„Vannak álmaid – én ezért hiszek benned.”

Az ember tizenöt évesen sok hülyeséget csinál. Kipróbálja az alkoholt meg a cigit, sokat gondol (vagy már nem csak gondol) a szexre, barátja lesz, bulizni jár, minden érdekli. Egy dolgot azonban nem tesz: nem foglalkozik a jövőjével. Még akkor sem, ha a szülei úgy érzik, ideje lenne elkezdenie. Még akkor sem, ha a szülei egész nap azt hajtogatják, hogy „Katja, jó lenne végre valamit kitalálni.” Ha nem Katjának hívnak, ne vedd magadra. De nekem általában apa ezt mondja.

2004. december 21. – kedd
Éppen a matekházimat körmöltem, mikor apa bejött a szobámba.
- Apa, kopogni luxus? – pillantottam fel rá, mire ő felrántotta a szemöldökét. Azonnal változtattam a kérdésem stílusán: – Kopognál legközelebb?
- Persze – bólintott egyet kedvesen mosolyogva, és leült mellém az ágyra. – Mit csinálsz?
- Matek házit.
- Az ágyon?
Ránéztem.
- Apa!
- Jól van, oké – tette fel védekezően a kezeit nevetve. – Arra gondoltam, hogy este áthívhatnád a fiúkat vacsorázni. Meg akár a szüleiket is – vetette fel apa az ötletet.
Nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet, de annyira szívesen találkoztam volna Billel, hogy végül igent mondtam, és megígértem apának, hogy felhívom őket.
- Egyébként örülök, hogy tanulsz, de más, normális gyerek soha nem csinál házi feladatot a szünetben.
- Én is csak a matekot csinálom meg, ne aggódj – villantottam rá egy óriási mosolyt, mire felnevetett. Felállt az ágyról, összeborzolta a hajam, és elindult kifele a szobámból.
- Normális gyerekem van, örülök – nevetett még mindig.
Mosolyogva néztem utána. Idejét sem tudom megmondani annak, mikor volt utoljára ilyen felhőtlen beszélgetésünk. Megráztam a fejem, és visszahajoltam a házimhoz.

Ebéd közben jött fel a téma, amit szerintem minden gimnazista utál. Nálunk ebédeltek apa szülei, de valahogy őket soha nem kezeltem a nagyszüleimként. Rendszerint évente egyszer karácsony előtt meglátogattak minket, amúgy meg küldözgették a különböző ajándékokat a világ legtávolabbi pontjairól.
- És mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezte nagypapa. Felhúztam a szemöldököm, és apára pillantottam, olyan „most ez komoly?” nézéssel. Apa bátorítóan nézett rám.
- A matek érdekel – rántottam meg a vállam hanyagul, és újabb falat rántott húst tömtem a számba, csak hogy meg ne kelljen szólalnom.
Mama és papa semmit nem mondott. Ezt utáltam a legjobban. Még ilyenkor sem tudtak úgy tenni, mintha bármelyikőjüket is érdekelné, hogy mi van velem. Kérdeztek, de a választ már meg sem hallották. Nem mintha ez zavart volna engem. Örültem is inkább; így nekem sem kellett úgy tennem, mintha érdekelne az, hogy merre utaztak egész évben.
Még legalább egy óráig bájcsevegtek, mikor apa a desszert után bejelentette, hogy anya és ő újra egy párt alkotnak. Csak így, semmi kertelés nélkül. Sajnáltam, hogy én nem örököltem tőle ezt a képességet, akkor legalább mindenféle mellébeszélés nélkül elmondhatnám Billnek, mennyire bele vagyok zúgva.
Papáék nem szóltak semmit. Nem is tudtak. Szerintem már alig emlékeztek anyura amúgy is. Meg hát szerintem nem is igazán érdekelte őket a dolog.

„Anya kérdezi, hogy apukádnak van-e kedvenc bora, és anyukádnak melyik a kedvenc virága :D” – kaptam Billtől az SMS-t fél három körül, mikor a szobámban majd’ meghaltam az unalomtól. Az ágyamon döglődtem, de tanulni semmi pénzért nem kezdtem volna (pedig tudtam, hogy angolból is kaptunk egy csomó házit a szünetre). Hasra fordultam az ágyamon, felkaptam a telefonom, és pötyögni kezdtem.
„Kettőt és könnyebbet. :D Annyit tudok, hogy apa szereti a fehérbort, de anyáról passzolok. Egyébként is tél van :D” – írtam neki vissza, és alig telt el két másodperc, már jött is a válasz. „Tom tök izgatott, hogy megyünk.”
 Nem értettem. Felültem az ágyban, a hajamba túrtam, és visszaírtam neki. „Mert?”
„Hát mert végre kiléphet a szobájából :P”
Hangosan felnevettem, de már nem írtam neki vissza.
Egy dologra tudtam csak figyelni: mi van, ha Bill ma is olyan szívdöglesztően helyes lesz?

Apáék nem bírták szó nélkül hagyni az ebédet.
- Szóval, Katja, gondolkodtál már azon, amit a papa kérdezett? – kérdezte anya, miközben kivette a frissen elmosott tányérokat a mosogatógépből, és a szekrénybe tette őket.
- Hogy menjek velük Kínába? – néztem anyára meglepődve, és felrántottam a szemöldököm. Alig bírtam ki nevetés nélkül.
- Nem, nem azon – válaszolt apa mosolyogva. – De ha akarsz, elengedlek – tette hozzá gyorsan -, legalább ismerkedsz egy kicsit a kultúrával.
Megráztam a fejem.
- Nem akarok menni – egy pillanatra eszembe jutott, ahogy állunk fent hárman, nagymama, papa és én, a Kínai Nagyfal tetején, és azt sem tudjuk, mit mondjunk egymásnak. Cinkes. Újból megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezt a képet.
- Jó, ahogy gondolod – válaszolta apa rögtön. – De én nem is… Szóval nem így értettük.
- Hát?
- Hogy mi szeretnél lenni, ha tudod… nagy leszel – elhúztam a számat, mire apa rögtön folytatta: – jó, tudom, már nagy vagy. Na, akkor mit szeretnél csinálni gimnázium után?
Anya holtsápadt arcát látva rögtön beugrott, hogy megszívatom, és előadok neki valami kitalált mesét egy néger pasiról, akivel azt tervezzük, hogy az érettségim után Egyiptomba szökünk… De szerintem ott halt volna meg szívrohamban.
- Nem tudom – mondtam végül az igazat, és elmosolyodtam a reakciójukon. Megnyugodtak, hogy egy szem kislányuk nem űrhajós szkafanderben vagy utcai hippi zenész akar lenni afrofonatokkal a hajában… Szóval hogy legalább nincsen semmi eget rengetően hülye ötletem. Már előre vártam a vacsorát, mikor Billék majd közlik velük, hogy világhírű rock sztárok lesznek. Na, imádni fogom az arcukat!
- De el kéne kezdeni gondolkozni valamin, nem? – kérdezte apa óvatosan. Szerintem csak azon aggódott, hogy nehogy valami észvesztően ostoba ötletet adjon nekem.
- De annyi minden érdekelne – válaszoltam, majd anya mellé léptem, és segítettem neki elpakolni a villákat. – A matek oké, de azt egész életemben megtanulhatom. De biztosan jó lehet fényképészként körbe utazni a világot, vagy – lelkesültem be-, vagy, úúú, vagy az ENSZ-nél jószolgálati nagykövetnek lenni, vagy, te jó ég!, feltalálni a rák ellenszerét! Orvos leszek – villantottam apára egy óriási mosolyt.
Mindketten megkövülten bámultak rám.
- Azt hittem, nem szereted a biológiát.
- Majd megszeretem – vigyorogtam vadul. Apáék nem értékelték a humorizálásom.
- Katja!
- Jól van na – nem t’om, mit kell úgy aggódni. Tizenöt vagyok. A kedvenc filmemet sem tudnám megmondani, nem hogy azt, mivel akarok egész életemben foglalkozni. Te jó ég! Egy egész élet! Nincs is olyan, amit annyira szeretnék, hogy egész életemben, minden évben, minden hónapban, a nap huszonnégy órájában azzal akarok foglalkozni. Munkanélküli leszek. Igen, ez a megoldás. Az egyetlen megoldás. Majd keresek valami pénzes pasit, aki eltart, én meg eléldegélem egyszerű kis napjaimat. Na, ez a terv.
De aztán meggondoltam magam, és nem mondtam el apuéknak. Még képesek, és elmondják Billéknek, akkor meg mit gondolna rólam, hogy én ilyen felszínes kis lotyó vagyok? Na, azt már nem. Inkább akkor kitalálok valamit, hogy mit fogok dolgozni. Uh, még a szótól is kirázott a hideg.
- Most komolyan, Katja, ki kéne valamit találni.
- Még csak tizenöt vagyok – nyafogtam, mint egy kis hisztis kislány.
Apa megbarackozta a fejem.
- Na, most meg hirtelen kislány lett a nagylányból.

Vártam a vacsorát. Oké, ez nem kifejezés. Nem tudtam egy helyben ülni, mintha a fenekembe minden egyes alkalommal tűket szúrtak volna, amint a kanapéhoz ért; a gyomrom is diónyira szűkült, és amikor csengettek, a tenyerem is izzadni kezdett. Majdnem szóltam anyunak, hogy el fogok ájulni, de aztán ezt az információt megtartottam magamnak. Csak nem akartam neki magyarázkodni.
- Sziasztok – nyitottam ki óriási lendülettel a bejárati ajtót.
- Katja, az ajtó azért marad – nevetett fel apu, mire Bill és Tom nevetésben tört ki. Mi is elmosolyodtunk, de én azért apára néztem, és elkönyveltem magamban, hogy szuper, az első szülői, roppant kellemetlen beszólás is elhangzott. Legalább ezen is túl vagyok.
Anyáék bemutatkoztak egymásnak, miközben az egész Kaulitz-família betódult az amúgy óriási, de most mégis kicsinek tűnő előszobába. Bill és Tom, ismerve már az egész házat, lazán ledobták a cipőjüket, felakasztották a kabátjukat, majd megálltak anya előtt.
- Csókolom – szólaltak meg egyszerre. – Bill Kaulitz.
- Tom Kaulitz – felnevettem, ahogy egymás hangját próbálták túlkiabálni.
- Lily Göring – elmosolyodott a fiúkra pillantva.
A szülők bevonultak a nappaliba, mi meg fel az én szobámba. Biztos voltam abban, hogy anyáék éppen minket beszélnek ki, úgyhogy persze mi sem tettünk másként. 

A vacsora asztalnál ültünk, anya és Simone a legújabb cipődivatról beszélgettek csendesen, apa és Gordon mindenkit túl kiabálva diskuráltak a politikáról.
Bill rám nézett.
- Holnap koncert – közölte remegő ajkakkal.
Mindig izgult a kis drágám, pedig annyiszor mondtam már neki, hogy teljesen tökéletes minden, amit csinál.
Tom újabb falat krumplipürét tömött a szájába, de ez nem gátolta meg abban, hogy rám nézzen, és megkérdezze, ugye megyek-e. Persze bólintottam.
Billre néztem, ő még mindig engem nézett azokkal az imádni való, csillogó szemeivel. Nem tudom, hogy csinálja ezt. Sem azt, hogy hogyan lehetséges, hogy mindig ilyen gyönyörűen csillognak a szemei, sem pedig azt, hogy hogyan lehet valaki ilyen tökéletes.
Egy fekete pulcsi volt rajta, alóla egy kék ingnyak lógott ki. Akaratlanul is eszembe jutott az első nap, amikor fehér ing volt rajta. Istenem, milyen helyes is! Na jó, ő már nem csak helyes. Új szó kell rá. Mennyi minden változott azóta, mióta megismertem őket, és mégis, mennyi minden maradt ugyanolyan… Hogy lehet ilyen észvesztően helyes valaki?
Rám mosolygott, és evett tovább. Olyan édesen evett. Meg amúgy is, ő mindent olyan édesen tett. Ő maga is édes volt.
Jaj, hogy kívántam, hogy bárcsak meg fogná a kezem az asztal alatt. 

Lent ültünk a nappaliban, anyáék borral a kezükben, mi narancslével. Tom sokat sejtetően rám vigyorgott. Eszembe jutott, mikor legutóbb kimentünk az Elba-partra, és boroztunk. Bill nem jött velünk, csak mi ketten mentünk. Emlékszem, úgy éreztem, mintha a legjobb barátommal tölteném az időt, de valahogy mégis több volt. Volt egy pillanat, mikor majdnem megcsókoltam. A bor hatása. Tom nem mondott rá semmit, úgy tett, mintha észre sem vette volna, de nagyon is jól tudtam, hogy nem kerülte el a figyelmét. Aztán később visszaszöktettem őt a szobájába, ugyanis Simone büntetése még mindig tartott. Senki nem tudott arról, hogy egy hete Tom kiszökött, még Bill sem. Nem volt otthon.
Gondolom, a kamaszkorral jár, hogy néha bezavarodunk. Billre néztem, ő pedig, mikor észrevette a tekintetem, rám vigyorgott. Kilátszódtak a csámpás kis fogai is. De én még ezt is szerettem benne. Meg a kis manó füleit is. Meg a mutáló hangját. Nagyon szexi volt.
Reméltem, hogy soha, semmi nem változik majd. Sem ő, sem Tom, sem én…
De valahogy tudtam, hogy ez lehetetlen. Éreztem. Éreztem, hogy valami nem sokára megváltozik.
- Szóval, fiúk, anyukátok mondta, hogy holnap koncertetek lesz – szólalt meg anya mosolyogva, mikor apa és Gordon végre befejezte a hangos beszélgetést a fociról.
- Igen – bólogatott Bill. – Már tökre  izgulunk.
- Bizony – helyeselt Tom is, és elvett egy sütit az asztalról. – Nem tetszenek eljönni?
- Nem fogunk ráérni, de azért köszönjük a meghívást – válaszolt apa.
- Miért, hol lesztek? – néztem anyára.
- Vacsorázni megyünk. Gondoltuk, hogy te is jössz…
- Katjának velem kell jönnie – szólalt meg hirtelen Bill, mire anya elmosolyodott. Bill bocsánatkérően pillantott rá.
- Igen, én is éppen azt akartam mondani, hogy gondolom, van jobb dolgod is, mint az ősökkel lógni.
Elmosolyodtam, és Bill vállára tettem a kezem.
- És komolyak a szándékaitok? – kérdezte apa Tomra pillantva, miközben újabb pohár bort töltött Gordonnak és magának.
A fiúk egyszerre kezdtek magyarázni. Bill mellettem hadonászott, miközben még a kezeivel is artikulált, Tom pedig teljesen bepörgött.
- Szóval akkor ott lesz a nagy színp…
- Egy saját CD…
- Lányok…
- Rock sztárok leszünk.
A szülők elmosolyodtak.
- Katja meg a hangmérnökünk lesz majd – karolta át a vállam Bill nevetve.
Velem képzeli el. Maga mellett akar tudni.
Talán, ha akkor belenéztem volna a tükörbe, láttam volna, hogy mennyire csillog az én szemem is mindig, amikor Billre nézek.