„Nehéz olyasmire várni, amiről tudod, hogy talán soha nem fog megtörténni; de még nehezebb feladni, mikor ez az, amit mindig is akartál.”

2004. december 22. – szerda
Boldogan ébredtem. Nagyot nyújtóztam az ágyamban, és felültem. Soha nem voltam az a tipikus mosolyogva ébredős ember, ezért tényleg furcsálltam az egészet. Lentről frissen sült palacsinta illat keringőzött felfele, úgyhogy azonnal kibújtam a paplanjaim alól, felvettem a mamuszomat, és leugrándoztam a konyhába.
Mikor kinyitottam a szobaajtóm, hirtelen észrevettem, hogy süt a nap.
Óriási mosoly kúszott az arcomra.

- Jó reggelt – nyomtam puszit a tűzhely előtt álló apu arcára.
- Jó reggelt – mondta még kissé álmatagon. Furcsa volt, ő mindig olyan friss és életvidám reggelente. – Hogy aludtál? – kérdezte egy ásítás kíséretében.
- Jól – körbe néztem. – Anya hol van?
- Elment a boltba neked nutelláért a palacsintára.
Elmosolyodtam, és lesütöttem a szemem.

A reggel számomra mindig nagyon nehezen indult. Mindig, kivétel nélkül. Most mégis úgy rohangáltam fel-alá a házban, mint aki megőrült. Talán azért, mert tudtam, hogy ma az egész napot Billel fogom tölteni. Felöltöztem, fogat mostam, megfésülködtem, felkaptam a táskám, és beszökdeltem apuhoz.
- Megyek Billhez – közöltem vele.
Felnézett rám, és lassan bólintott.
Anya arcára nyomtam egy puszit, és már ott sem voltam.

Éppen akkor értem Billék házához, mikor ő a bejárati ajtót nyitotta ki. Egy póráz volt a kezében, amit gyorsan Scottyra kapcsolt, és kinyitotta nekem a kertkaput.
- Azt hittem, koncert napokon nem viszitek őt sétálni – mondtam, és gyorsan megöleltem Billt köszönésképp.
- Nem tudom, most úgy lenne hozzá kedvem. 

Scotty mellettünk csaholt, mi már legalább tíz perce csendben sétáltunk egymás mellett. Bill erősen tartotta Scotty pórázát, mert úgy tűnt, a kutya teljesen megőrült. Össze-vissza rángatta a pórázt, minden macskát üldözőbe vett…
- Nem tudom, mi van vele – törte meg végül Bill a csöndet, mikor Scotty egy hóbuckába rohant bele. Az egész arca tiszta hó volt. Felnevettünk. – Nem fázol? – kérdezte Bill kedvesen, miközben rám pillantott.
Megráztam a fejem.
- Vigyázol a hangodra, ugye?
Bólintott.
- Most már fázom – mondtam újabb tíz perc múlva dideregve.
Bill elvigyorodott, és visszaindultunk. Finoman átkarolt, és magához húzott.
- Így is fázol? – halkan, a fülembe.
Lassan megráztam a fejem.

Tom a kanapén fetrengett, mikor beléptünk a házba. Amint meghallotta az ajtócsukódást, felült és ránk nézett. Nevetve nézte végig, ahogy Billel lerázzuk magunkról a havat.
- Mi az, Katja, nem lettél jégkocka? – kérdezte vigyorogva. Odamentem hozzá, és adtam neki egy apró pofont. Nevetve kapta el a karom, és hirtelen mélyen a szemembe nézett. Volt köztünk legalább harminc centi, mert ő ült a kanapén, én pedig felette álltam; de így is elég kínos volt az egész.
- Elengednél? – próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra. Elengedte a kezem, és visszafordult a TV-hez, hogy tovább bámulja a motorversenyt.
- Ha nem jön be a zenélés, motorversenyző leszek – közölte velünk egyszer csak. Bill elmosolyodott.
- Én mondom, ez lesz azaz este, Tom.
- Mindig ezt mondod – nyomogatta Tom unottan a TV-kapcsolót.
- Most érzem.
Tom hitetlenül felnézett Billre, felhúzta a szemöldökét, és egy oké után visszafordult a TV-hez.
Én azért kicsit megijedtem.
Még nem voltam készen arra, hogy elveszítsem őket.
- Egyébként hogy-hogy nem gyakoroltok? – leültem Bill mellé a kanapéra.
- A koncert napján már nem szabad. Csak úgy is elrontanánk mindent, és akkor összevesznénk, aztán a fellépésen stresszelnénk, és minden szarul menne – hadarta Bill.
Meglepődve néztem rá.
- Neked nincs szükséged oxigénre?
Tom jóízűen felnevetett a kanapé másik végén.

Tudtam, hogy Tom nem fog csöndben maradni, ha Bill kimegy a szobából. Amint becsukódott Bill mögött a konyhaajtó, Tom közelebb csusszant hozzám.
- Katja – mosolygott rám ártatlanul. Nem, ez nem a helyes jelző. Inkább úgy mosolygott rám, mintha ő tudná, hogy tudok valamit.
Elővettem a legunottabb arcomat, és ránéztem.
- Igen, Tom?
- Katja.
- Eddig jó – vigyorodtam el, pedig amúgy nagyon féltem attól, hogy mit fog mondani. Mármint tudtam, hogy most mi jön, ismertem már őt ennyire; csak valahogy azért még kicsit reménykedtem, hogy tévedek.
Tom is elmosolyodott.
- Amikor egy hete kint voltunk borozni, nem képzelődtem, ugye?
Most mit mondtam volna erre? Hogy de, Tom, képzelődtél? Nem hitte volna el, és még azon is elkezdett volna gondolkodni, hogy miért hazudtam.
- Nem – ráztam meg a fejem lassan, de végül gyorsan hozzátettem: – de csak a bor miatt volt.
- Oké – mondta végül fél perc hezitálás után, miközben a szemembe nézett.
Nem hazudtam neki igazából. Tényleg a bor volt a hibás, de azért nem mondhatnám, hogy józanul soha nem gondoltam erre. Mármint, tök normális, ha tizenöt évesen másra is vágyok, nem? Oké, nálam nem. Tudom, hogy szeretem Billt, hogy vele akarom leélni az egész életem, hogy ő olyan tökéletesen tökéletlen számomra. Hogy akkor miért akartam Tomot megcsókolni? Nem tudom. Talán azért, mert tudtam, hogy ő viszonozná.

A fiúk DVD-gyűjteményét tanulmányoztam, mikor Simone belépett a nappaliba, mögötte Gordon, egy óriási fenyőfával a kezében.
- Wow – mondtam. Tényleg óriási volt, legalább tíz centivel nagyobb volt, mint Bill, pedig ő is volt legalább 180 centiméter.
- Van nálunk ez a szokás… – szólalt meg mellettem Bill három bögre kakaóval a kezében.
- Hogy kiválasztjátok Németország legnagyobb fáját?
Bill elsötétült tekintettel rám nézett.
- Csak úgy tájékoztatásul mondom, hogy Németország legnagyobb karácsonyfája 45 méter, és Dortmundban van.
Szájtátva bámultam rá.
- Most mi van, szeretem a karácsonyt – nevetett fel.
- Na, választottál DVD-t? – kérdezte Tom tőlem, mikor belépett a szobába, és a szoba sarkába rakta a fenyőfa tartót.
- A Tróját nézzük – vigyorogtam rájuk. Az arcukat leírni nem tudom! Mint akik minimum három kiló citromot ettek meg.
- Miért?
- Mert Brad Pitt játszik benne – dobtam feléjük egy óriási mosolyt.
- Én sem nézetek veled Baywatch-ot – mondta Tom hidegen, de azért bekapcsolta a DVD-lejátszót.
- De én nem is vesztettem fogadást veled szemben – közöltem vele nevetve, és leültem a kanapéra. – A csávó kiesett az utolsó körben, nyertem.
- Még a nevét sem tudod – közölte Bill.
Megrántottam a vállam, és várakozóan rájuk néztem, hogy végre kezdjünk bele a két és fél órás Brad Pitt bámulásba.
- Fogadásról jut eszembe – vigyorodott el gonoszan Tom, és Billre pillantott.
- Na, azt már nem! – kiáltott fel Bill. Gondolom, valamilyen iker-dologról lehet szó, mert azt sem tudtam, miről beszélnek.
- Jaj, ne játszd már a sztárocskát, Katja még biztosan nem látta!
- Nem, nem és nem! – kiabálta Bill mérgesen.
- Katja – pillantott rám végül Tom, miután fél percig farkasszemet nézett Billel -, nézted tavaly a Star Searchet?
- Nem – ráztam meg a fejem. Valahonnan ismerős volt a név, de fogalmam sem volt honnan.
- Akkor el van döntve, mit nézünk – vigyorodott el Tom, de látva Bill arcát, hozzátett még valamit: – ugyan már, Bill, a közjó érdekében. Különben mindketten bámulhatnánk Brad Pittet.
- Na, jó – dünnyögte Bill halkan.
Amint elindult a főcím, tudtam, honnan volt olyan ismerős a neve.
- Bill, ennek az oklevele van kint a szobád falán!
Bill rám nézett, és egy pillanatra azt kívántam, bár meg se szólaltam volna.
- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem gyanútlanul.
- Várd csak ki a végét – köhögte Tom elfojtott nevetéssel.

- It’s raining men? – vigyorodtam el újra. Tom rám dőlt, ahogy nevetett. Bill nem értékelte a dolgot.
- Elvesztettem egy fogadást.
- Mégis ki volt ilyen szemét? – kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
Bill nem szólalt meg, de sötéten nézett Tomra. Rögtön leesett.
Újra felröhögtünk.

Georg és Gustav fél órával indulás előtt ért ide. Georgon már láttam az idegességet, de Gustav valahogy szokás szerint olyan nyugodtságot árasztott magából, mintha csak aludni készülne. Persze Georg vagy Tom sem tett túl Billen.
- Ez undorító – fogtam meg a kezeit, mielőtt újból neki állt volna rágni a körmeit.
- Nem tehetek róla – körbenézett, hogy a fiúk nincsenek-e ott, majd megállt velem szemben, és a vállaimra rakta a kezét. – Katja, érzem. Egyszerűen érzem.
Elmosolyodtam. Nem akartam elrontani a kedvét, pedig legszívesebben megmondtam volna neki, hogy ne élje bele magát túlságosan, mert lehet, hogy nagyot fog csalódni.
- Tudod, hogy mennyire pesszimista vagyok meg minden – folytatta -, de most érzem. Egyszerűen itt belül – mutatott a szívére. – És annyira félek, hogy tutira ma fogunk valamit elcseszni.
Megsimogattam a kézfejét, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Minden tökéletes lesz, ne aggódj.

A kezembe fogtam a kamerát, és úgy vártam, hogy a fiúk megjelenjenek a színpadon. Az ereimben éreztem a feszültséget, a közönség tombolását. Ahhoz képest, hogy szerda volt, a téli szünet miatt a városközpontban lévő bárban rengeteg iskolai arcot fedeztem fel. Sőt, még a felnőttek is várták a fiúkat. Ismertek voltak már a városban, főleg, mióta tavaly a helyi TV csinált velük egy kis riportot; de tudtam, hogy ez nem sokára megváltozik. Én is éreztem. Talán csak azért, mert Bill beleültette a bogarat a fülembe, vagy valóban ott lebegett előttünk, nem tudom.
A kis pubban hirtelen lekapcsolták a fényeket, és mindenki elhallgatott.
Először az őrületes gitárszóló hangzott fel, majd felvillant a két reflektor, és ezzel egy pillanatban a dob és a basszus is megszólalt. Aztán Bill felugrált a színpadra, miközben énekelte a Grauer Alltagot, és rám vigyorgott. Mindent rögzítettem a kamerán, és ahogy néztem közben a fiúkat, hirtelen éreztem meg. Szinte ledöntött a lábamról. Tényleg minden olyan tökéletes volt. Mintha a fiúk a színpadra születtek volna.

A közönség tombolt, a fiúk valódi átéléssel játszottak, a hangszórókból üvöltött Bill mutáló, földönkívülien gyönyörű hangja. A fények villództak, a kamerán át nézve is érezni lehetett valamit. A fehér villanófény miatt olyan volt, mintha egymás után készült képeket néznék, de az egész mozgásokat teljesen képtelen voltam meglátni. Teljesen beindultunk, már a kamera is ugrált a kezemben, ahogy én is a tömeggel.
Örültem, hogy én vagyok az a személy, akivel megosztják ezt. Mit örültem? Én voltam a legboldogabb ember a világon. Simone-ék felé pillantottam, Gordon finoman karolta őt át, ahogy a bárpultnál ültek.  Mindketten büszke pillantással bámulták a fiúkat, ahogy ők belekezdtek a következő számba. A Kaulitz-szülők mellett ott ültek Georg szülei és Gustav szülei is.
Hirtelen Billre néztem, amint a Lebe die Sekunde elejét kezdte énekelni. Csodálatos volt. Feltartott hüvelykujjal jeleztem neki, hogy csak így tovább, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a közönséget kezdtem kamerázni. Néhányan ugráltak a zene ritmusára (leginkább a fiúk), a legtöbb lány azonban megbabonázva nézte a fiúkat. Nem csodálom. Aztán ahogy a refrénhez értek, mintha a közönség is magához tért volna. Egyszerűen bámulatos volt. Legalább huszonöt ember együtt ugrált, egy ritmusra, egy dalra. A Devilish dalára.
Ekkor szúrtam ki őt. Kilógott a tömegből. Belépett a kis füstös bárba, és anélkül, hogy levette volna a zakóját, leült az egyik hátsó asztalhoz. Összekulcsolt ujjaival megtámasztotta az állát, s finoman ringatta a fejét a ritmusra. Megbabonázó látvány volt. Nem vette észre, hogy őt kamerázom, de pár perc múlva elmosolyodott. Tetszett neki a fiúk zenéje.
Elmosolyodtam, és többet nem foglalkozva vele, újból a fiúkat kezdtem videózni.

- Uram isten! – hallottam meg Tom visítását az ajtó túl oldaláról. Még mindig videóztam, valahogy olyan jó érzéssel töltött el megörökíteni ezeket a pillanatokat. Simone finoman átkarolta a vállam, és egy puszit nyomott a hajamra.
- Nem merül még az elem? – kérdezte mosolyogva.
Megráztam a fejem, és az ajtó felé fordultam, ahol bejöttek a fiúk. Tom még mindig sikongatott, az adrenalin még mindannyiukban dolgozott. Bill átszellemült arccal lépett be a kis fehér szobába, és azonnal hozzám lépett.
- Hallottad, mennyire elcsesztük a Schwerelost? Esküszöm, az a szám tényleg el van átkozva! – mondta vicces hangsúlyt tartva a tényleg szón.
- Bill, ne mondj ilyet, amíg megy a kamera – nevettem fel.
Hirtelen elmosolyodott, és finoman magához húzott. A kamerát az egyik polcra tettem, mert már nem bírtam tovább tartani Bill szorítása miatt.
- Igazad volt, Hercegnő.
- Abban, hogy minden tökéletes lesz? Éreztem én is.
Bill szemmel láthatóan megnyugodott a tudatra, hogy nem csak ő gondolja így.
Mindenki végig ölelgetett mindenkit, a fiúk még mindig teljesen fel voltak spannolva, a szülők percekig szorították a csemetéiket. Elmosolyodtam, tényleg büszkék lehetnek rájuk. A kamerát le akartam kapni a polcról, de ahogy magam felé fordítottam a kijelzőt, láttam, hogy mindent tökéletesen rögzít, úgyhogy végül hagytam ott, ahol volt. A kis szoba feltűnően kicsi volt tizenegy ember számára, de mi nem foglalkoztunk vele, óriási csoportölelésbe burkolóztunk.
Aztán hirtelen kopogtak, és Georg arrébb állt, hogy az újonnan érkező is beléphessen. Azonnal felismertem az öltönyös férfit, akit lefilmeztem. Először teljesen megijedtem, mert hirtelen azt hittem, be fog perelni, amiért engedély nélkül videóra rögzítettem; de ő úgy tűnt, engem észre sem vesz.
- Ti vagytok a Devilish, ugye?
A fiúk tanácstalanul egymásra pillantottak, majd bólintottak. Bill megszorította a kezem, bár nem tudom, direkt volt-e.
A szülők, és mindenki csak nézte a férfit. Fogalmunk sem volt arról, ki ő. A szobában óriási lett a feszültség.
- David Jost vagyok. Az előbb, mikor bejöttem ide, csak egy sört akartam inni, de téged… Téged felismertelek a TV-ből – mutatott Billre. Bill felhúzta a szemöldökét, de elvigyorodott. Egészen biztos, hogy Tommal felnevettünk volna, ha valaki más mondja ezt Billnek; de a férfi arcán olyan komoly elszántság látszott, hogy nem mertünk nevetni, csak hallgattuk őt.
David nem habozott tovább, és egy levegővétellel elmondta:
- Producer vagyok, és szeretnék egy demót készíteni veletek.
A szobában megfagyott a levegő. Szinte éreztem, ahogy mindenki szíve szó szerint kihagy egy ütemet, ahogy mindenki elfelejt levegőt venni, ahogy mindenkinek minden gondolat távozik az agyából; aztán ahogy a kezdeti sokk eltűnt, alig fél másodperc múlva az egész szobát az óriási hangzavar rázta meg. Mindenki kiáltozott, Tom ugrált és tapsolt, Georg a levegőbe bokszolt, és egyik kezével Gustavot, a másikkal a szüleit ölelte, Gustav, a mindig nyugodt Gustav csak ordított örömében, a szülők és a gyermekek elvesztek egymás ölelésében.
Bill még mindig megkövülten állt mellettem, fadarabként tűrte, ahogy az anyukája és Gordon megöleli, ahogy Tom belecsimpaszkodik, de nem úgy tűnt, mint aki bármit fel fog az egészből.
Hogy én mit éreztem? Elmondani nem tudom. Örömet, boldogságot, félelmet az ismeretlentől, aggódást, de a legtöbb mégis a szerelem volt. Örültem, amiért felveszi a kamera az egészet, mert tudtam, hogy Billnek legalább ezerszer vissza kell majd néznie ahhoz, hogy tényleg elhiggye. Hogy elhiggye, hogy megtörtént, megtörtént minden, amire várt, minden, amit akart, amire vágyott, hogy megtörtént a lehetetlen.
Ránéztem, és óriási mosollyal az arcomon figyeltem az arcát. Lassan rám nézett, de nem úgy tűnt, mint aki teljesen ott van abban a pillanatban.
- Hallod? – ráztam őt meg finoman a vállainál fogva. – Megtörtént! Bill…
Nem válaszolt. Közelebb hajolt. Egy pillanatra habozott. Forró lehelete volt. Aztán megéreztem az ajkait a sajátomon.