„Minden karácsonyi ajándékot visszaviszek, amit kaptam, ha ez azt jelenti, hogy te az enyém lehetsz.”

2004. december 24. – péntek
Vártam már a karácsonyt, mint kisgyerek az első havat. Persze, nem mondhatni, hogy a tizenöt évemmel én már nem vagyok gyerek. Vagy legalábbis a szüleimnek még hatvan évesen is a kicsi gyerekük leszek, akiről azt hiszik, hogy majd azt teszi, amit mondanak neki.
- Katja, kérlek, mindjárt vacsora – szólt rám anya, ahogy a friss házi kuglófot majszolgattam összegömbölyödve a karosszékben. Arra gondoltam, kis koromban mennyit imádkoztam azért, hogy így, hárman együtt töltsük a karácsonyt. Lejjebb bújtam a pulcsim melegébe.
- Hagyjad csak, kiskora óta nem tudom őt erről lenevelni – szólt ki apa a konyhából nevetve, mire anya mosolyogva megforgatta a szemét. Felnevetettem, és újra a TV felé fordultam, ahol éppen Macaulay Culkin vásárolt be a szupermarketben. – Katja, teríts meg, légy szíves – szólt apa, ahogy a kismutató egyre jobban közeledett a hetes szám felé. Megcsörrent a telefonom.
- Bocsi – vigyorodtam el, és felrohantam a szobámba.
- Kilógunk éjszaka? – szólt bele Bill köszönés nélkül azon a zabálni valóan édes, mutáló hangján.
- Már nem is köszönsz? – nevettem fel.
- Szia, kilógunk éjszaka?
- Karácsony van – közöltem vele mosolyogva. – A szeretet ünnepe, amikor nem illik szabályt szegni.
- Tudom, na – nevetett. – Csak még nem adtam oda az ajándékodat.
Majd elolvadtam a hangjától. Mint a forró csoki a jéghideg, vaníliás mekis fagyin.
- Persze, találkozhatunk – válaszoltam rögtön, és az ő becsomagolt ajándékára néztem. – Tom is jön?
- Nem tudom, még nem döntötte el – szinte éreztem, hogy grimaszol. – Hirtelen jó tündér lett belőle, és nem akar kiszökni, mert anya szobafogságra ítélte…
- Ne gúnyolódj – nevettem.
- Éjfélkor a kaputokban – köszönt el misztikus hangon.
Áh, hogy imádom őt.

- Na, mit kapok? –néztem apáékra vigyorogva, csillogó szemekkel, már tele hassal.
- Csöppet sem követelőző, ez tetszik – szólalt meg apa ironikusan, mire én felnevettem, és elvettem a felém nyújtott aranysárga csomagoló papírba bújtatott dobozt. Egész nagy volt. Leszedtem róla a tűzpiros masnit, és azonnal széttéptem a csomagolást.
Amint megláttam előbukkanni a képet az igazi dobozról, felsikítottam.
- Köszönöm – nyújtottam az utolsó szótagot, és mindkettejüket egyszerre ölelve, apa nyakába borultam. – Tudod, milyen régóta szeretnék egy ilyen fényképezőt? Á, annyira nagyon köszönöm. És állvány is van hozzá! Jó ég! Köszönöm!
Elhajolva a szüleimtől, az arcukra pillantottam. Ahogy anya kedves mosolyán megállapodott a tekintetem, hirtelen rájöttem, mi hiányzott eddig az életemből.

Este tizenegykor egy bögre kakaóval bújtam az ágyba, szorosan betakaróztam, és elővettem az Anna Kareninát, mint ahogy eddig minden szent este teszem tíz éves korom óta. Csakhogy valami most más volt. Vagy talán én vagyok már más?
Vajon megváltoztam? Ha igen, mennyire? De azért még mindig mondhatjuk, hogy én vagyok Katja, ugye?
A tizedik oldal után összecsuktam a könyvet, és elátkoztam Billt, amiért már megint csak ő jár az agyamban.
Szóval akkor ezzel jár a tinédzser kor. Nem tudsz koncentrálni a kedvenc könyvedre, még úgy sem, hogy fejből tudod szinte az egészet, mert valaki másra gondolsz. Nem is akárkire.
A gondolataim teljesen összekuszálódtak. Vajon ő is érzett már így? Vajon gondolt már rám olyan erősen, hogy végül semmi nem maradt az agyában, csak a két gyönyörű szemem? Vajon gondolta már, hogy egy egész életen át tudna nézni azokba a szemekbe? Vajon érezte már az orrában úgy az illatom, hogy ott sem voltam mellette, mégis azt kívánta, bárcsak ott lennék? Vajon gondolt-e már rám úgy, hogy félt, még a végén már semmi másra nem tud majd figyelni? Vajon gondolta-e már, hogy azt sem bánná?
Jaj, hogy kívántam, hogy bárcsak megint gyermek lehetnék, és akkor talán a legnagyobb gondom az lenne, hogy nem barna plüss macit kaptam, hanem fehéret.

Éjfél előtt öt perccel nagy nehezen kikeltem a meleg ágyamból, és azonnal a szekrényemhez mentem, felvettem legalább négy pulóvert, meg a nadrágom alá egy vastag harisnyát, és lassan lelopóztam a csizmámért és a kabátomért. A lépcsőn felfele, vigyázva, hogy átlépjem az ötödik, nyikorgós lépcsőfokot, magamra kötöttem a sálamat és a fejemre nyomtam a sapkám. A kesztyűmet a kabátzsebembe gyömöszöltem.
Kinyitottam az ablakom, és abban a pillanatban megbántam ezt az egész éjszakai kiruccanást. Úgy havazott, mintha valami hülye hó gömbben lennék. Összeszorítottam a fogaim, és inkább gyorsan, amilyen halkan csak tudtam, kilógattam a Billtől kapott kötéllétrát, amit még egy hónapja adott, miután apa egy hét szobafogságra ítélt egy nagy késés miatt.

- Katja – szorította valaki a kezét a szemeimre. Elővigyázatos volt az illető, mert a másik kezét a számra rakta, pedig amúgy óriásit akartam sikítani. – Nyugi, csak én vagyok – nevetett halkan Bill. Lassan elengedte az arcom, és hangtalan, görnyedt nevetésbe kezdett, a kezét a hasára rakva, a fejét hátra vetve. Gyorsan kattintottam egyet a gépemmel. A vaku hangosan és fényesen villant, mire Bill meglepődötten nyitotta ki szemeit. Gyorsan azt is lefényképeztem.
- Hogy hozzá szokj a paparazzi képekhez – nevettem.
- Mi ez?
- Egy fényképezőgép – válaszoltam szarkasztikusan. -  Az első igazi fényképezőgépet Joseph Nicéphore…
- Értem – vágott a szavamba vigyorogva. – Honnan van?
- A karácsonyi ajándékommal szemezel – vigyorogtam fülig érően.
- Csinálj egy ilyen képet is – pózolt, mintha valami rock koncerten lett volna; de nem volt semmilyen banda, sem sikítozó tömeg, ő maga volt a szenzáció. És milyen jól állt neki!

- Mi lesz, ha majd koncertre kell menned, és nem tudunk találkozni? – kérdeztem halkan.
- Olyan nem lesz – válaszolta halkan, kedvesen. – Rád mindig lesz időm.
Lassan hozzábújtam, mire ő azonnal átkarolta a vállamat.
- Kicsit félek – vallotta be suttogva, mintha félt volna attól, hogy valaki más is meghallja; pedig amúgy senki nem volt a sötét vonatállomáson ilyen későn, karácsony első hajnalán.
- Mitől? – kérdeztem.
- Mi van, ha nem jön össze? – kérdezte indulatosan.
Két kezem közé vettem az arcát, és úgy biztosítottam arról, hogy biztosan működni fog; de én mindenféleképpen ott leszek mellette. Mit is mondtam volna erre? Persze neki nem esett le, hogy hogyan is értettem pontosan; de nem is volt baj. Kezdtem megszokni. Halkan megköszönte, és pár percig csendben maradtunk.
- Január elsején megyünk be a stúdióba – mosolyodott el. – Felvesszük a demót. Nem fura ezt így hallani? Mert kimondani nagyon furcsa.
Finoman megfogtam a kezét, és rámosolyogtam.
- Nagyon büszke vagyok rád.
Hogy tud ilyen gyönyörűen mosolyogni?

- Mi ez? – rázta meg óvatosan a dobozt, közel téve a füléhez. Ahogy a sapka alól kilógott a füle, valahogy egy manó jutott róla eszembe. Elvigyorodtam, de nem osztottam meg vele. – Uram isten! Á, Katja, köszönöm! – kidobta a legközelebbi kukába a széttépett csomagoló papírt, a masnit a zsebébe nyomta, és kibontotta a dobozt, hogy az egyik utcai lámpa fényénél jobban szemügyre vehesse a tartalmát. Ahogy elfordította a dobozt, a kezébe csúszott a dobozban rejlő mikrofon.
- A múltkor mondtad, hogy a mostani kezdi kicsit deformálni a hangokat, bárhogy is tudja azt – nevettem fel.
Hirtelen megölelt, és ezzel a finom illata is bemászott az orromba. Most valahogy az is más volt. Nem éreztem cigi szagot, csak a finom parfümjét, és harapni valóan édes mézeskalács illatot. Elfojtottam egy sóhajt.
- Megnézed a tiédet? – tolt el magától, és gyermekien csillogó szemekkel pillantott rám. Valahogy rajta még tényleg látszott, hogy egy nagyra nőtt gyerek. Valamiért úgy éreztem, nincsen még készen erre az egészre. Hogy neki is, és Tomnak is itthon kellene a lányokat szédítenie, és csak álmokat szőnie teltházas koncertekről. Persze amúgy tudtam, hogy mindketten sokkal érettebbek a koruknál, és hogy nem lesz semmi bajuk, hogy nekik ez való: rock koncertek, ahol őket ünneplik, ahol az ő nevüket kántálják, ahol lányok százai omladoznak utánuk. Hogy akkor miért nem akartam, hogy elmenjenek? Talán csak féltettem őket. Egyikünk sem tudta, hogy mi vár rájuk ott kint; hogy mi vár ránk. Egyáltalán a részese leszek-e?
Finoman a kezembe nyomta az ajándékom.
- Újfent mondom, a csomagolástól tekints el – vigyorodott el. Imádtam a csámpás fogait is. Valahogy olyan tökéletlenség volt ez rajta, ami tökéletessé tette őt.
- Oké – nevettem fel halkan, egy aprót. Kihúztam a csomagolásból a legalább ezer oldalas könyvet. – Nocsak, bemertél menni egy könyvesboltba? – vigyorodtam el, és lassan megfordítottam a könyvet. A szám is tátva maradt. Réges-régi barna könyv volt, a tetején cikornyás, arany írással Lev Tolsztoj Anna Karenina. Lassan felemeltem a fedő lapot, ahol ugyanolyan aranyírással állt a már megsárgult lapon a kiadás éve: 1877. – Ez… eredeti? – habogtam.
- Tudom, hogy ez a kedvenc könyved, szóval gondoltam…
Hirtelen a nyakába borultam, és egy apró kis csókot nyomtam az arcára.
- Köszönöm – suttogtam. Szorosan átölelte a derekam.

Bill arcát néztem, ahogy feküdtünk a hóban, szorosan egymás mellett. Ajkain apró mosoly játszott, édes kis gödröcskét rajzolva az egyik oldalra. Engem figyelt. Lassan Bill szemeibe pillantottam. Az utcai lámpák sok, apró arany pöttyként tükröződtek csokoládé barna szemeiben, és mellettük megpillantottam saját magamat is. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy szinte ki tudtam venni a hidegtől kicsit rózsaszín orcámat és piros ajkaimat.