- És most legfrissebb híreinket hallhatják. –szólt a TV-ből a hírbemondó. –Elhagyták Németországot a Kaulitz ikrek és Los Angelesbe és... - nyomtam meg a kikapcsoló gombot a távirányítót és ledobtam a kanapéra. Tudom nem kéne ezen felhúznom magamat, de ha valaki igazán szeret téged az nem hagy el téged. A nevem Narella Aumann. Két éve szakítottam Billel, vagyis inkább ő lelépett én meg egyedül maradtam. A mai napig emlékszem, hogy egyik nap jöttem haza, de senki sem volt itthon, csak egy levél.: „Bocsánat, de nem bírom tovább”. Szomorú voltam és dühös egyszerre. Nem értettem, hogy miért. Rögtön magamban kerestem az okokat és magamat kezdtem marcangolni. Párszor már intenzív osztályra is kerültem miatta, de most már belátom, hogy hatalmas hiba volt. Azóta eltelt 2 év se híre, se hamva neki. Tommal még tartom a kapcsolatot, de megkértem, hogy neki ne szóljon. Eddig úgy látszik, hogy nem is szólt neki. Éppen a macskámmal játszottam, amikor csengettek. Kinyitottam és egy kisfiú állt az ajtóban, kezében egy cetlivel.
- Csókolom! –köszönt és a kezembe nyomta a cetlit, majd elszaladt. Szétnyitottam az apró papír fecnit és elolvastam.
„Sajnálom az elmúlt 2évet. Ha még kicsit is érdekellek, akkor gyere el a sarokig. Ott várlak. Bill”
Ahogy a kis levélke végére értem kiejtettem a kezemből és elléptem tőle. Ez nem lehet igaz. Miért kell pont ilyenkor felbukkannia? És hogy, hogy itt van, amikor azt mondták be, hogy Los Angelesben vannak? Elmentem a szobámba és felöltöztem majd a kulcsomat felkapva elindultam az utca végébe, ahol, ahogy befordultam egy kapucnis felsőbe öltözött, napszemüveges alak állt, nekitámaszkodva a falnak.
- Örülök, hogy eljöttél. –mondta az alak. Rögtön felismertem, hogy ki az.
- Bill? –kérdeztem és végigmértem őt. Sokat változott a 2 év alatt. Nagyon magas lett és izmosabb, mint volt. A haja az rövidebb volt és eltűnt az a kis fufruszerűsége.

- Az egyetlen és igazi, Tomon kívül. –adta meg az egoista válaszát és mosolyogva nézett rám. Egyre jobban szorítottam össze az öklömet a dühtől, ami keletkezett bennem, majd a másik kezemmel arcon ütöttem Billt. Tenyerem vörös foltot hagyott az arcán.

- Beismerem, megérdemeltem. –mondta s megérintette vöröslő arcát.
- Helyes. –mondtam dühösen és a szemeim szinte szikrát szórtak felé. Sarkon fordultam és elindultam a hazafelé.
- Hey! Nar....várj meg! –kapta el a karomat. –Tudom, hogy haragszol rám, de kérlek hallgass meg. –nézett rám hatalmas szemekkel.
- Minek? Hogy kimagyarázd azt, amit nem lehet? Ugyan már. –mentem volna tovább, de ő megragadta a karomat és magához rántott.
- Ne csináld ezt Nar. Miattad jöttem vissza. –tartott egy kis szünetet. –Mert fontos vagy.
- Oh, csak nehogy elbőgjem magam. –dacoskodtam tovább. –Hagyjuk ezt Bill.

- Te sosem változol meg? –kérdezte s valami furcsa fényt véltem felfedezni a szemében.
- Én nem, de te igen. Csak azt nem értem, hogy miért? –mondtam végig a szemébe nézve és kihúztam a karomat a szorításából.
- Elmagyarázok mindent! –mondta elém állva.
- Nincs időm Bill, mint ahogy neked sem volt. Őszintén hányszor gondoltál rám, ami közben interjúról koncertre mentél és esténként más-más partikon voltál, hmm?
- Mindig. –adta meg az egyszerű választ.
- Sajnálom, de ezt nem hiszem el. –ráztam meg a fejemet és tovább mentem. Hallottam, hogy jön utánam. Nem tudom, hogy, hogyan rázhatnám le magamról, de lehet, hogy nem is akartam?. Mikor megfordultam belé ütköztem, és kezeimet magam elé emelve a mellkasának ütköztem. Ledöbbenve tapasztaltam, hogy tényleg izmosabb lett. Felpillantottam rá és ő mosolyogva nézett le rám.
- Elmondok mindent, ha velem jössz, és utána azt csinálsz, amit akarsz. –ajánlotta fel.
- Legyen. –sóhajtottam. Ő kézen fogott engem és visszamentünk a sarokra ahol az autója állt, egy fekete, sötétített ablakos Audi A7-es. Kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót. Szememet megforgatva beültem, majd Bill is. Miután bekötötte magát és én is, elindította az autót. Nyugodtan és óvatosan vezetett. Mikkor egy eléggé csendes utcához értünk megállt és kiszállt az autóból. Én is kiszálltam majd ő a ház felé vezetett. Kinyitotta az ajtót és egy eléggé modern, de mégis régiesen berendezett ház tárult a szemem elé. A konyhából némi csörömpölés hallatszódott.
- Tom! Megjöttem! –kiáltotta el magát Bill a hátam mögött, amitől összerezzentem.
- Itt vagyok! –jött ki a konyha részről egy magas, afrófonatos srác, egy fekete kendővel a fején. Nem igazán hasonlított Tomra, talán csak az a mosoly, ami az arcán volt. Eltűntek a rasztái, és neki is fekete lett a haja, de bevallom így még helyesebb let. És végre leváltotta azokat a bő ruhákat, és némileg szűkebbek voltak rajta.
- Tom? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen, de te ki vagy? –kérdezte és öccsére pillantott.
- Remek, mind ketten elfelejtetek, de legalább az öcséd felismert engem. –mondtam duzzogva, majd Tom tátott szájjal nézett rám.
- Narella? –kérdezte és még egyszer végigmért engem.
- Bizony nyuszifül. –szólítottam meg a régi becenevén és elmosolyodtam. Tom szorosan magához húzott, majd kicsit eltolva magától megpörgetett.
- Huha, csinos hölgyike lettél. –jegyezte meg.

- Sose változol meg? –kérdeztem, amire csak egy fejrázás volt a válasz. –Nem baj.
- Gyere, körbevezetlek. –mondta majd elindultunk a nappaliban ahol rengetek kép sorakozott. Mindent megmutatott, majd a nappaliba visszaérve leültünk a kanapéra. Láttam Billen, hogy furcsán néz ránk. Talán mintha féltékeny lenne ránk, vagy nem is tudom.
- És miújság felétek? –kérdeztem.
- Mi megvagyunk, de most ne rólam beszéljünk. Úgyis mindenhonnan mi folyunk. Veled mi van.
- Mi lenne? Semmi. Éldegélek és kergetem a sok marhát az utcán. –nevettem el magamat.
- Ezt hogy érted? –kérdezte értetlenül Tom és közben Bill is leült Tom mellé.
- Rendőr vagyok. –mondtam.
- Oha...ha ezt tudom, akkor gyorsabban jövök az utakon. –nevetett Tom mire kicsit fejbekólintottam.
- És a barátod hogy bírja ezt az életmódodat? –kérdezte Tom és láttam Billen, hogy felkapta a fejét.
- Nincs senkim, így simán elviseli. –mondtam mosolyogva és mintha megkönnyebbülést láttam volna az arcán.
- Kérsz valamit inni? –kérdezte Tom. Én bólintottam majd ő felállt és a konyhába ment.
- Nar, most már beszélhetünk? –kérdezte és közelebb csúszott hozzám.
- Ha nagyon muszáj, akkor legyen. –vontam meg a vállamat.
- Nem tudom, hogy igazából mit is mondjak neked. Két éve volt egy nagyobb partink a szerkesztőségnél és ott történt egy, két dolog. –mondta s megvakarta a fejét. Én ledermedve figyeltem őt és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Tom említette, hogy Bill megváltozott mióta elment tőlem, de az okot sose írta meg.
- Megcsaltál? –kérdeztem és egyre jobban szorult össze a torkom és szinte mardosták a feltörni készülő sós cseppek.

- Én nagyon sajnálom Nar, de nem mertem neked elmondani. –nézett rám bűnbánóan.
- Ez nem lehet igaz Bill. Azt hittem, hogy tényleg szerettél. –álltam fel a kanapéról és hátrálni kezdtem.
- Szerettelek és szeretlek még most is. Minden egyes dalt neked, hozzád írtam. 1hete monda el Tom hogy ti leveleztek egymással és ő mondta meg a címedet. És mint látod rögtön idejöttem.
- Ezt két éve kellett volna és nem most. –mondtam és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Sietve letöröltem, ő ne lássa meg.
- Tudom és sajnálom, de féltem, hogy kidobsz és az még jobban fájt volna.
- És mond meg őszintén. Megérdemelted volna? Ha? –kérdeztem már hangosabban.
- Igen, de kérlek, érts meg engem. –mondta már könyörögve miközben hátrébb léptem.
- Értselek meg? Minek? Nehogy már te legyél az áldozat és sajnáljalak. –mondtam dühösen és szinte már kiabálva.

- Kérlek Nar, ne kiabálj. –fogta meg a kezemet, de kirántottam kezei közül.
- Miért ne? Hallja meg az egész világ hogy milyen is vagy valójában! Mert tudod, mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában. –sziszegtem felé.

- Na jó. Ebből elég. –jött felém, addig, amíg a falnak nem ütköztem. Ekkor kezeimet a falhoz szorította és ajkai erőszakosan tapadtak az enyémekre. Haragosan löktem el magamtól őt és lekevertem neki egyet. Bill nagyokat pislogva nézett rám. Majd mögötte megpillantottam Tomot, aki valószínűleg az egészet végignézte és hallgatta. Dühös voltam rá, hogy ezt meg merte tenni. Kibújtam Bill karjai közül és kiléptem az ajtón.

- Ez szép volt. –mondta Tom.
- Fogd be! –sziszegte a bátyjának, majd utánam futott. Lépteket hallottam melyek egyre csak felerősödtek és egyre közelebb hallottam őket. Arcomon ezernyi könnycsepp gördült végig, majd egy parkba érve lerogytam egy fa alá és ott sírtam tovább. A léptek gyorsasága lassult, majd mellém érve megszűntek. Tudtam, hogy ő az. Felnéztem rá, s ő mellém guggolt. Nem szólt semmit csak ott volt előttem. Egy hirtelen ötlettől fogva rávetettem magam, amitől elvesztette az egyensúlyát és hátradőlt a füvön, velem együtt. Megcsókoltam őt. Szenvedélyesen és ő nem ellenkezett. Mikor elválltak egymástól ajkaink Bill zihálva nézett rám.

- Ez azt jelenti, amit gondolok? –kérdezte reménykedve.
- Nem tudom, hogy te mire gondolsz, de én két éve csak rád. És nem érdekel, hogy mi történt. Tudod, ha akkor elmondod nekem, akkor már hamarabb megbocsájtottam volna. De...- tette a kezét a számra.
- Levegőt is veszel? –kérdezte mosolyogva.
- Tőled tanultam. –mondtam nevetve majd megint megcsókoltam.
- Hé, hé. –tolt el magától. –Szeretlek.
- Én is szeretlek. –mondtam s megint könnyek gyűltek a szemembe, Felálltunk a fűről majd hazamentünk, vissza Tomhoz.
- Hát ilyen látványos békülést én még nem láttam. –mondta meglepődve, de nagyon örült nekünk. 1hónap múlva felköltöztem velük Hamburgba és kértem az áthelyeztetésemet, hogy ott lehessek rendőr. Mit is mondhatnék még, boldogok vagyunk hárman. Lett egy közös kislányunk Alisha. Tom elköltözött tőlünk a barátnőjéhez, igaz csak négy utcával lejjebb. Néha vannak összezörrenéseink Billel de ezek már lényegtelenek és pár pillanat alatt elillannak. Néha túlkel lépnünk a múlton, hogy meg tudjunk bocsájtani, mert megbocsájtani tudni kell. Én így tettem és most nagyon boldog vagyok azzal a férfivel, akit mindig is szerettem.