„Nagy akaraterő nélkül nincs nagy tehetség sem.”
Honoré De Balzac

Bill hátulról elkapott, a nyakamba nevetett, és úgy suhantunk tovább, nevetve, összekapaszkodva, gyorsan, mint a szárnyra kapott madár, vagy mint a szellő hátán a száraz, sárga falevél.
Egy egyszerű X-mozdulattal megfordultam Bill karjaiban, és úgy repültünk tovább. Legalábbis én úgy éreztem. Már nem nevettünk, komolyan néztünk egymás szemébe. Csokoládé barna szemeiben láttam a kis arany pöttyöket, és hirtelen úgy éreztem, mindent lát. Minden apró kis boldogság cseppet, minden átsírt éjszakát, minden örömkönnyet, minden esést, minden gondolatot. Talán még azt is meglátta a szemeimben, hogy mennyire szeretem őt. Nem tudom. Talán csak nem foglalkozott vele.

- Bill? – kérdeztem nevetve, és megfordultam.
Feljebb emelte a fejét.
- Te most…? – kérdeztem szájtátva.
- A fenekedet bámultam-e? – kérdezte végül vigyorogva. – Tomnak igaza volt – suhant el mellettem.
Más után biztosan elindulok, és addig kergetem, míg meg nem ismerkedik a hideggel közelebbről, de Billre ráhagytam. Az igazság az volt persze, hogy próbáltam többet képzelni mögé, de a szívem mélyén tudtam, hogy ő is csak fiúból van.

Hazaérve, betakarózva a jó meleg pléddel, összekuporodva ültem a kanapén, és miközben belekortyoltam a kakaómba, elindítottam a DVD-lejátszót.
Hat éves forma kislány tűnt fel a képernyőn, a haja kontyban, rózsaszín tüllruhában. A dátum szerint itt még csak fél éve korcsolyáztam versenyszerűen. Ez volt az első verseny, amin indultam. A mai napig emlékszem arra, hogy apának mennyit kellett könyörögnöm, hogy megvegye azt a ruhát nekem. Méregdrága volt. Hisztiztem, kértem őt szépen, azt is ígértem neki, hogy az iskolában majd nem csak egy rajzot csinálok neki, mint szoktam, hanem legalább ötöt. Elmosolyodtam a gyermeki énemen, ahogy mint valami csodatévő tükörből integettem magamnak a TV-n keresztül. Az első két fogam hiányzott. A kamera kicsit megremegett, és meghallottam apa tipikus nevetését. Persze végül megvette a ruhát, és azt mondta, az ő egyetlen kislánya az ő szemefénye. Letöröltem egy könnycseppet a szememből, ahogy visszaemlékeztem mindenre. Mikor pár évvel később megkérdeztem apát, hogy miért kellett annyira könyörögnöm a ruháért, azt felelte, már akkor eldöntötte, hogy megveszi, mikor kértem, csak meg akart tanítani arra, hogy nem mindent kaphatok meg; és ezt még sokáig gyakorolta is. Persze akkor nagyon mérges voltam rá, mikor az áhított strassz köves farmeromat nem abban a pillanatban vettük meg, hanem két nappal később, vagy amikor a várva várt könyvem csak egy héttel később volt az éjjeli szekrényemen reggel, mikor felébredtem; de így visszagondolva, megköszönni sem tudom neki elégszer, mert valóban megtanított rá, és így könnyebb volt megbirkóznom azzal, hogy Bill nem lehet az enyém.
A videón nyílt a fedett jégpálya kiskapuja, és a hat éves énem koncentrálva, de boldogon mosolygott bele a másik oldalon kamerázó apu gépébe, aztán integetett is egyet. Arra gondoltam, hogy vajon ez a kislány én vagyok-e még. Én vagyok-e még mindig apa szemefénye? Vajon tizenöt évesen mondhatom-e azt, hogy már csak a nevem azonos azzal a rózsaszín tüllruhás kislánnyal, aki fogatlanul vigyorog a kamerába, miközben az apró kis kezét himbálja ide-oda, integetve az apukájának?
Becsúszott a pálya közepére, és a fények is kialudtak körülötte. Arra gondoltam, ez volt az egyetlen egy hely, ahol nem zavart, ha néznek. Sőt, élveztem, de még hogy! Apró kört tett meg a még apróbb lábain, és megvárta, míg az összes lámpa kialszik. Aztán egyszer csak elindult Saint-Seans – Hattyú darabja. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy néztem a kislányt, aki bájosan kezdett bele a kűrjébe. A karját ívesen emelte a földről, mintha csak láthatatlan madarakat etetett volna, miközben kecsesen felállt a guggolásból, aztán elindult a pályán. Mosolyogva, koncentrálva, elszántsággal az arcán, egy cseppnyi félelem nélkül száguldozott azon az óriási pályán, ami annyival nagyobb volt, mint ő.
Arra gondoltam, a világ is ilyen nekem. Annyival nagyobb, mint én, és ha ezt meg tudtam tenni hat évesen, miért nem tudom most? Úgy néztem az éppen axelt ugró kislányt, mintha egy vadidegent néznék. Hasonlított rám, sőt már azt is mondanám, hogy akár a testvérem is lehetne, az arcáról ítélve… de hogy az én lennék?
Az a hat éves kislány én voltam? Hova lett az önbizalmam? Mikor nőttem fel ennyire észrevétlenül?

A szekrényem mélyén kutakodtam, mikor apa benyitott.
- Katja, úgy néz ki a nappali, mintha háború dúlt vol… Katja? – kérdezte, mikor észrevette, hogy valószínűleg csak a fenekem látszik ki a gardróbom mélyéről. – Mit keresel? – kérdezte összezavarodva. – Mindent ott hagytál. A DVD-lejátszó bekapcsolva, a bögréd alátét nélkül az üveg asztalon, amit már mellesleg ezerszer kértem, hogy ne csinálj, és a pléd úgy összegyűrve, hogy…
- Meg van – vágtam a szavába boldogan, és kihúztam a dobozt.
- Mi van meg? – kérdezte apa kicsit furcsán. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
- Az első ruhám.
Apa csak még furábban nézett rám.
- Az első kűr ruhám.
Apa elmosolyodott, és leült az ágyra.
- És? Mit szeretnél vele csinálni?
- Felveszem magamra, és kimegyek egyet futni… Apa!
Felnevetett, és megpaskolta maga mellett a helyet. Leültem mellé, és ölembe vettem a ruhát.
- Szeretnél beszélni róla? – kérdezte a kedvesség és az aggódás egy furcsa keverékét adó hangon. A ruha varrását kezdtem tanulmányozni, és megpiszkáltam a hosszú ujjaimmal az egyik kiálló cérnadarabot.
- Nem tudom… Csak olyan furcsa volt. Tudod, kimentünk a fiúkkal korizni, ahogy mondtam tegnap – bólintott -, és kivittem a saját korcsolyám, és bár még jó volt rám, már azért kicsi volt… És én… Megnéztem az első versenyemet, mikor hazaértem, és olyan fura volt… Mintha nem is én… Apa? – pillantottam rá. Jégszürke szemeivel nézett rám, amibe itt-ott tengerkék, görbe vonalak húzódtak, mint egy nagy vihar előtt a fodrozódó tenger egy téli reggelen. Aggódva nézett, olyan szeretve, ahogy szerintem csak az apukák tudnak nézni, ha a kislányuk azt mondja, apa? – Még mindig én vagyok a szemed fénye?
- Hát persze – azonnal apró puszit nyomott a homlokomra, miközben magához ölelt. – Mindig te leszel az – mondta nyugtatóan.
- Azt hiszem, újra szeretném kezdeni.

2005. február 27. – vasárnap
- Halál unalmas volt – szótagolta Tom. – Egész nap a nagyanyámnál rohadtunk, és komolyan, nem is értem, hogyan, de olyan öreg- és káposzta szag volt az egész házban…
Felnevettem, és vállon bokszoltam Tomot.
- Ne beszélj így a mamádról.
- Nem ő volt büdös – rázta meg a fejét Tom. Még ő is elhitte, amit mond, de aztán felnevetett, és átkarolt. – És te, hercegnő? Te mit csináltál tegnap, így, hogy nem voltam itthon, hogy szórakoztassalak? – kérdezte, és közelebb húzott magához az óriási ágyán.
- Majd elmondom, ha Bill is itt lesz – vigyorogtam.
Az említett éppen akkor lépett be Tom szobájába, és egy mozdulattal ki is kapcsolta Samyt.
- Hé! – szólaltunk fel egyszerre Tommal.
- Mit mondasz el, ha már itt leszek? – kérdezte vigyorogva Bill, egy falat pirítóst rágva. Az egyik kezében a már félig megevett pirítós volt, a másikban egy fogkefe, rajta fogkrémmel. Elvigyorodtam. Csak egy fekete farmer volt rajta, a vállán ott lógott már a piros Green Day-es pólója. Észvesztően dögös látványt nyújtott.  Mint akit nem is érdekel, mit gondol róla a világ. Talán így is volt.
- Szóval… hol voltál? – kérdezte Tom. Bill is bólogatott, jelezve, hogy ő is ezt akarta kérdezni, és a szájában felváltotta a pirítós helyét a fogkefe.
- Korcsolyát vettem magamnak – mondtam mosolyogva. Az igazság az, hogy büszke voltam magamra. Meg persze boldog is, mert tudtam, hogy egy hét múlva már mehetek edzésre. Alig vártam. Egyszerűen aludni sem igazán tudtam, egyre csak az járt a fejemben, hogy kipattanok az ágyból, elszökök Magdeburgba, betörök a jégpályára, és kipróbálom az új, gyönyörű korcsolyámat.
- Mi? – kérdezte Bill, és közben Tom cserepes növényének a földjébe köpte a szájából a fogkrémet.
- Bazd meg magad, Bill – szólalt meg Tom hangosan. – Anya ki fog nyírni, ha ez is tönkre megy.
Bill elvigyorodott, és a középső ujja feltartásával mutatta, mennyire érdekli őt ez. Megtörölte a csuklójával a száját, aztán rám nézett.
- Hogy-hogy korcsolyát vettél? Azt hittem… hah? – kérdezte teljesen összezavarodva. Zabálni való volt.
- Meséltem már, hogy régebben műkorcsolyáztam – mondtam.
- Két nappal ezelőtt mesélted – vetette közbe Tom.
- Tudom… csak kicsit még fájt. Nagyot estem, eltörtem a lábam, aztán féltem jégre menni. De pénteken már nem féltem. Előtte legalább másfél évig korcsolya sem volt a lábamon – vontam meg a vállam.
- Mióta koriztál? – kérdezte Bill.
- Hat éves korom óta – meglepődtek. Bill arcán valami mást is láttam átsuhanni, talán sértődöttséget, amiért nem mondtam el neki eddig; de csak egy pillanatig, aztán már mosolyogva nézett rám.  – Előtte balettoztam, de aztán egyszer megláttam, ahogy a műkorisok ugranak a levegőbe, és azt akartam csinálni.
Pár percig hallgattunk, mindhárman a gondolatainkba merülve. Lemerném fogadni, hogy ők is arra gondoltak, amire én. Hogy miért kezdtük el. Ők a zenét, én a korit.
- Újra akarom kezdeni – közöltem velük.
Nem lepődtek meg; megértették. Szerintem úgy voltak vele, hogy olyan nekem a műkori, mint nekik a zene. Nem lehet nélküle élni.

2005. március 3. – csütörtök
- David hívott – közölte Bill óriási vigyorral az arcán.
Úgy tűnt, teljesen túl tette magát a dolgokon. Azon, hogy a BMG visszautasította őket.
Megfogta a kezem, és majd’ elszorította a vérkeringésem, de nem szóltam neki. Imádtam, mikor örül. Imádtam, mikor csak úgy nézett ki a fejéből matekon. Imádtam, mikor evett, mikor köhögött, mikor rám mosolygott, mikor leugrott a legutolsó lépcsőfokról, imádtam, mikor meggyújtotta a cigijét, mikor felnevetett. Imádtam… egyszóval mindig, na.
- És? – kérdezte Tom. Georg és Gustav abbahagyta az imitált verekedést, és a nevetgélést is. Mindannyian Billre néztünk.
- Elvitte valamelyik ügynökséghez a BMG-nél felvett demónkat, és azt mondja, meghallgatnának minket.
- Mi? – ordított fel Tom örömében, aztán Georgba és Gustavba karolt, és együtt ugráltak fel-le. Bill úgy nézte őket, mint a saját bandáját, ahol ő volt a frontember. Büszke voltam rájuk. Hihetetlenül büszke.
- Melyikhez mentek? – kérdeztem, és közelebb bújtam hozzá.
- Nem mondja el, meglepetés – fogta szorosabbra a karját körülöttem.

2005. március 8. – kedd
Gyomorgörccsel a hasamban léptem be a jégpályára fél hat előtt tíz perccel. Senki nem volt bent az öltözőben, de ezen nem lepődtem meg, a műkorcsolya nem csapat sport. Vagy legalábbis én soha nem tudtam elképzelni még a párost sem, pedig sokan mondták, hogy meg kéne próbálnom. Volt is egy srác Düsseldorfban, de nem tudtam elképzelni, hogy valakihez alkalmazkodnom kelljen a pályán.
Felvettem a fekete nadrágomat, ami olyan szorosan illeszkedett a lábaimra, meg hozzá egy szürke pólót és egy lila pulcsit. Magamra húztam a korimat, és még az él védővel rajta, elindultam be, hogy bemelegítsek.
Ahogy kinyitottam a nehéz kaput, és megcsapta az orromat a hideg jellegzetes illata, elmosolyodtam. Tényleg, mint egy második otthon.
- Te vagy Katja? – kérdezte mögülem egy fiatalosan csengő női hang.
- Igen – megfordultam, és bemutatkoztam. – Katja Göring.
- Anka Aselbach.
Apa nem hazudott, mikor azt mondta, elintézte. Ismertem Ankát, persze csak távolról. Olyan volt, mint valami koris legenda. Mint John Lennon a zeneiparnak. Az ’94-es téli olimpián bajnoki címet szerzett, nem beszélve a rengeteg világbajnokiról. Hosszú szőke haját csinos kis lófarokba fogta, és egy fekete melegítőt viselt, rajta Németország zászlajával.
- Melyik? – kérdeztem mosolyogva, miközben a ruhájára böktem.
- ’98 – vigyorgott, és lazán ledobta a szerintem milliókat érő pulcsit az egyik padra. – Tehát, kérdezgettem egy kicsit… Azt mondják, nagyon tehetséges vagy – elpirultam –, csúnya esés?
Bólintottam.
- De a lábamnak most már semmi baja – bizonygattam. Attól féltem, kirak rögtön az arénából, ha meg tudja, hogy a lábam négy helyen tört el. Persze aztán leesett, hogy valószínűleg már amúgy is tudja, de nem úgy tűnt, mint akit annyira nagyon érdekel.
- Menjél csak, és nézzük csak azt a tehetséget. Mutasd, mit tudsz.
Arra gondoltam, hogy lehet, hogy a fiúknak is éppen ezt mondják most. Megőrjített a tudat, hogy nem lehetek ott velük, mikor ki tudja hova viszi őket David és ki tudja, megkapják-e a szerződést. De aztán arra gondoltam, hogy nem lehetek mindig Bill mellett, és néha a saját álmaimat kell kergetnem.
Anka bekapcsolta Bach cselló szvitjét, és én, mintha az a másfél év kihagyás meg sem történt volna, azonnal tudtam, hogy mit kell tennem.
Csak úgy pörögtem, és suhantam, és ugrottam; és végre önmagamnak éreztem magam.

Nyolckor, leizzadva, hulla fáradtan, de nevetve és Ankába karolva léptem le a pályáról. Bírtam őt, jó fej volt.
- És akkorát esett, hogy szép volt nézni!
- Nem hiszem el, hogy megpiszkáltad a kötését – mondtam fuldokolva a nevetéstől.
- Tizenöt voltam, na! Ma már nem tenném – ahogy egy pillanatra rám nézett, az jutott eszembe, hogy ma is ugyanúgy megtenné. – Holnap ugyanígy, oké?
Bólintottam, és az alig pár perce kezembe nyomott verseny naptárra néztem. Idén már valószínűleg nem fogok indulni, mivel már lassan vége a verseny időszaknak, így semmi értelme nem lenne ebbe a három hétbe belehúzni másfél év után; legalábbis Anka szerint. De hát ő az edzőm, úgyhogy bízok benne.
Edzőm. De furcsa ezt így kimondani; furcsa, de nagyon jó.

A szekrényemnél öltöztem, és éppen a táskámba pakolgattam a ruháim, mikor megcsörrent a telefonom. Azonnal felvettem, és reménykedve szóltam bele.
- Bill?
- Talált, süllyedt – közölte. Szinte éreztem a hangján, hogy mosolyog. – Milyen volt az edzés? – kérdezte kedvesen.
- Nagyon jó. Jövőre indulok csak versenyen mondjuk, mert már csak három hétig tart a verseny időszak, és aztán jön a nyári felkészülés, de mindegy is, mert már nagyon várom az októbert – áradoztam. – És nektek? Ugye meg…
- Megkaptuk – ordított bele a telefonba Bill önfeledten felnevetve.
Elmosolyodtam, és gratuláltam neki, aztán megígértem, hogy ha hazaérek, megölelem. Erre ő azt mondta, azt el is várja. Meg azt is hozzátette, milyen jó, hogy mindkettőnknek egyszerre indulnak be a dolgok. Úgy éreztem, tényleg izgult értem is. Hogy tényleg törődik velem.
Azt gondoltam, hogy még ha nem is járunk… minket akkor sem választ szét senki. Valahogy oké volt most minden a világgal. Minden egyensúlyban volt.