|
3.rész - Nem akarok mást, csak aludni.
Lélegzet visszafojtva figyeltem anya erőtlen testét, csak álltam és szomorúan néztem a fájdalmat tükröző arcát.
- Van itt, valaki? – szólalt meg rekedt, erőtlen hangon.
- Én vagyok az, anya – vettem erőt magamon és sétáltam oda az ágyhoz, majd leültem a szélére megfogva a kezét. Hallottam, ahogy a levegőt vette, és a szívem facsarta az a hang.
- Kicsikém – lehelte, majd felém fordította az arcát – milyen, gyönyörű vagy.
- Köszönöm – mosolyodtam el halványan – hogy vagy?
- Nincs sok időm hátra Amy…
- Ne mondj ilyet – csuklott el a hangom – túl fogod élni, erős vagy, le tudod győzni.
- Nem – felelte rekedten majd fájdalmasan felköhögött – ennek már vége.
- Anya…
- Annyira… fáj.
- Azonnal szólok egy nővérnek – álltam fel és kiszaladtam a szobából, nem sokkal később egy nővérrel tértem vissza, aki újabb erős fájdalomcsillapítót adott be neki intravénásan, anyára néztem. Láttam, hogy lassacskán múlik el a fájdalma és nyugszik meg.
- Már is jobb, igaz asszonyom? – nézett rá a nővér kedvesen.
- I… igen.
- Ha bármire szüksége van, csak szóljon – intézte felém a szavait, majd elhagyta a szobát.
- Tehetek valamit érted? – ültem ismét az ágyára.
- Van egy… napló a… táskámban.
Felálltam és a szekrényhez léptem, amiből kivettem a táskát és keresni kezdtem, majd a naplóval együtt visszaültem.
- Olvasd fel nekem – kérlelt – szeretném hallani a hangod.
- Rendben – simogattam meg mosolyogva a kezét, majd kinyitottam a naplót és az egyik oldalnál olvasni kezdtem. –
1985. március 17. A legboldogabb nap egész életemben, Max és én végre egybe kelünk. Rég óta vártuk már ezt a napot, és most eljött, minden tökéletes lesz, már régen eldöntöttem, hogy vele akarom leélni az életem, és ezt a hamarosan megszületendő gyermekünk is bizonyítja. – elmosolyodtam – soha nem meséltél nekem erről a naplóról – néztem anyára.
- Gyönyörű, idő… volt. A házunk… kertjében… szerveztük meg, a… lakodalmat, csak… pár hónap volt hátra… a… megszületésedig.
Figyeltem, ahogy visszaemlékezve mesél.
- Folytasd, kérlek.
Visszahajoltam a napló fölé és újból lapoztam pár oldalt.
- 1987. június 28. Amelia második születésnapja. Gyönyörű kislány lett belőle, a haja egyre csak nőtt és mindenki csodálta a szép aranyszőke fürtjeit. Sokan gyűltünk össze azon a napon, a kert megtelt vendégekkel és a játszadozó rokon gyerekekkel.
Anyára néztem és elmosolyodottam, elaludt.
Halkan becsuktam a naplót, majd az éjjeliszekrényére helyeztem, percekig figyeltem, ahogy alszik. Most nem voltak fájdalmai, az arca nyugodt volt nem volt tele fájdalmas ráncokkal.
Lehajoltam hozzá és megpusziltam az arcát és a füléhez hajoltam.
- Aludj jól anya – súgtam a fülébe – szeretlek – majd újra megpusziltam
- Amelia? – szólalt meg rekedtebb hangon.
- Aludj csak.
- Akár lehetnék… rohadtul dühös is, hogy mindez… így történt. Káromkodhatnák… átkozhatnám a sorsot. De ha egyszer… ott vagyok a végen… akkor már nem akarok mást… csak aludni.*
Tudtam, hogy ez számára a búcsú, mert úgy érzi, ha most elalszik, nem kell föl többé, a szemem azonnal könnybe lábadt és sietősen indultak útnak az arcomon.
- Annyira fogsz hiányozni anya – borultam a mellkasára zokogva – tudom, hogy nem voltam mindig melletted…
- Mindig… mellettem… voltál, kicsim.
- Szeretlek anya, annyira nagyon szeretlek.
- Én is… szeretlek… téged. Annyira fáj.
- Már is szólok a nővérnek – pattantam fel majd kisiettem a szobából.
- Jó éjt Amelia – suttogta, majd lehunyta a szemeit.
- Itt is vagyok – léptem be a nővérrel – anya? – torpantam meg.
A nővér odalépett és megnézte a pulzusát, majd szomorúan nézett rám.
- Sajnálom.
A szám elé kaptam a kezem és sírni kezdtem, a falig hátráltam és amint nekiütköztem lecsúsztam rajta.
A nővér elment egyedül hagyva vele. Felemeltem a fejem és ránéztem, az arca mozdulatlan volt és nyugodt, tudtam, hogy nem lesznek több fájdalmai, nem kell folytonos fájdalomcsillapítókon élnie, sokkal jobb helyen van már, ahol ismét apával lehet.
Felálltam és odaléptem hozzá, megfogtam a kezét és a hüvelyujjammal simogatni kezdtem.
- Amelia – hallottam meg az orvos hangját.
- Annyira nyugodt.
- Kér egy nyugtatót? – karolta át a vállam.
- Nem – ráztam meg a fejem – tudtam, hogy ez lesz, elküld, hogy ne lássam meghalni... – csuklott el a hangom.
- Higgye el, így jobb neki.
- Tudom – sóhajtottam fel – fel voltam már készülve erre, most még is… olyan nehéz – emeltem ismét a szám elé a kezem.
- Jöjjön velem, igyunk meg egy kávét. Gondolom, nem akarja látni, hogy elviszik.
- Nem, nem akarom – ráztam meg a fejem, és követtem a doktor urat az irodájába, ahol leültetett a fotelbe és a kezembe nyomott egy kávét.
- Van esetleg, akit felhívhatnék?
- Nincs – feleltem magam elé nézve – most mennék – álltam fel.
- Rendben, ha bármiben segíthetnék, csak hívjon.
- Köszönöm doktor úr, viszlát – majd elhagytam az irodáját, megálltam anya szobája előtt, de már nem volt ott. Elvitték. Sietős léptekkel hagytam el a kórházat, de az autómtól nem messze nem bírtam tovább. Zokogva rogytam a földre nem törődve azokkal, akik megbámulnak.
Csak zokogtam és zokogtam fájdalmasan. Nem tudtam tovább visszatartani a fájdalmamat.
- Jól van?
Csak a fejem ráztam, de fogalmam sem volt arról ki az, aki odalépett és lágyan a vállamra tette a kezét.
- Rosszul van?
Ismét megráztam a fejem, nem tudtam megszólalni.
- Jöjjön – húzott fel a karomnál fogva, majd elindultunk valamerre. Beültetett egy autóba és miután ő is beült útnak indultunk.
*Filmből vett idézet
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
