„A jövő néha szórakozik velünk. Rajtunk. Néha kinevet bennünket, néha velünk együtt nevet. Néha sír értünk. Néha mi sírunk miatta. Néha minden jóval kecsegtet, néha mindent elvesz. Néha ragyog, néha gyászol. Néha színes, néha fekete-fehér. Egyszer ígér, egyszer becsap. Néha a mennybe repít, csak hogy aztán a pokolba taszítson. Néha felemel a földről, és az égig szárnyal.
A jövő… az valami olyan rejtélyes dolog. Olyan kiismerhetetlen.”

2005. január 24. – hétfő
- Elküldenek minket a picsába vagy elküldenek minket a picsába? – tördelte Bill a kezét, majd a szájához emelte, hogy megint rágni kezdje a körmét. Finoman a karjára helyeztem a tenyerem, és a kezembe vettem inkább a kezeit, hogy ne tudja őket birizgálni.
- Nyugi, Bill, még csak reggel hét óra. Szívrohamot fogsz kapni, ha így folytatod. Rengeteg idő van még délután háromig.
Persze, az igazság az volt, hogy én is nagyon izgultam. Inkább féltem. Féltettem is őket, persze. Meg magunkat, így együtt, hárman. Ahogy Tomot vártuk a cseresznyefa bejárati ajtó előtt, az én gyomrom is görcsbe rándult, ahogy arra gondoltam, ma minden megváltozhat. Sőt, éreztem is, hogy mától minden máshogy lesz.
Talán holnap már nem is együtt megyünk a suliba? Billre néztem, aki mélyeket lélegzett. Azt sem tudtam hirtelen, mihez kezdenék nélküle.

A délután túl hamar jött el. Még nem éreztem úgy, hogy a fiúk készen lennének. A mikrobuszban ülve, amit Georg nagypapája kedvesen kölcsön adott nekünk, harapni lehetett a feszültséget. Berlin felé tartottunk az autópályán, mikor David megszólalt a kormány mögül.
- Nyugi, srácok. Rengeteg más kiadó is van az országban, ha nem kellünk nekik, az ő bajuk.
Georg ott ült mellette, az ablakon kibámulva, de láttam, ahogy az ujjai mozogtak, mintha csak gitározna. Tom mellettem ugyanezt tette, miközben hárman szorosan egymás mellett ültünk a középső üléssoron. Bill a David mögötti ülésen ült, felhúzott térdekkel, kezében a három számot tartalmazó, kezdetleges kis demó kazettával. David mondatára felkapta a fejét, és rámosolygott a visszapillantón keresztül. Gustav hátul ült, a dob felszerelése és a gitárok mellett. Csendben pihent, behunyt szemekkel, de le mertem volna fogadni, hogy ő is kottát ismétel magában.
Rettentően izgultunk. A gyomrom olyan diónyira szűkült, hogy azt hittem, elájulok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok izgulni, de aztán leesett: az én jövőm ugyanúgy forog most a kockán, mint a fiúké.

Attól féltem, hogy majd csak úgy rájuk néznek, és döntenek. Hogy meg sem hallgatják őket. Hogy azt mondják, túl fiatalok. Hogy nem veszik észre azt, amit én már az első másodpercben, hogy ezek a fiúk a zenének élnek. Hogy nem adnak nekik egy esélyt sem, hogy nem beszélnek majd velük, és akkor nem hallják, ahogy ők az álmaikról beszélnek. Arról, hogy a színpadon szeretnének megöregedni, hogy mindent képesek lennének odaadni ezért. Hogy majd nem látják meg Bill csillogó szemeit, Tom félénk mosolyát, Georg ragyogó arcát, Gustav szerény álmát.
Zárt ajtók mögött tárgyaltak. Persze, megértettem, meg tudtam is, hogy majd úgy is egymás szavába vágva fogják mesélni, hogy mi történt; de én azért David kezébe nyomtam az új fényképezőmet, és a lelkére kötöttem, hogy csináljon egy képet a fiúkról, ha megkapják azt, amiben annyit reménykedtek.
Nyílt az ajtó. Bent rekedt a levegő a tüdőmben. Úgy éreztem, mindjárt hányok.
David lépett ki először. Mosolygott. De ő mindig mosolyog. Lehet, hogy csak a fiúkban akarja tartani a lelket. Nem tudtam, minek örülnék jobban. Talán ha nem kapják meg, akkor végleg feladják, és örökre együtt maradunk. Persze, attól hogy feladják, még nem biztos, hogy velem maradnak. Egy utolsó, önző, szemét dögnek éreztem magam.
Bill kilépett az ajtón, David mögött. Vigyorgott. Olyan nagyon, hogy majd leesett az állam. Csillogtak a szemei. Talán az örömtől, talán a könnyektől, amik a szemében ültek a boldogságtól. A nyakába ugrottam, és abban reménykedtem, megcsókol. De persze nem tette. A fejét a nyakamba fúrta, és egy mélyet sóhajtott. Libabőrös lettem. Hallottam a fényképezőgépem jellegzetes, csilingelő kattanását. Davidra néztem, és elmosolyodtam, ahogy a kamerát felénk tartva ő is elvigyorodott. Kijöttek a többiek is. Mindegyikőjüket egyenként megöleltem, és elmondtam nekik, mennyire nagyon büszke vagyok rájuk.
Még fel sem fogtuk, mi történt.

A visszafele út egészen máshogy telt. A fiúk az út felében egymás szavába vágva hol a szobában történteket mesélték, hogy mennyire tetszett nekik az a három szám, hol pedig a jövőjükről áradoztak. Nem voltak persze nagyra törő álmok, szerintem még egyikük sem merte hangosan kimondani, amit mindannyian reméltek. Hogy egyszer majd világhírű zenészek lesznek; hiába tudtuk mindannyian, hogy ott van a levegőben. Aztán fél óra után elcsendesedtek, és magukba mélyedve gondolkodtak. Meg sem kellett kérdeznem miről. Álmodoztak. Arról, hogy a színpadon állnak, hogy emberek milliói csak az ő zenéjükre tombolnak, hogy szeretik őket, és ők végre csak a zenének élhetnek.

2005. február 14. – hétfő
Majdnem egy hónap eltelt már azóta, hogy a fiúknak felajánlották a demókészítést a BMG-nél. Azóta minden hétvégét Berlinben töltöttek, egy ici-pici stúdióban. Mikor tegnap este hazaértek, Bill alig bírt magával. Az utolsó dalt is felvettük, közölte vigyorogva, és olyan boldognak láttam, mint még soha. Szerintem repülni is képes lett volna, ha valaki arra kéri őt. Még egy hét volt addig, amíg leülnek a BMG fejesekkel megbeszélni, hogy hogyan tovább.

Az iskola udvarán álltunk, a második óra utáni szünetben.
- El sem hiszem, hogy ettől a kis CD-től – mutatta büszkeséggel vegyes félelemmel az arcán – függ a jövőnk. Hogy ajánlanak-e szerződést. El tudod képzelni, hogy az mit jelent?
Mosolyogva megráztam a fejem. Magához karolt.
Már nem riadtam meg, ha hozzám ért, inkább csak élveztem a közelségét. Tudtam, hogy nem azt jelenti, amit én szeretnék, ezért inkább kihasználtam az ilyen helyzeteket.
- Devilish – húzta el a jobb kezét előttem, mintha csak valami szalagcímet látna. Szinte már én is láttam. – Az új szenzáció.
Elmosolyodtam, és közelebb bújtam hozzá. Persze ő azt hitte csak a hideg miatt. De én valahogy belülről fáztam. Mintha jégkockába tették volna a szívemet.
Hirtelen valaki hátulról szinte rám ugrott, és átkarolta a nyakam.
- Katja – kiáltotta Tom.
Ránéztem.
- Be vagy szívva?
- Dehogy – nevetett fel jó ízűen Tom, de fel sem háborodott a kérdésemen.
Sok mindenben megváltozott, mióta visszajött a suliba. Nem tudtam, miért. Talán csak „Carla” hiánya (még mindig furcsa volt így kimondanom ezt), vagy talán csak az újonnan jött hírnév. A suliban mindenki tudta, hogy a fiúk demót készítenek. Mindenki féltékeny volt rájuk. Mindenki összehúzott szemekkel méregette őket, mikor éppen hátat fordítottak nekik, de amikor beszélgettek velük, persze mindenki egy erőltetett mosolyt nyomott az arcára. Szerették őket gyűlölni.
Mindenesetre, Tom furán viselkedett. A barátnőit (már ha lehet őket így nevezni) általában még a lány mosdóban megfektette. Egy napos kis kalandjai voltak. Nyílt titok volt az egész suliban, mégis minden lány letolta neki a bugyiját. Nem is értettem, hogyan tehetik. Tom nem akart arról beszélni, hogy mit érez, pedig rengetegszer megkérdeztem, hogy rendben van-e. Bill szerint nem szerette a matek tanárt, de szerintem sokkal többről volt szó, mint valami kis fellángolásról. Talán a kis kalandjaiba is azért keveredett, hogy ne kelljen ezen gondolkoznia. Igazán nem tudom; persze, tizenöt éves fejjel nem is igazán tudhattam.
Andreas, Georg és Gustav is lassan kijött a szokásos fánk alá.
- Öcsi, van cigid? – kérdezte Tom, és lazán a fának dőlt.
- Nem foglak megszánni vele, ne is reménykedj – nevetett fel Bill hangosan.
Tom elvigyorodott, és közelebb lépett Billhez, aztán kutatni kezdett a zsebeiben, miközben csikizte. Elmosolyodtam, ahogy Bill hisztérikusan felnevetett, és azt kiáltozta, hogy hagyd abba. Ahogy néztem őket, azon csodálkoztam, hogy hogyan tudnak még tizenöt évesen is így viselkedni, mint a három évesek; de valahogy jó volt azt látni, hogy még mindig milyen gyermekien és őszintén tudnak együtt nevetni.
Új szokásomhoz híven, gyorsan lefényképeztem őket, és otthon a már előhívatott képet feltettem a többi mellé.
Végig néztem a falon sorakozó fotókon. Ahogy ölelkezünk decemberben, David mellettünk – a nap, amikor megváltozott az életünk. Mellette, mikor Bill megölel a BMG-s találkozó után. Vagy amikor valamelyik nap Tom megfürdetett a hóban, és úgy néztünk ki mindketten, mint az ázott kiskutyák. Vagy amikor Billel a karácsonyi vásár forgatagában vigyorgunk rózsaszín foltokkal az arcunkon, mindkettőnkön sapka, a kezeinkben forralt bor. Emlékszem, hogy Tom utána majdnem magára öntötte az egész bögre teáját, miközben azon nevetett, hogy néz ki Bill az egyik képen. Meg amikor Gustav megpróbált megtanítani dobolni, és mögöttem ült, miközben a kezeivel próbálta irányítani, hogy hova üssek. Vagy amikor Georg hátán ülök, mindketten vigyorgunk, mint az őrültek, és Tom előttünk feszít, mint valami testépítő – vicces látványt nyújtott a vézna kis testével.
Kihúztam lassan az íróasztalom felső fiókját, és a papírhalom aljáról elővettem egy másik képet, ami a videóból lett kinyomtatva. Arra gondoltam, bárcsak ezt is kitehetném a falamra. Olyan tökéletesen néztünk ki egymás mellett. Szinte még mindig éreztem a puha ajkait az enyémen.

Anyáék elmentek este, megünnepelni a Valentin-napot. Karácsony óta javult a helyzet, már egészen úgy éreztem, egy család vagyunk. Egészen megbocsájtottam anyunak is, miután egyszer egy fél napot átbeszélgettünk. Elmesélte, hogy mennyire megbánta az akkori döntését. Hogy nem akart elhagyni minket, és hogy ez élete legnagyobb hibája. Hogy teljesen megérti, ha soha nem fogok neki megbocsájtani. De persze hogy ne tettem volna, az édesanyámról volt szó, aki a könnyeivel küszködött előttem, és addig ismeretlen fájdalom lett úrrá a szívemen. Még akkor sem éreztem ekkora fájdalmat, mikor Bill kimagyarázta a csókunkat, vagy amikor apa bejelentette, hogy újrakezdi (az akkor még utált) anyuval. Azok valahogy elmúltak, pár nap alatt túltettem magam rajta, és azt gondoltam, a sors akarta így. De az, hogy az édesanyámat sírni láttam, valahogy mélyről jövő fájdalmat hozott. Valami olyat, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. Azonnal megöleltem, és azt suttogtam neki, megbocsájtok.

- De ha bármi van, hívj fel minket, oké? – kérdezte anyu. A nyakára kötötte a sálát, és megcsapott a jellegzetes illata. Apa sétált le a lépcsőn, a nyakkendőjét kötve. Anya rögtön odalépett elé, és megkötötte neki. Olyan szerelmesen néztek egymásra, hogy azonnal fényképeztem. Már meg sem lepődtek, csak szelíden rám mosolyogtak.
- Kislányom, hány képet csinálsz naponta? – mosolygott apa.
- Sokat, túl sokat – nevettem.
Anya közelebb lépett hozzám, és finoman felhúzta a pulóverem zipzárját. – Meg ne fázz, kicsim.
Elmosolyodtam, és a szemeibe néztem. Törődést láttam bennük. Anyai törődést, azt, hogy bármit megtenne értem.
Megöleltem őt.

Negyed órával azután, hogy anyáék elmentek, csöngettek. Nagy nehezen felkeltem a fotelből, kikapcsoltam az idióta romantikus filmet, ami ment a tévében, és semmi értelme nem volt, majd lassan kinyitottam az ajtót.
- Hát ti? – kérdeztem a fiúkat.
- Valentin-nap van – rántotta meg a vállát Tom. – Mit gondoltál, hogy majd az öcsémmel ünneplem? – nevetett fel, miközben a mellette fagyoskodó Billre bökött.
- Jó fej vagy – morogta az említett.
Arrébb álltam az ajtóból.
- Gyertek be – mosolyogtam.

Bill mellettünk szuszogott.
- Itt alszotok? – kérdeztem Tomot, miközben a kanapén feküdtünk, és ránéztem.
Bólintott.
- Ha nem baj – tette hozzá gyorsan.
- Dehogy is – válaszoltam vigyorogva, és felkeltem, hogy megágyazzak.
Tom utánam jött.
- Szüleid?
- Ünnepelnek – válaszoltam egy vállrándítással egybe kötve.
- Szóval akkor minden ok? Aggódtunk érted Billel.
Hirtelen éreztem, ahogy elönt a melegség. Megöleltem Tomot.
- Én is aggódok érted – mondtam végül pár perc hallgatás után.
- Miért? – rázta meg a fejét.
Ránéztem. Tudtam, hogy tudja, hogy mire gondolok, de nem akart megszólalni. Aztán egyszer csak dőlni kezdtek belőle a szavak.
- Hiányzik. Billnek azt mondom, hogy nem érdekel, de ő is látja rajtam, hogy nem így van. Tudja, hogy hazudok, de úgy van vele, hogy majd ha kész leszek, elmondom neki. De még nem vagyok kész arra, hogy kimondjam… – hogy szeretted, fejeztem be magamban a mondatot. Tom halkabban folytatta. – Minden… minden rá emlékeztet. Ott vannak azok a lányok, és egyik sem elég jó, érted? Nem tudom, mi van velem.
Egy pillanatra olyan zavarodottnak tűnt. Egy kisfiúnak, akinek fogalma sincs arról, mi történik vele. Még soha nem láttam őt ilyennek.
- Azok a lányok, komolyan, bármit megtesznek, mert azt remélik, majd mellettük megkomolyodom. Eddig sem voltam a hűség mintaképe, szinte az összes csajom megcsaltam; úgy látszik, most visszaüt a karma – olyan őszinte volt. Ezt imádtam benne a legjobban. Hogy nem érdekelte, mi lesz a következménye, ő akkor is kimondta, amit gondolt, és vállalta akár a büntetést is. De neki megérte. Nekik, inkább, mert Bill is pontosan ilyen volt. Akármit tettek, nekik megérte, és akkor már semmi baj nem lehetett. Akármit tettek a suliban, mindig megbüntették őket. Többet voltak az igazgatóiban, mint az összes diák együtt véve. De nem érdekelte őket, mert mindig megérte. Irigyeltem, hogy ennyire bátrak és őszinték. Azt kívántam, bár csak egy napra én is ilyen lehetnék, és elmondhatnám Billnek, hogy mit érzek iránta, hogy szerelmes vagyok belé, hogy vele akarom leélni az életem és az összes ilyen közhelyet, nem foglalkozva azzal, hogy ő mit válaszolna. Azt kívántam, bárcsak én lehetnék a legfontosabb saját magamnak. Persze tudtam, hogy a fiúk nem így vannak ezzel: számukra a másik felük a legfontosabb. Mert ők így egy egész.
- Egyikőjük sem tudja velem elfelejtetni őt, érted? Áh, szar az egész.
Nem mondtam ki, és ő sem, pedig mindketten tudtuk, hogy szereti őt. De semmi értelme nem lett volna, mert már úgy sem kapja őt vissza soha. Majd’ megszakadt a szívem, ahogy Tom szomorú szemeibe néztem.
Tom végül magára erőltetett egy mosolyt.
- Tudod, mi tenné jobbá? – nézett rám manipulálóan, az arcán kaján vigyorral.
- Mindig, Tom… mindig elrontod a pillanatot – ütöttem játékosan vállon. Bár azért volt olyan erős, hogy utána Tom percekig dörzsölgesse.
Aztán finoman megjegyezte, hogy a legjobb barátnője vagyok, és megígértette velem, hogy soha senkinek nem mondom el, hogy ezt mondta. Legjobb barátnőm, mint valami díszbuzi, mondta nevetve. De azért én adtam az arcára egy apró kis puszit, és boldog Valentin-napot kívántam neki. Kisfiúsan elmosolyodott.

2005. február 21. – hétfő
Otthon vártam őket. Nem mehettem velük, mert másnap bioszon témazárót írtunk, és engem tényleg nagyon érdekelt az orvosi pálya. Pedig alig tudtam koncentrálni a növények életjelenségeire, mert nagyon izgultam. Ma megtörténhet az, amiről annyit álmodoztak. Aztán arra gondoltam, mennyiszer gondoltam már ezt. Szóval úgy módosítottam, hogy ma megint egy lépéssel közelebb kerülnek a nagy álomhoz.
Éppen a zárvatermők kettős megtermékenyítését olvasgattam, mikor csöngettek. Semmivel nem törődve dobtam el a füzetem és a könyvem, és szinte repültem le a lépcsőn.
- Majd én – sikítottam szinte, mikor megláttam, hogy apa keze a kilincsen van. Apa megilletődve hátra lépett. Anya is kilépett a nappaliból, és elmosolyodott. Hirtelen apának is eszébe jutott, miért viselkedem ilyen hülyén.
Kinyitottam az ajtót. Bill ott állt, lehajtott fejjel. Rám nézett, és én azonnal tudtam. Nem kapták meg.
Azonnal magamhoz öleltem. Bill szorosan ölelt, a nyakamhoz hajtotta az arcát, mint eddig már olyan sokszor. Anya és apa tapintatosan beindult a nappaliba, de egy pillanatra még visszanéztek. Nem tudtam mire vélni azt a pillantást.
- Sajnálom – alig jött ki hang a torkomon, ezért nem is voltam biztos abban, hogy Bill meghallotta, de végül lassan bólintott egyet.
- Azt mondták – szólalt meg a rekedt, mutáló hangján -, nagyon jók vagyunk, de közbe jött egy kis anyagi gond, ezért most nem tudnak minket szerződtetni.
Éreztem, ahogy a pólóm nedvesedni kezd az arca alatt. Sírt.