Ez a reggel is ugyan olyan, mint a többi. Félek bele vágni. Végül is, magamnak okoztam ezt a helyzetet, amiben vagyok. Csak is magamnak köszönhetem.

Pókerarcot hordok amióta a világra jöttem. Az embereknek folyton folyvást hazudozok, csalok. Senkit nem merek a szívemhez közel engedni, ezért húztam egy hatalmas falat közém és a külvilág közé. Ezzel is csak segíteni akarok magamon, meg szeretném kímélni az életemet a még több csalódástól, fájdalomtól, kíntól. Több szenvedést nem bírnék el, már nem az az erős ember vagyok, aki egykor voltam. Ő megszűnt létezni.

Az életem során rájöttem egy fontos dologra; hazugságban élek. Igaz barátaim nincsenek, mindenkit eltaszítottam magamtól. Úgy érzem, hogy egy hatalmas sziklán ácsorgok, arra várva, hogy valaki felmásszon, - csak is miattam-, és lesegítsen. De ez nem történik meg, bele nyugodtam. Az én legjobb barátom a kedvtelen, csendes magány, ami állandóan átölel, ezzel is még nagyobb fájdalmat okozva. Belül ordítok, arra vágyok, hogy valaki őszinte mosollyal az arcán felém forduljon, és meg kérdezze hogy minden rendben? Erre hihetetlen nagy áhítattal vágyom. De a legtöbb esetben nem  az válik valóra, amiben leginkább reménykedünk.

A telefonom pontban 6- kor csörgött. A Nap sugarai bátorkodtak bemerészkedni a szobámba, bevilágították a helységet. Az aranyszínű fal, mintha életre kelt volna. A fény kedvesen játszadozott a szekrényemen lévő pohárban pihenő vízzel. Sötét szőke hajam a fejemen külön életet élt, arcomba tehénkedve helyezkedett el.

Nyűgösen felmorrantam, szememet megdörzsöltem, hogy felébresszem magam a félálom érzetből. Egy ásítás közepette kezeimet a fejem alá csúsztattam, majd elkezdtem felderíteni a plafon minden egyes pontját.

Egy ideig ezzel időztem, mikor meguntam ülőhelyzetbe helyeztem magam. Kezemet tarkómhoz helyeztem, majd egy könnyed mozdulattal fejkörzést vittem véghez. A csontjaim legalább úgy ropogtak, mint a microban a pattogatni való kukorica. Lágy suhintással a takaró le került rólam.

Kibattyogtam az erkélyre. Ahogy félre húztam az üvegajtót, hátrahőköltem. Egy fekete macska viharzott el előttem szélsebesen. Szívem dobolt belül az ijedségtől. Lélegzetvételem is felgyorsult. Szememet becsuktam, és vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam. Sokkal nyugodtam voltam már. Ezután a korlátnak támaszkodtam, és körbe néztem az ébredező városban. Az emberek többsége mélyen alszik. A napnak ezt az időszakát szeretem. Ilyenkor minden nyugodt, csendes. Az ember ekkor még teli reményekkel kezdi a napot. Talán ez a legszebb benne, hogy sose tudhatjuk, hogy pár perccel, vagy órával később mi történik velünk. A világ telis tele van titkokkal és rejtélyekkel, ezért nem unatkozhatunk igazán, mert nem tudhatjuk, hogy mikor keveredünk egy elfeledhetetlen kalandba.

Amint elvégeztem a reggeli teendőimet, indultam a munkahelyemre. New York leghíresebb cégének vagyok a titkára. Sokak szerint csak azért kaptam meg ezt az állást, mert kielégítettem a főnök vágyait. Ezért nem igazán vagyok valami híres, de nem is foglakozok velük, azt gondolnak rólam, amit akarnak. Lepereg rólam, mint vízcsepp a tükörsima üvegről.

Beérve leültem a helyemre, és neki láttam a munkámnak. Nagyon untató volt, nem volt semmi izgalom. Azon kezdek gondolkodni, hogy élet stílust kéne váltanom, ez a titkárnősdi nem nekem való. Ez az egész olyan monológ… talán ez a legmegfelelőbb szó rá.

Éppen egy érdekes magazint lapozgattam, ami az egészséges életről szólt, mikor az egyik munkatársam zavart meg.

- Grace, a főnök vár az irodájában. – arcára kaján vigyor ült, szemöldökét hóbortosan emelgette. Akár mennyire is próbálta beadni nekem, hogy kedvel nem jött össze. Nem most jöttem le a falvédőről. Igazán túl tehetnének már rajtam. Igaz, elég jól játszok, hogy nem zavar, de legbelül üvöltök a dühtől. Arra gondoltam, hogy jól megmondom a magamét, de inkább visszafogtam magam.

- Rendben. – mondtam unott hangon. A szememet egy pillanatra se vettem le az előttem pihenő magazinról. Pillantását arcomon éreztem, ami nem hagyott nyugodni, idegesített. Menj már el, menj el! Egyre inkább mondogattam magamban. De nem mozdult, lába földbe gyökerezett, még fűrésszel sem lehetne innen elhordani. Tenyerem izzadt, okát nem értettem. A nagy zaj, a nyüzsgés háttérbe szorult. Mintha csak Ő és Én lennék. Ez egy cseppet sem tetszett.

Eric ingerült hangot hallatott, egy ideig még nézett, majd tovább ment. Megkönnyebbülten dőltem hátra.

Kopogtam az ajtón. Hallottam egy tessék féleséget, így bizonytalanul nyitottam be.

- Hívatott? – kérdeztem meg erőtlenül.

- Igen, Grace. – mosolygott rám barátságosan. – Kérlek, foglalj helyett. – mutatott a vele szemben lévő székre. Féltett lépésekkel közelítettem meg a célba vett irányt. Ahogy oda értem, óvatos mozdulatokkal ültem le. Lábamat keresztbe tettem. Idegességemben a számba haraptam, és az ujjaimmal kezdtem el játszadozni. Vajon miért hívatott be? Nincs megelégedve a munkámmal? Létszám leépítés van, és most akarja a szemembe mondani, hogy kénytelen kirúgni? Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, amitől egyre türelmetlenebb lettem. Éreztem, hogy néhány verejtékcsepp folyik le arcomon. A gyomrom görcsbe rándult.

- Nos, még csak nem olyan rég kerültél ide hozzánk – kezdte el semmit mondó arccal. Képtelen voltam bármit is leolvasni tekintetéről. – de a munkáddal…

- Nincs megelégedve? – vágtam riadtan közbe szavának. Azt hiszem rosszul tettem, felbőszítettem magamra. Nem ez volt a legjobb húzásom, igazán vissza foghattam volna magamat, én meg az a nagy szám. Megköszörülte a torkát, majd mintha közbe se szóltam volna, folytatta egy szúrós pillantással kísérve.

- Meg vagyok önnel elégedve, ezért arra gondoltam… - nagyokat pislogott. Lábammal már doboltam a földön. Torkomban óriási gumó keletkezett, amitől képtelen voltam nyelni. Miért húzza eddig?

- Fizetésemelést kap. – közölte nyugodtan. Nem hittem a fülemnek. Komolyan azt mondta, hogy fizetésemelést kapok? Egyszerre voltam boldog és letört. A munkatársaim még inkább gyűlölni fognak. Sajnálatos dolog, hogy csak én tudom az igazat, a többiek nem is próbálnak megérteni, de ha ezt akarják, akkor szívesen bele megyek a játékba.

- Uram! Köszönöm én…

- Nincs mit köszönnie! Ez a legkevesebb, hisz’ sok mindent tett a cégért, és ezért hálás vagyok önnek… És most mehet. – szólt rám, mint aki halottat látott.

Nem szóltam, bólintottam, és sarkon fordultam. Az irodából kiérve, neki dőltem az ajtónak háttal, és elkezdtem mosolyogni.

- Nagyon kielégült fejed van. – szólt hozzám Liza gúnyos mosollyal az arcán.

- Igen. Nem tagadom. – vontam fel a szemöldököm. – Tudod, meg van az okom rá. – próbáltam mélyre rejteni az érzéseimet, hogy csak az érzéketlen, hideg énemet lássák. Azt hiszem sikerült.

- Hidd el, tudom. – nevetett fel gúnyosan. – Az efféle olcsó… khmmm – köszörülte meg a torkát – nem szeretnék káromkodni… szóval, mindig van megfelelő okuk. – a mutató ujjával undorodottan megbökött a vállamnál fogva, majd a képembe vigyorgott. Néztünk egymásra, mint borjú az új kapura. A közelünkben mindenki minket figyelt, mi voltunk a középpontban. A düh kerekedett felül rajtam, de e mellett éreztem még valamit, amit szavakkal képtelen vagyok elmondani. Megmagyarázhatatlan, ezt átkel élni, csak így tudhatja meg az ember.

A lehető legközelebb hajolt hozzám.

- Nem vesztegetem rád a drága időmet, ennyit nem érsz meg. – lenézően nézett rám, megfordulva hosszú mogyoróbarna haja csapta meg az arcomat. Képtelen voltam szavakat formálni ajkammal. Megdermedtem.

- Bajod, hogy az vagyok?! – kiabáltam utána. Próbáltam valahogy visszavágni, de ennél jobb ötlet nem jutott eszembe.

Hallottam, hogy mindenki rólam susmog, de nem a legszebb jelzőket aggatják rám. Nem bírtam tovább, a mécses itt tört el. Szememet könnyeim szurkálták, kezemmel arcomat eltakartam, és elkezdtem futni a wc felé.

Beérve neki mentem pár nőnek, akik felháborodottan rám förmedtek, de nem is foglakozva velük a legutolsó csaphoz mentem.

Miért? Miért velem történik mind ez? Mit ártottam a világnak? Anyumnak teljesen igaza volt, ő megmondta, ha így viselkedek, jóra ne számítsak az emberektől. Miért nem hallgattam rá, hogy lehettem ilyen önfejű? Idióta, idióta, idióta. Ócsároltam saját magamat. Bár kapnék egy második esélyt az élettől, mindent másképp tennék. Ez az élet… szenvedés. Jobb szót nem is tudnék rá mondani. Ideje lenne bele nyugodnom, így fogom leélni az életemet. Boldogság, barátság, szeretet nélkül. Kárhozatra vagyok ítélve, ezen képtelen vagyok változtatni.

Arcomat átöblítettem hideg vízzel, hogy felfrissüljek. A tükörben egy ismeretlen lány nézett vissza rám. Nem. Nem is a külsőm változott meg, inkább a bensőm.

Amint összeszedtem magam még utoljára a tükörbe néztem. Erős leszel, nem gyengülsz el, mindenkit képes leszel legyőzni. Próbáltam hitegetni magam, de nem nagyon jött össze. Kiléptem az ajtón, és magabiztosságot színlelve lépkedtem előre.

- Grace, Grace! – hallottam a nevemet. Megálltam, majd lassan hátra fordultam. Adam volt az.

- Láttam, azt az előbbi… szóval… - vakarta a tarkóját. Látszik rajta, hogy zavarban van.

- Incidenst? – ráncoltam a szemöldököm.

- Azt. – vágta rá egyből. – Beszélhetnénk?... Négyszemközt. – tette hozzá.

- Persze. – vontam vállat.

Jó kislány módjára hang nélkül követtem. Valami raktárféleségbe mentünk, vagy nem is tudom mi volt ez. A minket körül vevő csend igen kínos volt. Egymással szemben álltunk, arra várva, hogy valamelyikünk megszólaljon.

- Őőő… - kezdte el nyögdécselve. – Nem értelek téged. – nézett rám bágyadtan.

- Hogy érted? – vontam fel a szemöldököm. Kezemet karba tettem, idegesített, hogy mindet harapófogóval kell kihúznom belőle. Kicsit féltem ettől a beszélgetéstől, mire akar vajon kilyukadni?

- Látlak téged… miket beszélek, jó hogy látlak téged. – vitatkozott magával. Szeme idegességet tükrözött. Lábát a földön ide-oda huzigálta. Egyre nagyobbakat nyelt, szinte már hallottam. Arc vonásain zaklatottságot véltem fel fedezni. Mit akarhat vajon mondani? A földet kezdte el szemlélni, míg összeszedi a gondolatait. Szemöldökét összevonta, ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy agyal valami frappáns szövegen.

Végre felemelte a fejét. Ajkával szavakat kezdett formálni. Hangja lágyan érintette meg a fülemet, szinte már dalolt.

- Tudom, hogy nem ilyen vagy valójában. Ez csak egy védelmi… - megállt, nem találja a legjobb kifejezést, ezzel elrontotta az egész hatást. Egy perc gondolkodás után szólalt meg újra. – egy hatalmas falat húztál magad elé, hogy senki se férkőzhessen hozzád. De hidd el, ez nem jó megoldás, ezzel csak eltaszítasz mindenkit.

- Én… - szólaltam fel alig hallhatóan.

- Kérlek, most én beszélek, hallgass végig – kezét összekulcsolta, és a szájához tette. – Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában. Te csak el akarod mindenkivel hitetni, hogy ilyen vagy – hadonászott idegesen a kezével – de én tudom, hogy valójában jó ember vagy. Én hiszek, hiszek benned, hiszek abban, hogy te sokkal jobb ember vagy annál, mint amilyennek látlak téged.

- Adam. – nyögdécseltem. A sírás minden szót belém fojtott. A gyomromban, mintha pillangók sokasága repkedne. Ilyet még egyszer sem éreztem, mint most. Ettől a pár sortól a felhőkben éreztem magam. A vágyam, amit már oly’ epedezve vártam, hogy teljesüljön, most beteljesülni látszik. Bolond szívem őrült táncba kezdett, ami már igen rég történt. Adam. Ő az az ember, akinek talán sikerül átmászni a falon. Neki sikerülhet egy jobb emberré tennie, a jelenlétével, a szavaival, kedvességével, bájos mosolyával, nagylelkűségével.

- Köszönöm. – ennyit bírtam kinyögni. Arcomon pár kósza könnycsepp gördült le, és a földig meg se szándékozott állni. Halványan elmosolyodtam. Közelebb léptem az előttem ácsorgó férfihoz. Letörölte a könnyeimet, majd kezével körbe fogta arcomat. Érintésétől a hideg futkározott rajtam, arcom összerándult. Pillantásomat mintha megkötötte volna, képtelen voltam másra nézni, szeme megbabonázott. Éreztem, hogy percek kérdése és szívem kitör bordáim közül. A pulzusom az eget verte. Miért képes Adam ilyen érzéseket kiváltani belőlem? Talán azért, mert Ő lenne az egyetlen olyan ember, aki megért? Igen, ez a leglogikusabb válasz a kérdésemre.

Elmosolyodott, majd egy határozott mozdulattal semmissé tette a köztünk tátongó űrt, megölelt. Visszaöletem. Testünk összeért, éreztem, hogy szíve megőrülni készül. Eszeveszetten kalimpált, akár csak az enyém. Teste melege örömmel, és erővel töltött fel. Most már kezdem látni az élet értelmét is. Hála Adamnek…