http://www.youtube.com/watch?v=HtrKPsUlM0E

Az eső hangosan kopogott az ablakon, a szellőző rácson keresztül szinte a fülembe égett a szél vad süvítése. Eltűnődtem, hogy ebben a pillanatban hány magányos lélek kószálhat az utcán, dideregve, teljesen átázva. A tekintetemmel végigkísértem egy kövér esőcsepp haldoklását az ablaküvegen. Teljesen egyedül voltam a lakásban, de azt kívántam, hogy bárcsak lenne mellettem valaki, aki fogja a kezem és átölel, ha fázom.
A kandallóban elégő faágak pattogása mégis meghitté varázsolta a pillanatot, úgy éreztem, mintha a tűz bizsergető melege védelmezően körülölelne, és soha- senki sem bánthatna.
Valahol a távolban elszáguldó mentőautó szirénájának tompa hangja átszűrődött a falakon, beitta magát a lelkembe, beférkőzött a gondolataimba-és minden mást kitaszított onnan.
Valaki nagy bajban van, valaki meg fog halni, valaki talán épp most éli át élete legrémisztőbb pillanatait. Noha tudtam, hogy a mentőautó már percekkel ezelőtt elhagyta az utcát, és szirénájának üvöltését már rége s rég elnyelte az utca nyüzsgő moraja, az én agyamban minduntalan a halál dallama visszhangzott.
Keserű mosolyra húzódott a szám, majd lassan felálltam a kényelmes bőrfotelemből és kisétáltam a konyhába. A szekrényből elővettem két borospoharat, a nyakánál fogva megmarkoltam a borosüveget és visszamentem a nappaliba. Mikor visszaértem, ránéztem a kasmírbarna falra szerelt órára és sóhajtottam- még több mint fél óra volt az érkezéséig. Unalmamban elkezdtem átrendezni a szobát- a fekete bőrkanapét megpróbáltam arrébb taszigálni, a fehér medveszőr szőnyeget pedig leterítettem a felszabadult helyre. Ahogy leültem, pontosan a kandalló elé kerültem, és élveztem az abból áradó melegséget. Hanyatt dőltem a mélybarna faparkettára, és nagyokat lélegeztem. Becsuktam a szemem és csak léteztem. Nem zavart semmi és senki, önzetlen pillanat volt- sokat kaptam és nem vártak cserébe semmit sem. Szerettem az ilyen pillanatokat, és mindig megpróbáltam száz százalékig kihasználni és átélni a vele együtt járó nyugalmat. Vakon tapogattam ki a dohányzóasztalra készített cigimet, majd miután sikerült meggyújtanom a szálat, mélyen letüdőztem a füstöt.
Szárnyaltam a pillanat szárnyán, szemhéjam meg- megrebbent. A cigarettámat elnyomtam a hamutálban, majd felültem és töltöttem magamnak egy pohár vörösbort. A parkettán megpillantottam a távirányítót, majd miután már a kezemben tartottam, bekapcsoltam vele a hifit, majd kellemes hangulatvilágítást kölcsönöztem a szobának. A gombnyomásra a nagyobb falilámpák engedelmesen kihunytak- ezzel egy időben a mennyezetbe süllyesztett spot lámpák kigyulladtak.
Már épp visszadőltem a földre, amikor megcsörrent a kaputelefon- csodálkozva meredtem újra az órára- negyed órával előbb érkezett, mint ahogy megbeszéltük.
A borospohárral a kezemben mentem ki az előszobába, hogy beengedjem a házba. Még hallottam a hangszóróból, ahogy záródik mögötte a kapuajtó.
Belepillantottam a szemközti falon lógó aranykeretes tükörbe- zöld szemek, napsütötte bőr és lágy hullámokban alálógó, hosszú csokoládébarna haj- kétségkívül úgy festettem, ahogy általában.
Ahogy meghallottam a lift ajtó záródását, elforgattam a kulcsot a zárban és kitártam előtte az ajtót.
Tétován közeledett felém, barna szemei félősen csillantak.
- Jó napot! Bill Kaulitz vagyok. - mutatkozott be az idegen. Jobbját felém nyújtotta.
- Szia, én pedig Chanel Nieber!- fogadtam el a kézfogást Erősen szorította a kezem, mint egy hús- vér kapaszkodót, annak ellenére, hogy olyan védtelenül állt a küszöbömön, mint egy elanyátlanodott kiskutya. – Légy szíves tegeződjünk!
- Óh, rendben, köszönöm!- engedte el a kezemet, majd bátortalanul elmosolyodott.
Láttam rajta, hogy egy kicsit feszélyezve érzi magát egy vadidegen ember ajtajában, így gyorsan beinvitáltam a lakásba:
- Gyere csak be!- tártam ki az ajtót előtte.
Mielőtt belépett volna a lakásba, jó kisfiú módjára letörölte a cipője talpát a lábtörlőben. Gondolatban megdicsértem az édesanyját, hogy ilyen jó neveltetésben részesítette a fiát.
- Autóval vagy?- kérdeztem vissza a nappali előtt állva.
Amikor hátranéztem megláttam, ahogy épp a cipőjétől próbál megszabadulni. Elmosolyodtam, majd amikor hosszú szünet után sem válaszolt, megpróbáltam még egyszer:
- Hahó, Bill?
A hangom mintha hirtelen érte volna- összerezzent. A kezéből kicsúszott a cipője, majd szégyenlősen visszakérdezett:
- Tessék? Bocsánat, nem figyeltem.
- Azt kérdeztem, hogy autóval vagy-e?
Bill furcsán pillantott rám, mintha befurakodtam volna a magán szférájába.
- Miért?- kérdezett vissza gyanakvóan.
Rendben- gondoltam- akkor először a másokba vetett- az ő esetében inkább nem vetett- bizalmán fogunk dolgozni.
- Bill, nyugi! Csak azért kérdeztem, mert meg akartalak kínálni egy pohár borral. Viszont, ha kocsival vagy, nem lenne célszerű innod a hazavezetés előtt.
Az arcán átsuhanó érzelemáradatból nem tudtam megállapítani, hogy sikerült- e eloszlatnom a benne felgyülemlett bizalmatlanságot.
- Nem, a bátyám hozott el idáig. – mondta.
Pár pillanatig vártam, de nem folytatta tovább.
- Akkor megkínálhatlak egy pohár borral?- a bal kezemben még mindig ott tartottam a félig üres- félig teli poharat.
- Igen, kérek szépen, ha lehet!- mosolyodott el halványan.
- Rendben, akkor gyere utánam!- mosolyogtam rá bátorítóan, majd bementem a nappaliba.
Felkaptam a földön heverő távirányítót, és kikapcsoltam vele a zenét.
- Nagyon szép a lakásod!- hallottam Bill hangját valahonnan a hátam mögül.
- Köszönöm, kedves vagy!- vettem ki a dobozból egy szál cigit, majd meggyújtottam.
Bill végre közelebb jött hozzám, majd miután látta, hogy leültem a földre, ő is helyet foglalt. Természetesen velem szemben. Pontosan erre a viselkedésre számítottam.
Kihúztam az üvegbe hanyagul visszatömött dugót és töltöttem a poharába. Amikor elvette a felé nyújtott poharat, összeért a kezünk. Bill olyan hirtelen rántotta vissza a karját, hogy kilöttyent egy kevés bor a parkettára.
Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna- hisz a számára ez már így is elég kínos szituáció volt.
Pár percig csak a tűz ropogását hallgattuk, majd megköszörültem a torkomat.
- Nos, Bill…
Az említett felém fordította a fejét. A nyaka fájdalmasat roppant a gyors mozdulat miatt.
- Először is azt szeretném tudni, hogy miért döntöttél úgy, hogy pszichológushoz fordulsz?- fejeztem be az előbb elkezdett mondatomat.
Bill fészkelődni kezdett, majd mielőtt még válaszolt volna, ő is meggyújtott egy szál cigarettát.
Aztán lassan, nagyon lassan beszélni kezdett:
- Tulajdonképpen a bátyám beszélt rá. Szerinte már nem tudok nyitni az emberek felé, és az utóbbi időben teljesen magamba fordultam.
- És szerinted? Szerinted van abban igazság, amit a bátyád mondott neked?- kérdeztem vissza.
- Igen, én is tudom, hogy igaza van… De, az én életem nem olyan könnyű és egyszerű, mint másoknak. Sosem tudhatom, hogy aki közeledik hozzám, mégis mit akar tőlem… Sajnos tapasztalapból tudom, hogy néha az emberek teljesen ki tudnak vetkőzni magukból, ha a céljaikról, álmaikról, vagy a vágyaikról van szó. Sokszor átvertek, számtalanszor hazudtak nekem és megszámlálhatatlan alkalommal bíztam meg olyan emberekben, akik mint utólag kiderült, nem érdemelték volna meg. – Bill lassan beszélt, mintha minden egyes kimondott szóval egyre inkább tisztázódna benne az, hogy ő tényleg itt ül, a nappalim parkettáján, egy pohár vörösbor és egy pszichológus társaságában.
- Szóval a régi sérelmek miatt taszítod el magad mellől az embereket? Te is tudod, hogy ezzel hosszú távon csak magadnak ártasz.
Bill érdeklődve nézett rám.
- Ezt hogy érted?- kérdezte.
- Lehet, hogy most a bátyádnak, vagy a szeretteidnek rosszul esik, hogy így viselkedsz, de mivel szeretnek téged, nem mondják el. De ha ezt továbbra is így folytatod, véglegesen eltaszítod őket magad mellől. És néhány év múlva, ha nem változtatsz, nem lesz melletted senki. Egyedül leszel, és senki sem fog melletted állni. Sem a bátyád, se a szüleid, sem a barátaid.
Hosszú csend következett, tudtam, hogy Bill elgondolkozott azon, amit mondtam. Láttam az arcán, ahogy a táncoló lángokat nézte a kandallóban, láttam a fátyolos szemein.
Én pedig csak hallgattam. Tudtam, hogy most csendre van szüksége. Egy meglehetősen borús jövőképet festettem le elé, amit meg kellett emésztenie. Lassan kortyolgattam a boromat és kibámultam az ablakon. Az eső még mindig ömlött, a felhők piszkos szürkén ásítottak le a városra.
- Igazad van!- törte meg hirtelen a csendet. – Változtatnom kell. De egyedül nem fog menni.
A szemei még mindig valahol messze jártak, valahol a múltjában, vagy valahol a jövőjében.
Elmosolyodtam, majd megszólaltam:
- Tudod, Bill, én pont azért vagyok itt, hogy segítsek.
Felém fordította a tekintetét, és bár ha szavakkal nem is, de a szemeivel ezt suttogta nekem:
„Köszönöm”

Már több mint két hónap telt el az első találkozásunk óta. Bill nagyon szépen javult, kinyílt nekem. Elmondott magáról mindent: hogy kikben csalódott, hogy kiket bántott meg és, hogy miben akar megváltozni. Őszintén szólva, én azt hittem, hogy nehezebb lesz megtörni a jeget, vagy rést találni Bill páncélján.
Aznap gyönyörű, napos idő köszöntött ránk, én pedig azt terveztem, hogy elmegyek edzeni egyet a közeli terembe, utána pedig csak kiülök a parkba és élvezem a napsütést. Épp zuhanyoztam, amikor megszólalt a csengő- nem vártam aznapra senkit, így csodálkozva tekertem magamra a törölközőt. Vizes hajam rátapadt a hátamra. Amikor kinéztem a kémlelőn- legnagyobb meglepetésemre- Bill nézett velem farkas szemet.
- Szia Bill!- nyitottam neki ajtót. – Nem számítottam ma rád.
- Óh, szia Chanel…-  kalandozott el a tekintete, valahol a dekoltázsom és a vizesen csillogó combjaim között.
- Én egy kicsit feljebb vagyok!- mosolyogtam, mire felkapta a fejét- és elpirult.
- Igen, igen, szia!- hadarta el még egyszer.
- Szia Bill!- mosolyogtam.
- Öhm, szóval azért jöttem, mert Tom és én ma szabad napot kaptunk, és hát… Tudod, meg akartam kérdezni, hogy nem szeretnél- e eljönni velem valahová… Esetleg?
Egyszerűen nem hittem a fülemnek- Bill most randira hívott?
- Tulajdonképpen, én ma lazulni akartam, meg edzeni menni…
- Ja, ja értem, akkor semmi gond, majd, majd akkor máskor bepótoljuk… Persze csak ha te is akarod, mert nem akarlak belekényszeríteni semmibe, szóval, érted…
Egyszerűen olyan aranyosan magyarázkodott, hogy még csak alkalmam sem volt félbeszakítani őt.
- Bill, nyugi!- nevettem a hevességén- Egy szóval sem mondtam, hogy nem!
- Akkor igen?- csillant fel a szeme.
- Mondjuk!- kacsintottam- Figyelj, addig gyere be, nekem még el kell készülnöm.
- Rendben, addig én leülök a nappaliba!- lépett be az ajtón, majd szokásához híven levette a cipőjét és besétált a nappaliba.
Én visszasiettem a fürdőbe, hogy befejezzem a rituálét- még meg kellett szárítani a hajamat, fogat kellett mosnom és még ki is kellett találnom, hogy mit fogok felvenni.
Uramisten!- gondoltam- mégis mit fogok felvenni? Az agyam szélsebesen kattogott, attól tartottam, hogy Bill meghalja az agykerekeim csikorgását.
Hosszas töprengés után egy bézs színű vászon sortot, egy egyszerű fehér trikót és egy barna magas talpú cipőt vettem fel. Ahogy belenéztem a tükörbe, felsóhajtottam- vagy fél órán át gondolkoztam az összeállításon, de nekem persze a legunalmasabb darabokat sikerült felvennem.
Magamra fújtam egy kis parfümöt, felraktam egy kis szempillaspirált, és már kész is voltam- bár abszolút nem voltam megelégedve magammal.
Úgy festettem, mint bármelyik más napon, amikor leugrom a közértbe venni ezt- azt.
Bill mégis, amikor meglátott eltátotta a száját és így szólt:
- Csodásan nézel ki, Chanel!
- Oh, köszönöm, kedves vagy… Melletted úgy fogok kinézni, mint a színes tv mellett a régi fekete fehér.
- Ne butáskodj már!- mosolygott, majd lazán átvetette a karját a derekamon.
Kirázott a hideg, ahogy hozzámért.

Billel egy gyönyörű napot töltöttünk együtt. Barátias volt a hangulat, bár a mozdulatai nem éppen ezt tükrözték. Amikor megálltunk a McDrive- nál ebédelni, csak úgy „véletlenül” a sebváltó helyett a combomra tette a kezét- nem mintha lett volna okom tiltakozni.
Persze engem nagyon sok minden visszatartott a közeledéstől- egyrészről én voltam a pszichológusa, másrészről pedig ő annyira más ember volt, mint én, hogy elképzelhetetlennek tűnt akár a gondolat is, hogy mi valaha egy párt alkothatnánk.
Ismertem a titkait, megláttam a személyiségében a szépet és be kell, hogy valljam: nagyon is tetszett amit láttam. De nekem ő akkor is „csak” egy páciens, akkor is, ha a viszonyunk sokkal inkább baráti.
Össze voltam zavarodva, nem tudtam hová tenni az érzéseimet, ide- oda pakolgattam a tényeket, az érzéseket, a szavakat, a lopott érintéseket. Mégsem tudtam meggyőzni magam arról, hogy helyes lenne a mi kapcsolatunk. És ez fájt.

Lassan, de biztosan elérkezett Bill utolsó kezelésének a napja. Bill teljesen új ember lett, végre kedves volt, és levetkőzte a gátlásait. Nem húzódott többé vissza, nem taszította el magától azokat, akik a világon mindennél jobban szerették. Örültem a sikeremnek, hogy van még egy ember, aki általam jobb életet élhet, ám ez is keserű szájízt hagyott maga után. Ezentúl már nem fogok Billel találkozni, nem fog idejönni többet, sőt, több mint valószínű, hogy soha többé nem fogunk találkozni.
A mai találkozóra csak egy kis beszélgetést terveztem, arról, hogy mik a tervei, hogy mire fogja használni „új” személyiségét.
Egész délelőtt gyomorgörcsöm volt- nem akartam Billt csak úgy elengedni. Már az életem részévé vált. Nem tudtam volna csak úgy, egyik pillanatról a másikra elengedni a kezét. Négy hónapig járt hozzám, hetente két- három alkalommal, és ez hiányozna. Ő maga hiányozna.

-És, mit fogsz csinálni most, hogy jobban vagy?- kérdeztem Billt mosolyogva. Az arcom mosolygott, a lelkem viszont görcsösen összehúzódott, akárhányszor rám nézett azokkal a gyönyörű barna szemeivel.
- Hát, tovább kell dolgoznunk az új albumon… Aztán majd jönnek a turnék, és a koncertek. De hála neked, most már élvezni fogom az életet!- borospoharát koccintásra emelte, majd miután odaérintettem a poharamat az övéhez, megszólalt: Neked nem hiányzik valami?
De- akartam mondani- többek között te is hiányozni fogsz. De ehelyett csak ennyit mondtam:
- Mire gondolsz?
- Olyan nagy a csend… Kellene valami háttérzene.
Szentséges ég!- gondoltam magamban- Bill unatkozik mellettem! Nem, nem, nem, nem! Inkább kihozom az ágyam alól a régi társasjátékaimat, semmit, hogy unatkozzon mellettem!
Már épp fel akartam ajánlani egyet az ősrégi társasjátékok közül, de addigra Bill megtalálta a távirányítót és bekapcsolta a hifit.
- Szeretem ezt a számot!-  kezdte el dúdolni Nick Kave- Oh’ Children című számát.
- Igen, én is…- motyogtam.
Pár percig csendben ültünk egymás mellett, csak Nick mély- rekedtes hangja hallatszott.
Egyszer csak Bill felpattant mellőlem, és jobb kezét felém nyújtva megkérdezte:
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem?
Mosolyogva elfogadtam a kezét, majd elkezdtünk táncolni a számra. A refrénnél egymást túl kiabálva harsogtuk a szöveget. Nagyon jól éreztem magamat a karjaiban, ahogy szorosan magához szorított. Éreztem a parfümjének az illatát. Éreztem a reggeli after shawe illatát az arcán.
A forró tenyerét levezette a gerincvonalamon, és megállapodott a fenekemnél.
Olyanok voltunk mintha akkor léptünk volna ki egy 1960-as romantikus filmből, szorosan összebújva dülöngéltünk jobbra- balra, mint két óvodás, akik még nem tanultak meg táncolni.
A dal vége felé megkérdeztem Billtől:
- Mi a legfontosabb szerinted, amit megtanultál ez alatt a négy hónap alatt?
Az arcomat a mellkasához szorítottam. Sosem akartam elengedni őt.
- Hmm…- hosszas gondolkodás után válaszolt- talán az, hogy mindenki azt látja, amilyennek mutatod magad, és csak kevesen értik, hogy milyen vagy valójában.
- Büszke vagyok rád!- alig hallhatóan szipogtam egy aprót. Az a bizonyos gombóc egyre csak nőtt a torkomban. Harcot vívtam saját magammal. Nem akartam előtte sírni.
- Magadra legyél büszke, Chanel!- tartott el magától, majd meglátta a sírásra görbülő ajkaimat- Mi a baj?
- Hiányozni fogsz…- bukott ki belőlem.
- Te is hiányozni fogsz nekem. – alig láthatóan közelebb hajolt hozzám. Elvesztem a szemeiben. Lábujjhegyre álltam. Az ajkai duzzadtak voltak, és olyan harapni valóan puhának tűntek, hogy kedvem lett volna ott és akkor leteperni őt. Az egyik kezét az arcomra helyezte. Szinte égetett az érintése. A másik kezével belemarkolt a fenekembe. Alig tudtam türtőztetni magamat, csodálkoztam, hogy nem égek hamuvá Bill orra előtt. Égtem a vágytól, meg akartam csókolni, meg akartam kóstolni, meg akartam kapni. Vágytam rá, a világ legerősebb és leghevesebb vágyával. szerettem a világ legszenvedélyesebb szeretetével. Olyan sok minden kavargott a fejemben, olyan sok érzelem került napvilágra, hogy szinte szikrákat szórt a szemem.
Egy egész évnek tűnő másodpercnek tűnt, amíg ajka az enyémhez ért. A világ legédesebb, és legpuhább csókját kaptam meg aznap. Szenvedélyes volt, gyengéd, ugyanakkor vad és követelőző. A Billben felfedezett ellentétek úgy vonzottak hozzá, mint a vas a mágnest. Nem tudtam neki ellenállni.
Nem is akartam ellenállni neki. Feladtam a küzdelmet. Örökre az Övé voltam.

„The train that goes to the Kingdom,
We’re happy, ma, We’re having fun,
 And the train ain’t even left the Station,
 Hey little train, wait for me!”