„Soha nem nehéz szeretni vagy elfelejteni valakit. A nehéz az, hogy eldöntsük, melyik úton haladjunk tovább.”

A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom a választ a kérdésre: ha elmúlik a gyermekkor, mink marad?
Talán lesz helyette más? Valami jobb, valami fesztelenebb, valami varázslatosabb? Valami sokkal egyszerűbb? Nem hiszem. A kamaszkor… a kamaszkor nehéz. A kamaszkor rossz. A kamaszkor feszültséggel és konfliktusokkal teli. A kamaszkorban semmi mágikus nincs.
Mikor már úgy érzed, nincs tovább, még sem adod fel; mikor azt hiszed, minden tökéletes, valaki egy pillanat alatt lerombolja. Ez a kamaszkor. Semmi több. Ez az élet.
Felnőni… Ez az élet rendje. De akkor miért olyan nehéz? Talán túldramatizálom a helyzetet, de nem tehetek róla. Valahogy mióta ismerem Billt, azóta minden sokkal drámaiabb bennem.

- Katja? – pillantott rám Bill. – Figyelsz te rám egyáltalán?
Összehúzott szemekkel figyelt. Rámosolyogtam, és bocsánatkérően megráztam a fejem.
- Gondoltam – közölte Bill vigyorogva, és kíváncsian megkérdezte: – min gondolkodsz?
Megráztam a fejem.
- Semmin.
- Olyan nincs, hogy…
- Tudom – fojtottam belé a szót, és visszahajoltam a matek könyv fölé. – Mit mondtál?
- Kérdeztem, hogy szerinted van-e esélyünk.
Felkaptam a fejem. Hirtelen a fejem zsongani kezdett.
- Mi?
Bill mélyet sóhajtott.
- Most itt van David, és egyszerűen másra sem tudok koncentrálni… de mi van, ha nem jön be?
Nem mondta ki, de tudtam. Ez az egész olyan volt most neki, mint másnak az oxigén. Éltető, nélküle semmi nem lenne. Félt a csalódástól.
- Minden oké lesz – megsimogattam a vállát, és egy puszit nyomtam az arcára. – Ne legyél ennyire hitetlen.

Elegem volt belőle. Magamból. Abból, hogy soha nem lesz olyan, hogy belőlünk. Mi soha nem leszünk együtt. Nem értettem magamat sem. Miért akarom őt, ha tudom, hogy ő nem lányként néz rám, hanem csak a legjobb barátjaként? Tudtam, hogy el kéne őt felejtenem; de nem ment. Nekem ő volt az oxigén, ő volt a kis madárka, az égen a felhő, a rádióból szóló zene, ő volt a kedvenc könyvemben a betű, ő volt minden.
Ha már nem szeretném őt, ha már nem akarnám, ha már nem lenne ő a mindenem, mim maradna? Mi lennék én, nélküle? Üres lennék. 

- Katja! – kiáltott fel Bill. – Már megint nem figyelsz.
Felnevetett, és átkarolta a vállam. Behunytam a szemem.
- Bocsi – suttogtam.
- Valami gáz van, igaz? – kérdezte halkan. Már nem mosolygott. Ránéztem, ő aggódóan figyelte az én arcom.
Mit is mondhattam volna erre? Hogy az egész világ a gáz?
- Félek – vallottam be végül.
Inkább haraptam volna le a nyelvem, mint hogy elrontsam a kedvét, de a nézése megbabonázott. Törődést láttam a szemeiben.
- Mitől?
Nem válaszoltam. Szerintem már neki is leesett a válasz, mikor feltette a kérdést. Mélyet sóhajtott, és jobban magához húzott. Az arcomat a magáéval szembe fordította. A puha kezei az én arcomon ültek.
- Soha nem veszítjük el egymást, emlékszel? Te vagy a legjobb barátom. Nem tudom, mi lenne velem nélküled.
A nyakához bújtam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Annyira össze voltam zavarodva. Tegnap megcsókolt. Egy csók miért nem jelent semmit? Miért kellett megcsókolnia, ha utána azt mondja, csak érezni akart valamit? Erre kellettem neki? Csak kihasznált? Persze, nem hibáztatom őt. Nem tudta, hogy fájdalmat okoz. Nem hiszem, hogy direkt csinálta volna, nem?
 Azt sem tudtam, mihez kezdjek. Megígérte, hogy nem veszítjük el egymást, de mi van akkor, ha ez nem rajta fog múlni? Ha annyit kell majd koncerteznie, hogy már nem tud felhívni? Ha majd az iskolában már meg sem ismer?
Talán jobb is lenne. Talán akkor végre lenne esélyem nélküle élni. A lénye nélkül, amitől mindig teljesen elkábulok. Nem érezném minden nap az illatát, nem látnám mindennap a tökéletes arcát, nem néznék minden nap a csokoládé barna szemeibe, ami a világot jelenti nekem, nem tartana fogva akaratlanul.
Talán tényleg ez lenne a legjobb. Talán, ha végre elfelejthetném, ha végre tovább léphetnék… De mit csináljak nélküle? Olyan ő, mint az egyetlen fény az éjszakában.

Vagy próbálkoznom kéne? Mondjam el neki az érzéseimet? Segítene. Tudom, hogy segíteni akarna, de nem vagyok abban biztos, hogy én akarom. Talán jó is ez így. Ő nem tudja, mit érzek, elég nehéz ez nekem is. Nem szeretném most ráborítani az egészet, pont akkor, amikor a legnagyobb álma teljesült.
Talán azt mondaná, bocsánat. Talán nem viszonozná az érzéseimet. Talán akkor végre tisztán látnék; de az a bensőséges, közvetlen, őszinte kapcsolatunk megszakadna.
Sokkal nehezebben viselném el, ha a saját hibámból veszíteném el őt.

Bill elment zuhanyozni, úgyhogy bekopogtam Tomhoz.
- Gyere – kiabált ki.
- Nem jöttél át Bill szobájába – közöltem vele, és becsuktam magam után az ajtót. Tom elmosolyodott. Imádtam, ahogy mosolyog. Bill jutott róla eszembe.
- Bocs – rántotta meg a vállát nem törődően. Leültem mellé.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan.
- Persze – bólintott.
Nekem nem úgy tűnt.
- Tom, körbe kéne ugrálnod a szobát, és max hangerőn üvöltetni Samy Deluxot, amivel Billt az őrületbe kergeted, mert felfedeztek titeket!
Tom erre már felnevetett. Felém fordult.
- Katja, ismersz, ugye? Tudod, hogy milyen vagyok. – Bólintottam. – Akkor pontosan tudod azt is, hogy az egész életemet megterveztem. Most… most mintha valaki azt mondta volna, az egészet dobhatom ki.
Elkerekedtek a szemeim.
- De Tom… Tegnap egy producer azt mondta, szeretne veletek demót készíteni. Ez azért… ezt az életet akartad, nem?
Tom hallgatott pár pillanatig.
- De… meg valahogy nem is. Bill akarja, tudom. De én valahogy… Szóval ő nem látja azt, hogy mi lesz ebből.
Kicsit megijedtem, ahogy Tom kimondta ezt a mondatot.
- Ezt hogy érted? – a hangom megremegett.
- A fenébe, Katja, én sem látom! – kiáltott fel. Mély levegőt vett.
Elmosolyodtam. Tom, az óramű pontosságú tervezés híve nem tudja, mi lesz ezután. Ez készítette őt ki. Végül nem mondtam neki semmit, csak szorosan megöleltem.
- Bekapcsolod a Samy Deluxot? – kérdeztem pár perc múlva mosolyogva.
Tom felnevetett, és felkelt az ágyról.

Vajon tényleg nem tudni, mi lesz most? Úgy éreztem magam, mint akit zsinóron rángatnak. Még csak tegnap ismertük meg Davidot, de én már is meg mertem volna esküdni, hogy az ő kezében van az egész életünk. A fiúké, a szüleiké, az enyém… mindenkié. Utáltam ezt az érzést.
Amit még jobban utáltam, hogy eddig legalább az életem egy részét én irányítottam. Én döntöttem úgy mindennap, hogy ahelyett, hogy elmondom Billnek, hogy szerelmes vagyok belé, ahelyett a barátja leszek. De most már talán majd ezt sem én döntöm el. Most talán David lesz az, aki miatt nem lehetek többé Bill barátja.
Ha tényleg jól sikerül a demó, akkor mi lesz? Erről egyszer sem beszéltünk.
Hiába örültem annak, hogy a fiúk álma beteljesült, úgy éreztem, az egésszel többet fogunk veszíteni, mint nyerni.

Otthon feküdtem már az ágyamban, mikor végre zavartanul átgondolhattam a mai napot. Davidnek tetszett a fiúk zenéje, azt mondta, látja bennük a lehetőséget, hogy még soha nem hallott ilyet. Hogy mennyire látszik rajtuk, hogy szeretik a zenét. Elmosolyodtam, ahogy Bill boldogságtól tündöklő arcára gondoltam vissza. Megráztam a fejem.
Lehetséges, hogy tényleg jobb lenne őt elfelejtenem. Biztosan sok fájdalomtól védeném meg magamat. Talán boldogabb is lennék nélküle.
Megcsörrent a telefonom.
„Jó éjt, Hercegnőm. Álmodj velem ;)”
Szerintem nem is tudja, mennyire igaza lesz. Amióta ismerem, szinte nem volt olyan álmom, amiben ő nem lett volna benne.
Megráztam a fejem, és kicsit elszégyelltem magam az előbbi gondolatok miatt. Elfelejteni őt? Arra gondoltam, ez lehetetlen.
Még akkor is, ha ő nem tudja, hogy szeretem. Persze, hogy szeretem. Lehet őt nem szeretni? Mikor azt hiszed, el tudod őt felejteni, rájössz, csak őt szereted még.
A kamaszkor… a kamaszkor nehéz, a kamaszkor rossz, a kamaszkor feszültséggel és konfliktusokkal teli; és mégis: a kamaszkor maga a varázslat.