„Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele… Olyan titokzatos világ a könnyek országa.”
Antoine de Saint-Exupéry

El sem tudtam képzelni, min mehet keresztül. Azt hitte, már alakulnak a dolgok. Nem tudtam, mit kéne tennem, úgyhogy finoman megsimogattam a vállát, a puha nyakát, a selymes haját, és egy apró puszit nyomtam az arcára.
- Minden rendben lesz – suttogtam halkan a fülébe, és tovább öleltem őt.
Én is vele akartam sírni. Azt hittem, ha egyszer egy fiút látok sírni, majd kinevetem. De most, hogy őt éreztem, ahogy szinte zokogott a vállamon, a szívem ezer darabra hullott, mintha porcelánból lett volna.
Lassan elhajolt tőlem, és letörölte az arcát.
- Tökre kifújta a szél a szemem – közölte, egy aprócska, igen átlátszó műmosolyt erőltetve magára.
Aprót bólintottam, megértően, mintha csak azt mondanám, velem is megtörténik az ilyen.
Láttam rajta, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát, hát nem szóltam semmit. Pedig el akartam neki mondani, hogy én megőrzöm a titkát. Hogy rám számíthat, akármi történik, mert én akkor is ott fogok állni, ha a világ megszűnik létezni. Hogy az én karjaimban akkor is biztonságot talál. Hogy nekem bármit elmondhat, mert nem árulom el senkinek. El akartam neki mondani, hogy az én vállamon sírhat nyugodtan, mert nem fogom őt ettől kevésbé szeretni.
De nem tettem, mert tudtam, hogy ő nem akarja ezt hallani.

A kezébe nyomtam egy zsebkendőt, és mialatt ő kifújta az orrát, írtam Tomnak egy SMS-t.
„Bill itt van, ne aggódj, ha akarsz, gyere át, várunk.”
Tudtam, hogy most szükségük van egymásra. Hogy egymás nélkül elvesznek, hogy én ehhez most kevés vagyok. Elpakoltam az ágyamról a biosz cuccom, és leültettem oda Billt. Maga elé nézett. Azt sem tudtam, mihez kezdjek. Mondjak valamit? Öleljem meg? Mi van, ha csak csendben akar ülni és gondolkodni? Tudom, hogy mikor szomorú, mindig azt teszi. Elég az a szó, hogy szomorú, a mostani helyzetre? Vagy talán egyedül akar lenni? Várjam meg lent Tomot, és aztán majd ő feljön, és ha végre ők ketten együtt lesznek, akkor már minden sokkal jobb lesz? Álltam a szobám közepén, és hirtelen rám tört a pánik. Nem viselem jól, ha nem tudom irányítani a dolgokat, és most úgy éreztem, minden kicsúszik a kezem közül. Lassan elindultam ki a szobából.
- Katja, maradj – szólalt meg Bill lassan, megtört hangon. Megremegtem tőle, és arra gondoltam, ezt a hangot soha nem fogom tudni kiverni a fejemből. Gyorsan leültem mellé, és sután megfogtam a kezét. Elmosolyodtam, mikor nem húzta ki az övét.

Csöngettek. Lassan elengedtem Bill kezét, aki rám pillantott.
- Tom az. Csak kinyitom neki az ajtót.
Bólintott, és engedte, hadd menjek. Nem kérdezte, hogy mit keres itt, hogy honnan tudja, hogy ő, Bill itt van, csak hálásan elmosolyodott.
- Szia – öleltem meg azonnal Tomot is. Hosszan és szorosan ölelt meg, de az ő szemében nem láttam annyi szomorúságot és csalódottságot, mint Billében. Ő valahogy dühösnek tűnt inkább, bár próbálta nagyon elrejteni.
- Mérges vagy? – kérdeztem, miközben behúztam őt a meleg házba.
Tom arcán egy apró mosoly tűnt fel.
- Túl jól ismersz.
- Miért?
- Tudod… annyira megbántották Billt. Ő az én kisöcsém…
Majdnem félév ismeretség után is meglepődtem azon az elszántságon, amit Tom akkor tanúsított, ha az öccséről volt szó. Az ő kisöccse, mondta mindig.
- Te jól vagy? – kérdeztem végül halkan, mikor már egyikünk sem az emeletre felvezető lépcsőt figyelte.
- Majd jól leszek – válaszolta Tom mosolyogva. Elámultam a tartásán. – Bill mindig a naivabb volt kettőnk közül. Én nem vagyok ennyire hiszékeny. Nekem vigyáznom kell rá.
Elmosolyodtam, és megöleltem.
Mit is tehettem volna mást, ha nem magamhoz ölelem? Olyan büszke voltam rá.

- Lesz még holnap – közölte Tom mosollyal az arcán. Bill felhúzta a szemöldökét, és ránézett, aztán csak megrázta a fejét. Tom egy szót sem szólt. Szavak nélkül beszélgettek. Nem zavart. Tudtam, hogy legjobb barátok vagyunk, de én nem vagyok bandatag, én nem vágyom a világhírnévre, én nem élem át azt, amit most ők. Csalódtak. Bill azt mondta, talán az ő hibája. Heves ellenkezésbe kezdtünk Tommal, az ő keze Bill vállán, szorítva azt, az enyém a másik kezén, finoman tartva azt.
Fél óra múlva Georg és Gustav, meg Andreas is befutott. Őket is megöleltem, csináltam hat bögre kakaót meg hoztam fel csokis kekszet, és bezárkóztunk a szobámba.
Csak mi hatan, és én úgy éreztem, a ma történtek ellenére, a világunk tökéletes. Abban reménykedtem, hogy ezt majd Bill is meglátja, és soha nem adja fel.

2005. február 22. – kedd
Már akkor híre ment az egésznek a suliban, mikor mi még be sem értünk. Nem is értettük, mert egyikünk sem mondott el semmit senkinek.
Szinte még le sem szálltunk a buszról, mikor a diákok már körénk gyűltek, és a fiúknak kezdtek sajnálkozni. Hogy ők mennyire együtt éreznek velük, hogy tudják, min mennek most keresztül, hogy de rossz lehet nekik. Jó ég, hogy gyűlöltem őket. Hányingerem volt tőlük. Honnan is tudták volna mindezt? Nekik talán volt már egy olyan álmuk, amitől csak egy karnyújtásnyira voltak, aztán egy pillanat alatt fényévekre kerültek volna tőle? Azt sem tudták, miről beszélnek. Mindannyian csak magukkal törődtek. Legszívesebben mindet arcon köptem volna. Kétszínűek voltak, mert amint a fiúk szomorúan, de megköszönték az együttérzést, és ott hagytuk őket, mindegyik kárörvendően elvigyorodott, és azt gondolta, megérdemelték. Hogy ez biztosan azért van, mert Tom minden lányt meghúz, vagy, mert Bill úgy néz ki, mint valami homoszexuális, vagy talán mert annyi minden rosszat tettek már, hogy biztosan az anyjuk is utálja őket – mondták. Hallottam az egyik szünetben, mikor a könyveimet pakolgattam a szekrényem takarásában; de végül nem tettem semmit, csak hangosan becsaptam az ajtót, és elsiettem, ott hagyva őket, hadd reménykedjenek csak abban, hogy nem mondom el a fiúknak. Nem akartam balhét, pedig szívem szerint az összesnek a saját öklömmel húztam volna be egyesével.
Persze a fiúknak nem említettem. Hogy is mondtam volna el nekik? Okoztam volna nekik fájdalmat a semmiért? Ők is tudták, hogy ez megy a suliban. Georg majdnem neki is ment egy másik tizenkettedikes srácnak, de végül Gustav és Tom le tudta őt fogni, és megúszta egy figyelmeztetéssel az éppen arra járó Ulrichtól.
Meg szerintem, ha elmondom, az ikrek biztos verekedésbe keverednek, és nem akartak Simone-nak csalódást okozni. Így is az volt az első eset, hogy valamelyikőjüket szobafogságra ítélte, mikor kiderült a Frau Schneider-es dolog. Ő egyszerűen nem hitt az ilyen dolgokban. Semmit nem használt a fiúkon a TV-megvonás, vagy ha elvette tőlük a telefonjukat, és egy idő után inkább csak beszélgetett velük. A fiúk imádták őt. Szerintem nála jobb anyukát nem is kívánhattak volna; és ha meghallották volna azt, hogy az anyukájukat szidják, nem álltak volna jót magukért. Semmi nem fogott rajtuk: ha büntetésbe küldték őket, semmi gáz, kiszöknek, ha hegyi beszédet tart nekik az igazgató nő az illedelmes viselkedésről, kedvesen bólogatva végig hallgatják őt, és másnap ugyanazért kerülnek oda Frau Wetz elé; de egy valaki volt, amit soha senki még csak a szájára sem vehetett: az édesanyjuk.
Úgyhogy én sem mondtam semmit, mert meg akartam őket védeni.

2005. február 23. – szerda
A szokásos fánk alatt álltam, Bill a fának dőlve cigizett mellettem. Tom idegesen fújtatva jött felénk.
- Nem hiszitek el, mit hallottam. Hogy ezek után majd biztos David se akar velünk szóba állni – szinte köpte a szavakat, mint valami dühös bika, és remegő kezekkel meggyújtotta a cigijét.
- De… szerinted ugye ez nem fog megtörténni? – kérdezte Bill, még a cigijét is majdnem kiejtve a kezéből.
Mindannyiuk közül Billnek volt a legfontosabb az egész. A többiek is bármit feladtak volna az álmaikért, de nekik volt B-tervük. Billnek nem. Neki csak a zene számított, ő ezzel akart kelni, ezzel akart feküdni, így akart megöregedni, és legalább olyan elismert akart lenni, mint a Beatles. Azt gondoltam, erre minden esélyük meg is van.
Tom elkomorodott, és Billre nézett. Látszólag megnyugodott, de biztos voltam abban, hogy ez nem a nikotin hatása, hanem a kisöccse jelenlétéé.
- Bill, növessz egy kis bőrt, és soha ne engedd, hogy ezek átlőjék rajta a méreggel átitatott nyilaikat – fogta meg Bill vállát szorosan Tom, és mélyen egymás szemébe néztek.

Georggal sétáltunk a menza felé.
- Meghívlak, mit kérsz? – mosolygott rám, és levett két tálcát.
- Dehogy, nem kell – tiltakoztam azonnal.
- Pizza? – vigyorodott el.
- Köszi – egyeztem bele nevetve. – Jól vagy? – kérdeztem pár perc hallgatás után, mikor Georg kifizette a kajánkat, és ülőhelyet keresve álltunk a menza kapujában. Rám nézett, és lassan, egy kis gondolkodás után, bólintott.
- Jól vagyok, azt hiszem. Mármint… valahogy számítottam arra, hogy az első úgy sem fog összejönni. Túl szép lett volna. De majd a második – kacsintott rám, és elindult az egyik éppen megüresedő asztal felé. A többiek mellett elhaladva láttam, hogy a legtöbben sajnálkozva néznek utánunk, amiért Georg nem melléjük ül. Majdnem el is ment az étvágyam.
- Olyan durva ez, nem? – kérdeztem fintorogva, és egy aprót haraptam a pizzámból.
- Nem tudom, szerintem egész finom – válaszolt Georg, miközben egy óriási falat pizzát rágott. Ránéztem, és felhúztam a szemöldököm. – Tudom, nem erre gondoltál – nevetett. – De egyébként igen. Csak úgy teszünk, mintha nem látnánk. Mármint az ikrek szerintem egy kicsit élvezik… élvezték, nem tudom. De mi Gussal valahogy szeretünk inkább a háttérben lenni.
Bólintottam egy aprót.
- Megértem – mosolyogtam.
- De rád is így néznek – közölte, egy újabb falat lenyelése után. Nagyot kortyolt a kólájából, és a kezébe vette a második pizza szeletét.
- Mi? – kérdeztem köhögve. A falat majdnem a torkomon akadt.
- Ha egyedül jöttél volna be, rád is így néznének – bólogatott bőszen Georg. A haja csak úgy szállt utána. Elvigyorodtam volna, de túl szörnyű volt belegondolni abba, amit mondott.
- De én nem akarom – ráztam meg a fejem.
- Késő, kislány – vigyorgott. – Hozzánk tartozol.

Jó, bevallom, jól esett, amit mondott. Otthon, az ágyamban fekve, este végre volt időm végig gondolni. Hozzájuk tartozom, és akármivel is jár ez, elfogadom a következményeit, mert az életben még semmi nem esett ilyen jól.

2005. február 25. – péntek
Korcsolyázást beszéltünk meg mára a fiúkkal. Pontosabban, hogy ők majd koriznak, én inkább nézem távolról.
Alig voltak a kori pályán, ezért szerencsémre nem kellett sokat várnom az epres-fahéjas teámra. Ahogy az illata bekúszott az orromba, úgy jutott eszembe szinte az összes ugrás, amit életemben megcsináltam. Mintha csak tegnap lett volna. Emlékszem még, mikor apa elvitt öt évesen műkorcsolya edzésekre, és bár tizenhárom éves koromig imádtam, akkor, két éve akkorát estem, hogy a lábam négy helyen tört el. A gyógyulásom óta egy korcsolya sem volt a lábamon.
- Katja, értem megtennéd? – kérdezte Bill kedvesen mosolyogva. Úgy tűnt, kezdi magát túltenni a történteken.
De ezt még érte is nagyon nehezen tudtam volna megtenni.
- Bill, mutassak neked röntgen képeket? – kérdeztem mosolyogva. Még visszagondolni is rossz volt a fájdalomra, de valahogy mindig ez volt, ha Billre néztem. Az arcom akaratlanul is felvett legalább egy apró mosolyt. Ezért nem is tudtam rá soha sokáig haragudni, mert valahogy nehezen hitte el, hogy mennyire utálom őt, miközben a szám sarkában ott ült egy kis mosoly.
- Pedig milyen feszes kis segged lehet ebben a naciban – közölte Tom vigyorogva, mellettem ülve. – Gondolom, ha korizol, még jobban kiadja – vigyorgott kajánul.
- Nem használ – szürcsöltem bele a meleg teámba vigyorogva.

Végül rávettek. Emlékszem, mikor apa versenyről versenyre hordott. Azokban a falatnyi kis ruhákban tettem a szebbnél szebb kűröket a jéghideg arénákban. Mióta abbahagytam, valahogy még a hideg gondolatát is utálom.
Lassan bekötöttem a korim, levettem a rózsaszín él védőket, és a lábamra álltam. Valahogy egy pillanatra sem billentem meg. Bill kezébe csúsztattam az enyémet, a másikkal még egyszer megigazítottam a sapkám, a sálam és a kesztyűm.
Bill nem bírta szó nélkül.
- Nem fázol? – kérdezte gonoszan. Eszembe jutott, hogy majd ellököm őt a jégen.
- Nem – válaszoltam angyalian. Elvigyorodott.
Lassan a jéghez sétáltunk, és Bill kinyitotta a kaput. A hó hol apró, hol óriási szemekben hullott a sapkáinkra, és hallgattuk a hangszórókból áradó karácsonyi lemez hangját, amit, úgy tűnt, elfelejtettek lecserélni két hónap alatt. Olyan nagyon romantikus volt.
Bill végig fogta a kezem, és velem, amint a jégen éreztem mindkét lábam, nem az történt, mint amire számítottam. Nem estem pánikba, mint másfél évvel ezelőtt, amikor próbálgattam a lábadozás után jégre menni, nem akartam abban a pillanatban kimenekülni, és soha többet vissza nem jönni, nem kellett az edzőm ordítozó hangját hallanom, és ahogy körbenéztem, apa kedves és megnyugtató arcát sem láttam. Hátra néztem Billre, aki aranyosan mosolygott rám, és valami olyasmit mondott, hogy na, ugye, megy ez. Vagy valami hasonlót, nem igazán tudom, mert életemben először, nem foglalkoztam vele.

A lábaim alatt éreztem a suhanó fehér csodát. Éreztem, ahogy a lábfejem belső része lejjebb nyomja a korcsolyát, és kanyarodok. Éreztem a süvítő szelet az arcomon és a könnyeim hirtelen folyni kezdtek. Talán nem is az erős szél miatt, talán örömkönnyek voltak, nem tudom. De jól éreztem magam. Boldognak. Mintha hirtelen rájöttem volna, mi hiányzott eddig az életemből.
Olyan volt, mintha sok idő után végre hazaértem volna.