„Van egy olyan pont az életben, mikor már túl idős vagy az álmodozáshoz? Mikor azt kell mondanod magadnak, hogy ezt abba kell hagynod? Ha igen, honnan tudod, hogy eljött ez a pillanat? … Azt hiszem, rájöttem: nem az álmodozás miatt szökünk el a való világból, hanem a bizonyosság miatt, amit magával hoz, helyettesítve azt az őrjítő bizonytalanságot, ami az igazi élettel jár.”

- Kezd lilulni a szád – közölte Bill halkan nevetve, és megmozdult, kirántva ezzel a saját kis álomvilágomból is. – Menjünk? – kérdezte.
Bólintottam.
Lassan sétáltunk hazafele a magányos, sötét utcákon. Egymásba karoltunk, az én egyik kezemben a Billtől kapott gyönyörű könyv, az övében a mikrofon, aminek annyira nagyon örült.
Arra gondoltam, ha most készülne rólunk egy kép, milyen tökéletesek lennénk egymás mellett.
- Katja – szólt utánam szinte suttogva, mikor már a kertünk kapujában voltam. Ő pár méterre állt tőlem. Visszafordultam, és rápillantottam. – Nagyon szeretlek, ugye tudod? – kérdezte halkan, mosolyogva.
Egy aprót bólintottam, miközben éreztem, hogy a szívem süllyedni kezd a kettős érzésektől, majd csöndben elsuttogtam neki, hogy én is őt; pedig egyébként legszívesebben a karjaiba repültem volna.

2004. december 31. – péntek
Mivel Tomot még mindig nem engedték sehova, Billel megbeszéltük, hogy náluk ünnepeljük a szilvesztert. Persze Tom bizonygatta, hogy miatta nem kell otthon maradnunk, de mindketten láttuk a szemében, hogy mennyire hihetetlenül jól esik neki. Mire anya, apa és én odaértünk a Kaulitz-házhoz, addigra Georg és Gustav meg a szüleik is ott voltak. Anyáék rögtön a nappali felé indultak, én pedig gyorsan fel a fiúkhoz. Bent zenélgettek, és én a csukott ajtó mögül hallgattam a szobából kihallatszódó tökéletességet.
Meg volt bennük a zene iránti szenvedély pislákoló tüze, amit David megjelenése tomboló tűzviharrá változtatott. Kellett nekik, mint egy kis szél, hogy megjósolhatatlan utakat vágjanak maguknak a vad erdőkön keresztül.

Éjfél előtt pár perccel kint álltunk Billék erkélyén a fekete ruhába burkolózó ég alatt; azt gondoltam, talán a világ is gyászolja az elmúlt évet. A ragyogó csillagokat figyeltük, miközben egymást öleltük, hogy ne fagyjunk meg.
Arra gondoltam, túl hamar lett vége ennek az évnek. Annyi mindent szerettem volna még megtenni, mielőtt az óra végleg éjfélt üt, és a tüzi játékok is rákezdik. Úgy éreztem magam, mint Hamupipőke; csak az én hercegem nem tudta, hogy a kezében tartja az üvegcipellőmet.
- Katja, kívánnunk kell valamit, és akkor valóra válik – karolta át Bill a vállamat. Nevetve ránéztem, mire ő elém tolta a pezsgős üveget (a harmadikat, ami ma már a kezében volt). – Veled hajlandó vagyok osztozni rajta – mondta, miután a fiúknak egy kortyot nem adott egyikből sem. Persze nem kellett őket félteni – a zárt ajtó mögött nyugodtan iszogatták a vörösboros-kólát és a tequilát, anélkül, hogy a szüleink óvó és figyelő szemei kísértek volna minket.
- Állítólag, ha éjfélkor csókolóztok, akkor örökre együtt maradtok – szólalt meg Tom gúnyos mosollyal az arcán, de mire ránéztünk, ártatlanul pillantott ránk. – Csak mondtam… – rántotta meg végül a vállát.
- Kívánunk? – fordult felém Bill. Az ajkai olyan közel voltak hozzám. Én azt kívántam, bárcsak megcsókolna. – Te mit kívántál? – kérdezte mohón, kíváncsi szemekkel Bill.
- Ha elmondom, nem teljesül – nevettem, pedig csak attól féltem, ő nevetne ki.
- Nálam titokban lesz – közölte pimaszul, közel hajolva hozzám. Éreztem a pezsgő édes illatát kiáramlani résnyire nyitott ajkai közül, mintha csak két kéz csábított volna felé. – Ha elmondom, te is?
Bólintottam.
- Én azt kívántam, hogy soha nem kelljen felébrednem ebből az álomból – suttogta kisfiúsan álmodozó hangján. – Te?
- Én azt, hogyha még is fel kell, együtt ébredjünk fel – füllentettem. Valóban ez lett volna a második kívánságom.
- Ne aggódj, Királylány – karolta át a derekam. Közel húzott magához, és arcát finoman a nyakamba hajtotta. Biztosan érezte, ahogy a pulzusom felgyorsul bőrének érintése alatt.
De hiába tartott erősen a karjaiban, hiába bódította el az érzékeimet a pezsgős, cigi füstös, parfümös illata, hiába ígérte meg, hogy nem lesz semmi baj; én aggódtam. Hiszen ő volt életem szerelme, és nem csak azt nem tudtuk, a holnaptól mire számítsunk; azt sem mondhatnám, hogy a mát ismertük.

2005. január 3. – hétfő
Mikor az iskola újra elkezdődött, már mindenki tudott mindenről. Mindenről. Nem tudtuk, hogyan tudták meg, de mindenki Tomról pletykált. Persze mikor Bill nem olyan régen említette neki, hogy terjed a dolog, nem foglalkoztunk vele, de most, hogy megint elkezdett suliba járni, mindenki tudni akarta, hogy mi történt.
- Istenem, nem hittem, hogy ezt fogom mondani, nos… bármikor az életemben – vigyorodott el, ahogy leugrott a busz második lépcsőfokáról, és mélyet szippantott a hűvös, januári levegőből -, de jó újra suliba járni. Hú, tessék, kimondtam… Ha bárkinek elmondjátok, letagadom – nézett ránk összehúzott szemekkel, és fenyegetően ránk mutatott az ujjával. Billel felnevettünk. – Azt hiszem, felesleges lenne megkérnem az igazgató nőt, hogy hadd járjak veletek egy osztályba – sóhajtott fel.
Elléptem Bill mellől, és finoman átkaroltam Tomot hátulról. Szegény, azt hiszem, majd’ megfulladt az ölelésemtől.
- Nyugi, Tom, ha akarsz, kilóghatunk az egyik óráról – mondtam finoman, mire mindketten hitetlenkedve néztek rám, majd egyszerre megszólaltak: – egyértelműen túl sok időt tölt velünk.

- Tom, igaz? Tényleg úgy volt, hogy júniusig nem jössz suliba?
- Tom, Tom… Komolyan a tesi tanárnak húztál be?
- Frau Schneider megfenyegetett, hogy meg tedd? – Ilyen, és ehhez hasonló mondatok jöttek velünk szembe; egészen a második óra végéig, amikor a pletykálók közé a hitetlenkedők is bekerültek.
- Turnéra mentek?
- A Green Day előtt fogtok játszani?
- Egy hét múlva lesz CD?

Volt valami szívet melengetően jó érzés abban, hogy ezekre a kérdésekre csak mi tudtuk a választ. Hogy ennyire bizalmas jó barátok voltunk – a legjobbak. Hogy engem is beavattak az életükbe, és senki mást. Kicsit tényleg úgy éreztem, tartozom valahova. Hozzájuk. Még rágondolni is jó volt.

- Honnan tudták meg?
- Mit? – kérdezte Tom, miközben kifújta a füstöt a harmadik órai szünetben a fánk alatt.
- Igaz – morogta Bill.
- Örülj neki, egy csomó csajt megkaphatunk így – nevetett fel Tom, mire Bill felhúzott szemöldökkel ránézett. – Jó, igaz, eddig is minden csajt megkaphattunk…
Bill felnevetett.
- Csak nem akartam még, hogy meg tudják, mert érted… Mi van, ha nem lesz semmi?
- Ne legyél pesszimista, öcsikém – mondta Tom.
Ahogy rájuk néztem, mintha egy pillanatra tényleg láttam volna, mennyire szeretik egymást, és nem csak a szemükben vettem volna észre, mint mindig.

Az egész gimnázium dolog egy annyira álszent dolog. Mindenki nyalt a fiúknak, még az is, aki eddig nyilvánosan utálta őket, mert most hirtelen ők lettek a suli nagymenői. Azok, akik eddig imádták őket, most mintha levakarhatatlanokká váltak volna; de a legidegesítőbbek azok voltak, akik a srácoknak gratuláltak, és aztán a hátuk mögött azt kívánták, bárcsak ne jönne be nekik. A szomorú az egészben, hogy a suli háromnegyede az utolsó részbe tartozott. Féltékenyek voltak, és irigyek, azt akarták maguknak, ami most a srácoknak adatott meg. De nem is értettem őket. Ők nem harcoltak érte, ők nem koncerteztek hétköznap, hogy aztán hulla álmosan végig szenvedjenek egy suli napot, ők nem ültek órák hosszat egy poros, dohos garázsban, gondolkozva a tökéletes refrénen; ők nem áldozták fel az egész gyerekkorukat a próbák végeláthatatlan sorának.
Utáltam őket.
Utáltuk őket.

2005. január 22. – szombat
Éreztem rajtuk, hogy teljesen ki vannak készülve. Gustav dobolt a lábán, Tom folyton az ajtót figyelte, Bill a körmét rágta. A srácok kis garázsában ültünk, Bill terpeszkedett az egyik tengerészkék babzsákon, a többiek a poros színpadon feküdtek – Georg néha-néha megpendítette gitárjának húrjait, aminek a hangja, úgy tűnt, még percekig keringett a levegőben, édesdeden bemászva a fülünkbe, kicsit megnyugtatva minket.
- Sziasztok – lépett be David, és úgy rémlik, azzal, hogy kinyitotta az ajtót, mintha a nyugodtság is kiszállt volna. – Holnap után a BMG-vel találkozunk – közölte egy pillanat múlva vigyorogva.
A fiúk felordítottak örömükben. Én is mosolyogva néztem az örömüket, a dohos falnak dőlve, és közben pillanatképeket csináltam róluk – egyszerűen úgy éreztem, ezeket a perceket meg kell örökíteni.
Bill rám vigyorgott. A csokoládé barna szemei csak úgy csillogtak. Ő maga is ragyogott. Született frontember volt. Álltak a színpadon négyen, mi Daviddal lentről figyeltük őket, és csak mosolyogtunk azon, hogy mennyire tökéletesen a színpadra valók mindannyian.

Arra gondoltam, mi lett volna, ha feladják. Ha nem hisznek saját magukban, és azt mondják, úgy sem sikerül. Valahogy az, hogy ők hittek saját magukban, nekem is erőt adott ahhoz, hogy ugyanezt tegyem. David is hitt bennük. Persze, miért ne tette volna? Éreztük, egyszerűen éreztük, hogy ez még csak mindennek a kezdete.