszemüvegemet és elindultam a tömeg felé.
- Amy – látott meg majd lépett hozzám gyermekkori barátnőm, Angela – siettünk, ahogy tudtunk az első repülővel jöttünk is. – fogta meg a kezem.
- Köszönöm, hogy eljöttetek – szorítottam meg barátnőm kezét – Georg? – néztem körül.
- Apával beszél valahol – nézett ő is körül – és hogy érzed magad kicsim? – karolt át.
- Most már jobban. Úgy döntöttem beköltözöm a régi házba.
- Ez remek hír, közelebb leszel hozzánk – felelte mosolyogva.
- Inkább a lakásom adom el, amihez kevesebb emlék köt, mint a szülőházam.
- Igazad is van.
- Szeretném majd a segítségeteket kérni a felújításokban. Kívülről három éve lett felújítva, de belülről ráférne egy tatarozás.
- Bármiben segítünk.
- Szia, kislány – karolt át Georg is, Angi újdonsült férje.
- Szia – pusziltam meg – sajnálom, hogy ott kellett hagynotok a nászutatokat.
- Ugyan, fontosabb vagy most nekünk te – ölelt át Angi, Georg pedig megpuszilta a fejem búbját.
- Ez kedves tőletek.
- Elnézést – lépett oda a pap – kezdhetjük?
- Hát… – körül néztem – úgy látom mindenki megjött, igen, kezdheti atyám – bólintottam.
- Gyere, üljünk le – húzott az egy sorból álló székek felé, ahol az idősebb rokonok, barátok és mi foglaltunk helyet.
A pap beszéde fél óráig tartott, azt olvasta el, amit én összeírtam anya életéről a napló és az ő meséi alapján.
- És most kérem, hallgassák meg az asszony lányának búcsúbeszédét. Amelia – nézett rám.
Én pedig mélyet sóhajtottam majd felálltam és a pap mellé álltam, rövid ideig csak figyeltem a gyönyörű fényes fakoporsót, aminek a közepén egy hatalmas koszorú volt rózsákból összeállítva, ez volt anya kedvenc virága.
- Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek. Nem is tudom, mit mondhatnék, hiszen… az édesanyám fekszik ebben a koporsóban.
Ott voltam vele, az utolsó perceiben. Elbúcsúzott… - emlékeztem vissza elcsukló könnybe lábadt szemekkel -… azt mondta, hogy ha már valaki ott van a végén, nem vágyik másra, csak a hosszú és mély alvásra – töröltem meg a szemem – teljesült a vágya, hiszen most alszik – sírtam el magam – örökre elaludt – emeltem a szám elé a kezem, éreztem, hogy Angi átkarolja a vállam.
- Le akarsz ülni? – kérdezte ő is sírástól rekedt hangon, de én csak megráztam a fejem.
- Annyi mindent köszönhetek neki – szipogtam – és én… olyan kevés időt voltam vele, folyton a munkámmal voltam elfoglalva, féltem bemenni hozzá, féltem látni, hogy megy tönkre, és mikor bekerült a kórházba és az orvosa azt mondta, nincs sok hátra. Összetörtem, két hétig ki sem mozdultam a lakásomból csak próbáltam feldolgozni, hogy anyám haldoklik. Aztán elfogadtam, felkészültem a legrosszabbra, de most… itt állva, a koporsója előtt azt kívánom, bár én haltam volna meg – sírtam el ismét magam – szeretlek anya, és tudom, onnan fentről figyelsz ránk – néztem fel mutatva az égre – és megígérem, ígérem neked, hogy büszke leszel rám. A legjobb esküvőszervező leszek világ szerte, mert te bíztattál, hogy küzdjek erősen, mert a küzdelem győzelmet szül, és én győzni fogok anya, csak miattad fogok győzni, hogy büszke lehess rám – csuklott el a hangom. - Jó éjt, szép álmokat – suttogtam a koporsóra nézve, majd Angi -vel visszaültem.
A pap még mondott pár szót búcsúzóul, majd mindenki egyenként köszönhetett el a koporsóhoz lépve.
Én voltam az utolsó, egy szál fehér rózsát tettem a koporsó tetejére és egy puszit is nyomtam rá, majd utánam Angi és Georg is elbúcsúzott. Ezután végső nyugalomra helyezték a föld mélyére.
A halotti tort a szülőházamban rendeztem meg, mivel a nappali elég nagy így befért a közeli rokonság és a barátok. Nem voltunk sokan, durván tizenöt fő volt, a Rieder nem mondható nagycsaládnak, ezért voltunk kevesen.
A vacsora után mindenkitől elköszöntem és elmentek. Angi és Georg is elmentek, így egyedül tettem rendbe a nappalit, utána lezuhanyoztam és anya szobájában eldőlve aludtam el.
Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem fel, nyűgösen nyúltam érte és emeltem a fülemhez.
- Haló? – szóltam bele, de azonnal el is kaptam a fülemtől ugyan is tovább csörgött – a francba… - morogtam, majd megnyomtam a zöld kis gombocskát és ismét a fülemhez emeltem – haló?
- Jó reggelt kicsim.
- Angi…
- Felkeltettelek?
- Most már mindegy – sóhajtottam fel hanyatt fekve.
- Nem akartalak, bocsánat.
- Így is elaludtam.
- Be akarsz menni a céghez?
- Muszáj.
- Dehogy muszáj, te mondtad, hogy Beate pihenőre küldött, nehogy bemerj menni!
- Most fenyegetsz? – mosolyodtam el.
- Fenyegetlek hát!
- Jó, nem megyek.
- Na azért. Figyelj, beszerveztem Georg haverijait segítőmunkának. Mikor akarsz neki állni?
- Hát még semmi sincs meg…
- Mit szólnál, ha ma elmennénk festékeket venni, és holnap neki állnánk?
- Jó ötlet, de terveim sincsenek.
- Édesem, esküvőszervező vagy, terveid mindig vannak.
- Szeretlek, ugye tudod? Köszönöm, hogy mellettem vagy.
- Ezt ne köszönd, természetesen, hogy melletted vagyok, a legjobb barátnőm vagy.
- Ahogy te is nekem.
- Na, szedd össze magad, egy óra múlva a laskásod előtt foglak várni.
- Kész leszek.
- Csók.
- Szia.
Majd letettük a telefont, magam mellé helyeztem a készüléket és tovább terpeszkedtem a hatalmas franciaágyon, amiből anya édes parfümjének illata áradt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
