Az életben számtalanszor mondják, késő, vége, ennek nincs értelme. Egészen eddig csak nevettem ezeken az embereken, de ma már tudom, van igazság a szavaikban.

Minden 1995-ben kezdődött, mikor megszülettem. Szeptember 5.-e volt, Loichte kis utcáin kanyargott velem édesanyám, hogy bemutasson engem, az első szülött lányát, a legjobb barátnőjének, Simone Kaulitz-nak.

Még 1 hetes sem voltam, nem észleltem magam körül a világot, de tudom, hogy ott és akkor valami történt. Mondd Bill, emlékszel még, amikor ott, először a karodba vettél? Csak 6 éves voltál és rettentően féltél tőlem… pedig én csak félve meresztettem a szemem a nagyvilágba, ahova hirtelen csöppentem.

Ha behunyod a szemed te is látod magad előtt a pillanatot, amikor először szétváltak útjaink? Amikor iskolába kellett mennetek Tommal? Csupán 2 éves voltam, én emlékszem, mert anyu elmesélte, mennyire sírtam, amikor felszálltatok az iskola buszra ahelyett, hogy átjöttetek volna… hozzám.

Ott, akkor, az első iskolás napotokon mások lettetek. Emlékszem, már 10 éves voltam, mikor legközelebb egy egész napot veletek voltam… mert Simone vigyázott rám aznap. Ti akkor voltatok Tommal 16 évesek és éppen mással voltatok elfoglalva, hogy sikeresek legyetek. Felöltöttetek egy álarcot, hogy mások lehessetek a nagyvilág szemében, de nekem ugyanaz a kisfiú maradtál, akivel közösen találtuk ki a nevet, Devilish.

Én tudom, hogy akik lettetek, nem ti vagytok, hisz nem lehet, hogy életem első barátai ilyen felfuvalkodott hólyagok lettek… Ez csak egy álarc ugye? Ugye ezek nem ti vagytok? Tudom, hogy az emberek változnak, de ti ugye nem? Remélem legbelül azért még valahol az én Billem él benned.

• Cory kincsem! Átmegyek a szomszédba Simone-hoz! Jössz te is? – kiabált fel az emeletre édesanyám. Igen, még mindig a Kaulitz ház szomszédságában élünk, bár azóta már Kaulitz - Trümper.
• Nem! Köszi, inkább maradok! – rejtettem el gyorsan a naplóm a párna alá, nehogy anyu meglássa.
• Rendben! Majd jövök! – tudta le anyám ennyivel és pár másodperc múlva már csak az ajtó halk csapódását hallottam.

Miért is akarnék én átmenni a házba ahol a régi életem összes szép emléke porba hullott. Semmi kedvem a régi közös képekhez a Kaulitz ikrekkel… az az idő már elmúlt, hogy miattuk szomorkodjak. Igaz, a naplóm még az óta is úgy írom, mintha Billhez szólna, de ez csupán egy rossz szokás. Így kezdtem el, még valamikor 10 éves koromban és az óta is így írom. Azt terveztük Billel, hogy ő is ír majd egy hasonlót, mintha hozzám írná, s majd évek múlva cserélünk és elolvassuk, a másik vajon, hogy élte meg az életet… de persze nem lett belőle semmi.

Ők befutottak, híres rockerek lettek, én pedig itt ülök a szobámban, céltalanul, 16 éves fejjel és még azt sem tudom eldönteni, hogy el mennyek e a következő koncertjükre vagy se. Igen, ez az én formám… mindenki így ismer, Cory Schwartz, a butus, de az élethez talán túlérett lány.

• Talán a zene majd segít eldönteni. – gondolkoztam hangosan, miközben a lejátszóban lévő lemezem elindításával próbálkoztam.

Már egy hete folyamatosan azon jár az eszem, vajon mit tegyek. Annyira jó lenne újra látni az ikreket, de mégis… mi lesz, ha felismernek? Más talán örülne neki, hisz esélye nyílna újra beszélnie velük, de én nem… nekem ez nem megy ennyire optimistán. Annyi álmom volt már az óta, mióta megvettem a jegyeim, hogy véletlen felismer valamelyikük és beszélni akar velem. Általában minden álmom ott ért véget, hogy újra hátat fordítottak nekem, akárcsak 6 évvel ezelőtt.

Természetesen az óta találkozhattam volna velük, mert Simone mindig átjött szólni anyunak, amikor haza jöttek az ikrek… de nekem sosem volt erőm átmenni vele. Mindig itthon maradtam és csak a szobám ablakából kémleltem őket… Végül mindig kiderült, hogy jól döntöttem, mert még véletlenül sem érdeklődtek utánam… Talán ha át mentem volna, még képesek lettek volna az arcomba mondani, hogy ki vagyok… köszönöm, megvagyok anélkül is.

• Nekem ez nem megy… - dőltem le az ágyamra.

Szokásom néha-néha magamban beszélni… talán a magány tette ezt velem, mert amióta Billék nincsenek, egy igaz barátom sincs… na jó, talán egy, de neki is csak akkor hiányzok, amikor nincs kivel beszélnie.

• Ich muss durch den monsun… - szakította félbe a gondolkodásomat a telefonom csörgése. Nem meglepő ugye, hogy Tokio Hotel? Rajongó vagyok, mert ez maradt az utolsó kis cérna, ami még kicsit, csak egy mikroszkópnyit összeköt velük.
• Itt Cory! Mondjad mi a gondod! – vettem fel gyorsan a mobilomat, még mielőtt a kotnyeles apám meghallaná.
• Szia! Remélem jó számot hívok! David Jost vagyok és lenne egy felkérésem a számodra. – szólalt meg a vonal túloldalán egy férfihang. Köpni - nyelni nem tudtam hirtelen… de hiszen mit akarhat tőlem a TH menedszere?
• Attól függ milyen felkérés… - préseltem ki mégis pár szót magamból, miközben eddigi ülő helyzetemet felváltotta az ideges mászkálás fel s alá a szobámban.
• A Tokio Hotel ikrei haza látogatnak Szerdán és szeretnénk egy kis baráti összejövetelt szervezni nekik… Bill telefonjában találtam meg a számodat és gondoltam, ha benne van, meghívom a tulajdonosát. – hadarta el gyorsan. Bill telefonjában benne van a számom? De hát ez meg hogy lehet?
• Mi? Vagyis… nem tudom. Várjon egy percet, ez most gyorsan jött hirtelen. – ülten le leesett állal. Nem rémlik, hogy megadtam volna a számomat Billnek. 10 éves voltam mikor utoljára találkoztam velük és akkor még nem volt telefonom… Biztosan csak viccelődik velem valaki.
• Megértem… hiszen hírességekről beszélünk. Megkérhetem, hogy ha eldöntötte, eljön e felhív? Fontos lenne. – billentett ki a gondolkodásomból ismét.
• Persze… és köszönöm előre is a meghívást. – kaptam észbe hirtelen, majd gyors elköszönés után leraktam a telefont.

A szívem vadabbul kezdett el kalapálni, mint eddig bármikor. Billnek megvan a számom, de nem én adtam meg neki… akkor ki?

Percekig gondolkoztam, mikor eszembe jutott a nap, mikor megváltoztattam a jelenem:

• Áh! Szia Cory, de rég láttalak, gyere beljebb. – nyitott nekem ajtót Simone.
• Köszönöm. Anyu küldött, hogy áthozzam ezt nektek. Véletlen hozzánk rakta be a postás. – nyújtottam át neki egy levelet, ami már nem először landolt a mi postaládánkban.
• Köszönöm. Kérsz valamit inni? Narancslé? – vette el a kezemből a borítékot, majd kedvesen rám mosolygott. Folyton mosolygott, amióta csak ismerem, mindig fülig ért a szája, még amikor válófélben volt az ikrek édesapjával, akkor is folyton mosolygott… azt hiszem ez az, amit annyira kedvelek benne.
• Nem, köszönöm, sietnem kell, találkoznom kell az egyik barátommal. – füllentettem gyorsan, hogy minél előbb szabadulhassak a házból, melyben az összes emlékem egy helyre csoportosul. Akárhova pillantottam, mindig egy újabb seb szakadt fel. A karosszék, melyről Tom lelökött és megrándult a bokám, a kis dohányzó asztal, melyet Bill felborított, majd rám fogta az egészet… Rengeteg ehhez hasonló kedves emléket hozott fel a nappali látványa és ez volt az utolsó, amire ma vágytam.
• - Oh, de kár… pedig szívesen beszélgettem volna kicsit… Nem probléma, ha elkérem a telefonszámod? A fiúk is biztosan szívesen beszélnének már veled. – vett elő gyorsan egy papírt és egy tollat.
• Persze… semmi gond, diktálom. – és lediktáltam neki a telefonszámom. Szóval ez volt az a nap, amikor kiadtam magam? Szóval Simone tényleg odaadta nekik a számom? De akkor miért nem hívott fel egyikőjük sem? Simone szokott hívni néha, amikor anyut nem éri el, de az ikrek nem… Persze, hiszen biztosan csak udvariasságból fogadták el a számom, hogy az anyjuk elégedett legyen az ő kicsi fiaival.
• Begolyózok… - fogtam meg a fejem. Hirtelen tele lett annyi új és számomra hihetetlen infóval, hogy kezdtem bizonytalan lenni már abban is, hogy ez a valóság, s nem csak egy álom. Ilyenkor szoktam elővenni a naplóm, s ez most sem történt másképp. Halkan szólt a háttérben a Humanoid, én pedig ismét, Billhez írtam minden sorom.

A menedzseretek Bill, felhívott… hazajöttök és meg vagyok hívva hozzátok. Mondd… ha meg volt a számom, mert ezek szerint nagyon is, akkor miért nem hívtál? Ezek szerint tényleg ennyire megváltoztál?

Pedig annyiszor reménykedtem benne, hogy majd újra minden a régi lesz, hogy ismét boldogan nevetünk együtt, hármasban a saját hülyeségeinken… de mégsem ez történt.

Most mondd meg, mit tegyek? Mennyek el? Álljak elétek, hogy lássátok, itt vagyok, élek és virulok? Nem! Ez nem én lennék! Itthon maradok… nem én rontottam el a barátságunkat és nem is én leszek, aki lép a jövő érdekében.

Te voltál, aki megígérte, hogy örökre barátok maradunk és te is voltál az, aki ezt megszegte. Nem én, én nem tettem volna ezt… akkor te miért?

Igen, el vagyok keseredve, de ez már megszokott. Újra felszakadtak a régi sebek Bill, de most már nincs erőm elnyomni őket… Eddig erős voltam, kibírtam, hogy mást kell előtérbe helyeznem, s az önsajnálatom mindig a háttérbe szorul, de ez most más Bill. Tudod a számom… mégsem hívtál. Ez fáj a legjobban érted? Ez! – azzal becsaptam a naplóm és keservesen felzokogtam. A külvilág számára talán egy érzelgős libának tűnhetek, de ez engem hol zavar? Annyiszor a fejemhez vágták már, hogy nem állok meg minden egyes sértésnél… annál most nagyobb gondom is van.

Holnap Tokio Hotel koncert, és utána való nap a meglepetés bulitok. Melyikre mennyek el? Vagy jobb kérdés: El mennyek egyáltalán? Már azt sem tudom… pár perc leforgása alatt lett az életem rosszból nagyon rossz és ezt ismét Bill Kaulitz-nak köszönhetem.

Meglehet, 6 év hosszú idő, de az ilyen sebeknek egy élet is kevés, hiszen gyerekkorában az ember még csak álmodik, majd mikor felnő, a vára darabokra hullik, s csak néhány álomvára áll még szilárdan. Nekem mind összedőlt, hiszen csak egy volt, hogy ne felejtsenek el… Hát ennyire felejthető ember lennék?

• Kicsim! Hazaértem! – kopogott be az ajtómon anyu.
• Oké! Rögtön lemegyek. – törölgettem le a könnyeimet.

Erőt kell vennem magamon, hogy legalább anya ne lássa rajtam, mennyire össze vagyok törve lelkileg. Apa… ő nem érdekel mit lát rajtam, a kapcsolatunk nem valami fényes, sosem volt az és én ezt már megszoktam.

• Hmm… finom illatok, mi lesz a vacsora? – léptem anyu mögé a konyhában, amikor már kellően emberivé varázsoltam magam.
• Sajtos makaróni, a kedvenced. Holnapra kell az energia. – mosolygott rám a válla fölött. Imádtam anyámat, mindig tudta mi kell nekem, de most nem értettem mire gondol.
• Holnapra? Miért, mi lesz holnap? – néztem rá furcsán.
• A koncert, amire a jegyeket rendelted. El is felejtetted? – szűrte le a kész tésztát egy tálba.
• Nem… csak úgy gondoltam itthon maradok. – ültem fel mellé a konyhapultra, tudtam, hogy most egy hosszú anya-lánya beszélgetés fog következni.
• Itthon maradsz? De hát miért? – állt meg velem szemben.
• Tudod… nem hiszem, hogy jó ötlet lenne újra feleleveníteni a régi emlékeket, amikor még Devilish-ként adtak nekem koncertet. – fintorogtam keserűen.
• Cory… kincsem. Tudom, hogy bánt a dolog, hogy így elfelejtettek, de hidd el, jót fog tenni, ha láthatod őket. – vett elő 3 tányért a szekrényből.
• Nem hiszem anya… megváltoztak és én szeretném az utolsó képet örökre őrizni róluk. Amikor kedvesen megígérték, hogy nem felejtenek el. – segítettem anyunak megteríteni a kis ebédlő asztalt.
• Rosszul gondolod… Nem változtak meg, emlékezz csak vissza, mit mondott legutóbb Simone, amikor átjöttek és felhoztam ezt a témát? – nézett rám kedvesen, miközben a keze megállt a terítésben.
• Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában. – jutott eszembe a mondat, ami az óta is, mindig a fejemben cseng.
• Igen… Az ikrek nem olyanok amilyennek most mutatják magukat… Te tudod milyenek valójában és ezt kellene előtérbe helyezned. Nem szabad bedőlnöd az álarcnak, amit a médiában magukra öltenek, azok nem ők, ezt még én is tudom. – simogatta meg az arcom.

Igaza van anyunak… ostoba voltam, hogy elhittem, ezek tényleg ti vagytok. Döntöttem, elmegyek a koncertre, de a bulit inkább kihagyom… Csak remélni tudom, hogy észrevesztek majd. Az első sorba szól a jegyem és még VIP belépőm is van… bár az utóbbit nem áll szándékomban felhasználni… vagy mégis?

Iszonyatos sikoltozás fogadott másnap az aréna előtt. A koncert csak 4 óra múlva kezdődik és már most is rengetegen vannak itt. Még szerencse, hogy az első sorba várakozóknak külön helyet tartanak fent.

• A jegyét kérem! – nézett le rám egy 3 ajtós szekrény méretű fickó. Remegő ujjakkal adtam oda neki a kis papírt, amire egy számot írt fel, 1.

Ez az egy szám azt jelentette, hogy én vagyok az első, aki ideért az első sorba és nekem lesz a legkönnyebb dolgom. Én mehetek be először és nekem lesz a legjobb helyem.

Eldöntöttem, Bill elé állok! Persze csak a színpad elé, de mégis, csak így van esélyem, hogy újra rám néz, még csak akkor is, ha nem ismer fel, én már boldog leszek.

Hirtelen váltogattam a döntéseimet magamban, miközben az idő egyre csak telt. A sok fan már szinte minden számot elénekelt, talán csak én voltam az egyetlen, aki nem énekelt, csak állt szótlanul és jókat mosolygott a sok táblán: Szeretlek Bill! Légy az enyém Tom! Kifényesíthetem a gitárod Georg? Játszanál rajtam Gustav?

Komolyan… tényleg ennyi dilis van a Földön?

Végül 8 órakor kezdték el beengedni a tömeget és én akaratom s tudatom nélkül mentem a színpad elejéhez, pont oda, ahol Bill mikrofonja áll. Minden másodperccel egyre több lett bennem az adrenalin, a tömeg már zene nélkül is tombolt, s kezdett engem is magával ragadni valami. Valami, amit akkor éreztem először és utoljára, amikor a Kaulitz garázsban rögtönzött koncertet adott nekem a Devilish. Most újra éreztem azt a feledhetetlen boldogságot, s végre úgy tudtam a fiúkra nézni, sok év után, mintha semmi sem lenne a múltunkban közös.

Élveztem a koncertet… élveztem minden percet, amit Bill hangja kitöltött. Imádtam Tom gitár szólóját és jó volt Georg basszusával együtt ugrálni. Gustav dobolásának ritmusára dobogott minden fan szíve egyszerre azon az éjjelen, még az enyém is, pedig akkor és ott kívülállónak éreztem magam.

• Köszönjük! Nagyon szépen köszönjük! – hangzott fel az utolsó mondat Bill szájából, s a fények újra felvillantak. Fénybe borították az egész arénát, s mire újra észhez kaptam magam, már a VIP részlegen várakoztam... Nem tudom mire, csak abban vagyok biztos, hogy kire, Billre.
• Oda akartam adni neki a naplóm, melyet hozzá írtam, melynek minden sora számomra egy kellemes emléket idéz fel, s mely segített életben maradni azokon a napokon, mikor csalódnom kellett benne.
• Megkérek mindenkit, hogy álljon félkörbe… a fiúk nemsokára érkeznek! – terelt minket beljebb egy fickó. Ekkor tudatosult bennem, hogy egy karnyújtásnyira lesz tőlem az a két ember, aki a gyerekkoromat jelentette.

Pár perc múlva újra nyílt az ajtó és 2 ember lépett be rajta, mögöttük Georg-gal és Gustavval. Nem féltem attól, hogy pont ők fognak felismerni, így csak megszeppenve nyújtottam eléjük a program füzetet, melyet a bejáratban kaptam.

• Annyira ismerős az arcod… nem találkoztunk mi már valahol? – hunyorított rám Georg.
• Ööö… nem hiszem. – szorult el a torkom hirtelen. Ha ők felismernek, akkor az ikrek is! Elájulok, ha újra barátként kell velük beszélnem!
•  De! Cory! Jézusom! De rég láttunk már! – vigyorodott el Gustav. Ennyi, nekem lőttek.
• Sziasztok… - sóhajtottam fel lemondóan. Végleg feladtam a reményt, hogy sima rajongóként távozhassak az épületből. Innen már nincs visszaút.
• Na… mi ez a nagy sóhaj? – lépett Gustav mögé egy ismerős arc, de a hirtelen szemembe gyűlt könnyektől nem láthattam tisztán az angyali vonásait.

Szabadulni akartam innen, el akartam tűnni a világ elől, e főleg Bill elől, de már késő… mindent elrontottam, amikor beléptem ebe a terembe.

• Semmi… képzeld, kit találtunk. – vidult ki Georg arca.
• Ne… ha nem ismer fel, nem kell a herce-hurca. – néztem kérlelő szemekkel a basszerosra.
• De hát én azt hittem örülsz, hogy újra láthatod… - húzott kicsit félre Gustav. Én voltam az utolsó a sorban, így már mindenki minket nézett.
• Nem Gus, nem örülök neki. Itt sem akarok lenni, csak add oda neki ezt kérlek. – nyomtam a dobos kezébe a naplóm, majd megcéloztam az ajtót.

Filmbélire terveztem a kiviharzást a szobából, de az ajtóban beleütköztem valakibe.

- Cory? – nézett utánam Tom. Arcáról lesütött az értetlenség. Ő felismert. Legalább ő felismert, ha az ikre már nem is.

Céltalanul futottam ki az utcára, csak egy utcányira laktam a stadiontól, így gyalog akartam haza menni, de már annyi erőm sem maradt.

Valószínűleg mire ezt a pár sort olvasod drága Billem, én már a nagyvilágban bolyongok, céltalanul, összetört szívvel. Tudtam, valahol legbelül éreztem, hogy úgysem ismersz majd meg… így nem is fáj annyira ez az egész. Csak az nem enged szabadulni tőled és az összes szép emléktől, hogy még egy utolsó esélyem van a találkozásra… veled. De nincs elég erőm elmenni. Azt hiszem éppen eleget szenvedtem… 6 év Bill, kerek 6 esztendő, melyet álmodozással töltöttem el arról, hogy felhívsz, vagy csak becsengetsz, mikor éppen itthon vagytok, de semmi. Én nem küzdöttem, de már megbántam, hogy csak tehetetlenül ültem itthon. Most, hogy esélyem lenne, mégsem teszek semmit, mert már nincs erőm… nincs annyi emberi érzés sem bennem, hogy fájjon ez az egész, már nem. Nem akarom, hogy bűntudatod legyen, hisz nem csak te tehetsz róla.

Emlékszel, még te is mondtad, mikor végleg elbúcsúztunk, hogy ha a makacsság fájna, én már ordítanék… de azt is hozzá tetted, s ezzel mindent elrontottál, hogy örökké emlékezni fogsz a te kis makacs mókusodra.

Mondd, ezt a Billt hol hagytad? Elvesztetted félúton Los Angeles és Loichte közt? Vagy sose létezett? Igen, meglehet az utóbbi a helyes válasz, csak én láttalak olyannak, amilyennek akartalak… Szerethető, kedves embernek, aki nem okozna annak az embernek fájdalmat, akit a legjobb barátai közt tartott számon.

Meg sem lepődnék, ha nem olvasnád végig az összes lapot, de remélem, ezt az utolsó pár sort még látod, mert ez az utolsó, mit neked írok.

Megbántottál Bill Kaulitz! Minden tetteddel a szívembe döftél egy kést, de nem haragszom rád, mert nincs miért… A média egy halálos ragadozó, és úgy látszik, benneteket is bekebelezett. – olvasta fel ikrének Bill az utolsó oldalt, amit írtam.

Nem értette, mi zajlik le benne, s bár legbelül tudta, hogy mit tett, mégsem értette, hogy miért. Csak nekem akart jót azzal, hogy megszakította velem a kapcsolatot, mert nem akarta, hogy engem is magával rántson az ár. Őket tényleg bekebelezte a média és azt is tudja, hogy már túl késő kilépni ebből az egészből. A Tokio Hotel sikeres, nem hagyhatja cserben a világot azzal, hogy vissza rohan a múltba, hogy helyre hozzon egy régi kapcsolatot, melyet azóta sem felejtett el, csak túl gyáva volt kimondani, mikor felismerte a lányt, a lányt, akit pont úgy hívnak, mint engem.. a lányt, aki valójában én vagyok… akihez túl késő vissza szaladnia, mert éppen egy homokos gödör falja fel… az összes szép emlékével együtt.

Látod Cory! Emlékeztem rád, én is írtam a naplót, miért kellet hát ezt tenned? Csak egy éjjelt kellett volna várnod, s a bulin oda adtam volna az életem írott változatát, melyet úgy írtam, mintha minden betűje neked íródna papírra… Csak egy nap, egy éjjel, csak ennyi lett volna.. de már túl késő…- azzal a hatalmas Bill Kaulitz becsukta a kis könyvet, melyet az élete minden napján magával hordozott. A könyvet, melybe számtalanszor leírta, mit érez a lány iránt, aki minden szép emlékében szerepelt… Az esze már réges rég felfogta, hogy az a lány, én, nem vagyok többé, de a lelke halálláig nem értette meg e két szót: TÚL KÉSŐ!