„A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket és az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást.”
Bernie Siegel

2004. december 20. – hétfő
Hétfő. Fúj. Hétfő! – Azt hiszem, ezzel mindent elárultam arról, hogy mi volt arról a napról a véleményem. Egyébként is túlontúl feleslegesnek éreztem bemenni ma a suliba, mert ez volt az utolsó tanítási nap karácsony előtt. Ezt a napot már véletlenül sem adták volna meg.
Meghallottam anya nevetését lentről, és elfintorodtam. Új fejlemény: anya tényleg beköltözött hozzánk több, mint két hete. Nem meglepetés: még mindig nem beszélek velük.
Ez a tizenhat nap… nem is tudom, hozott-e csalódást. Csalódtam bennük, mert anya tényleg beköltözött, de közben azért felkészültem erre az egészre, úgyhogy még sem estem annyira pofára. De szó mi szó, nehéz volt az együttélés. Minden reggel ugyanúgy kezdődött: nem otthon reggeliztem, hanem inkább a suli büféjében vettem valamit (pedig apa reggeli palacsintájához képest a szalámis zsömlének olyan íze volt, mint egy ázott cipőnek, de inkább ezt az ízt viseltem el, mint azt, hogy őket kelljen reggeli közben bámulnom), a suliban töltött idő alatt próbáltam a legkevesebbet beszélni ennek Billről (persze azért tudta, mi a helyzet, de nem taglaltam neki túlságosan – mint mondtam, nem vagyok az érzések embere), suli után rendszerint az ikreknél tanultunk, elkísértem őket a próbáikra, Scottyt sétáltattuk, vagy moziba mentünk… de valamit mindig kitaláltunk. Csak hogy ne kelljen otthon lennem.
Anyáék próbáltak úgy viselkedni, mintha tökéletes, boldog kisvárosi család lennénk, de azért nekem lenne némi kivetnivalóm ez ellen… Nevezetesen, hogy utálom mindkettejüket.
Arról fogalmam sincs, hogy csak kiskamasz énem ilyen ellenséges, vagy tényleg nagyon gyűlölöm őket; mert azért egy gyermek soha nem fogja gyűlölni a szüleit úgy igazán, ugye?
Miután kinéztem az ablakon, és megláttam, hogy még a hó is esik (nehogy véletlenül is jobb legyen ez a nap), jó melegen felöltöztem: legalább három pulcsit magamra erőszakoltam, és még egy sí zoknit is felhúztam a lábamra. A táskámba is bedobtam még egy pulcsit (a biztonság kedvéért, hátha az Északi-sarkra akarnak vinni a fiúk délután), majd felkapva a táskám, lefele indultam a konyhába, hogyha lehet, még apáék előtt elkészüljek, és elmehessek itthonról.
De nem volt szerencsém.
Lent ledobtam a táskám az ajtóba, majd jó hangosan visszatrappoltam a fürdőbe (hátha csak képzelődtem, és apáék még nem ébredtek fel…), és megfésülködtem, meg úgy összességében emberi külsőt varázsoltam magamnak. Éppen a szempillaspirált kentem fel, mikor anya jelent meg az ajtóban. (Beljebb már nem mert jönni?)
- Így is nagyon szép vagy, Katja – mosolygott rám. Oké, jól esett, de ő az anyukám. Háromszáz zöld pattanással és csámpa fogsorral is szép lennék neki.
Nem fordítottam felé a fejem, csak a tükrön keresztül néztem rá. Most, hogy mindkettőnket láttam a tükörben, ahogy egymás mellett állunk, észrevettem a nyilvánvaló hasonlóságokat. Leginkább a zöld szemünk volt szembeötlő. Lesütöttem a szemem, letettem mindent a kezemből, és anélkül, hogy egy szót szóltam volna anyuhoz, kimentem a fürdőből.
Semmi kedvem nem volt velük reggelizni, és amúgy is elaludtam, úgyhogy tudtam, hogy már csak percek kérdése, és Bill itt lesz értem. Letrappoltam a lépcsőn (újfent elég hangosan), aztán szinte kővé dermedtem a lépcső aljában.
Előkarácsonyi-ajándék. A csizmámban. Ők tették oda. Még mindig az ő pici gyermekük vagyok.
Anya megállt a lépcsőn, a falnak támaszkodott, és a mellkasán keresztbe tett kezekkel mosolygott rám. Apa is ott állt mellettem, szelíden figyelve engem. Rájuk néztem, és elmosolyodtam.
- Már nem hiszek benne – mondtam azért, hátha elfelejtette volna apa, és a kis csomagra mutattam. Németországban van ez a szokás, hogy karácsony hetének hétfőjén mindenki megőrül, és ajándékokat ad a másiknak.
- Tudom – válaszolt. – De azért a szülőknek ez a dolga – mosolyodott el.
Megöleltem őket. Mit tehettem volna?
Ahogy elvesztem az ölelésében, hirtelen tudatosult bennem: visszakaptam az anyukámat.

Felrohantam a szobámba, és az ablakomba raktam a csokikat (útközben még kivettem belőle egy Marsot, és a zsebembe csúsztattam). Ahogy lefele futottam, már csöngettek is. Belebújtam az egyik csizmámba, és kitártam az ajtót. A hideg, decemberi szél besüvített az ajtón, mire én elfintorodtam. A szél süvítésében meghallottam Bill jóízű nevetését is, és miközben én is elmosolyodtam, szinte a nyakába ugrottam.
- Na, mi történt? – kérdezte még mindig nevetve, azonnal a derekamra rakva a kezét.
Egy kicsit elhajoltam tőle.
- Kibékültünk. Vagy valami olyasmi.
- Örülök – mosolyodott el, majd lassan a lábamra nézett. – Sí zokni? – húzta fel a szemöldökét félig vigyorogva. – Komolyan, Katja? Sí zokni?
- Hideg van, na – rántottam meg a vállam, és felvettem a másik csizmámat is.
Bill újra felnevetett.
- De már csak négy nap, és jön a Jézuska! – kiabálta boldogan. A szomszédban lakó öreg hölgy furán pillantott felénk. – Ő még hall? Azt hittem, már rég megsüketült – suttogta nekem vadul vigyorogva. Meglöktem a vállát, de azért felnevettem.
- De bunkó vagy!

- Fázol még? – nézett rám Bill gonoszan a buszmegállóban. Lejjebb toltam a sálamat, hogy ne takarja már az egész arcom, és rávigyorogtam.
- Képzeld, nem. – A sapkámat is megigazítottam. – Neked viszont nem kéne aggódnod a hangod miatt? – kérdeztem ugyanúgy, mint az előbb Bill.
- Na, ez szemét volt – karolta át a vállam vigyorogva.

A suliban sem felejtették el, hogy ez az utolsó tanítási nap a téli szünet előtt. Egész nap tökre véletlenül jöttek be órákra krampuszok, manók és angyalok, és Herr Knotz, mikulásnak öltözve. Kétségkívül ez volt a legviccesebb az egészben. Bill a második órán, mikor franciára jöttek be, lefényképezte őket. Ránéztem.
- Tomnak, tudod.
- Ezek az angyalok meglehetősen kurvásan néznek ki.
- Hát pont azért.
Minden szünetben karácsonyi dalok szóltak a suli rádióból is, meg amúgy az egész iskola óriási karácsony-lázban égett, én pedig úgy éreztem magam, mintha abba az idióta Télapó című filmbe csöppentem volna, amit amúgy ki nem állhatok. Még a tanárok is egésznap pirosban és zöldben voltak. Kíváncsi vagyok, mi lesz húsvétkor: akkor vajon nagy nyuszinak meg csibének öltöznek majd?
Éppen a kémia terem előtt kerestem valamit a táskámban, mikor a mellettem álló Bill a táskámra nézett.
- Plusz pulcsi? – kérdezte hitetlenkedő vigyorral.
- Hé, soha nem tudni, mikor lesz hóvihar!
Az egész napos karácsonyi lidércnyomás (és osztálykarácsony) után szinte még a megszokottnál is felüdülőbb volt kilépni a suli kapuján, de szomorúan tapasztaltam, hogy a hat órán át tartó zenehallgatás súlyosan károsította a füleimet, mert még mindig különböző csengőket meg cimbalmokat hallottam.
Azt hiszem, az agyamra ment ez az egész dolog.
Bár azért ne tudjátok meg, milyen jó volt belegondolni, hogy két hét suli nélkül!

A fiúkkal megbeszéltük, hogy mi majd csak karácsonykor veszünk egymásnak ajándékot, úgyhogy suli után Billel beugrottunk a kis boltba, vettünk közösen néhány csokit, és elindultunk az ikrekhez előkarácsonyt ünnepelni: pizzát rendelni, kólát inni, és degeszre enni magunkat csokival.

- Milyen kis kurvás angyalkák – közölte Tom, ahogy vigyorogva nézte Bill telefonján a képet. – Kösz, tesó.
- Nincs mit – legyintett Bill, aztán levágódott a kanapéra. – Tom, a suliban amúgy pletykálnak.
- Na mesélj, öcsi bogyó – Tom Bill mellé vetődött, feldobta a lábait az asztalra, és egymás szavába vágva beszélgetni kezdtek.
Kibékültek. Azt hiszem, ezt még nem említettem. Szóval igen, megbeszélték a dolgokat. Nem voltam ott, csak szombat délután, mikor átmentem hozzájuk, mondták, hogy minden oké. Kicsit talán sajnáltam, hogy nem hallottam a beszélgetést, de nagyon jól tudtam, hogy ez az ő dolguk, ezt nekik kettejüknek kellett lerendezniük. Tom, úgy tűnt, már szinte el is felejtette, hogy mi történt aznap délután. De én nem tudtam. Bennem ott maradt az érzés, hogy egy hajszál választott el attól, hogy elveszítsem őket, és semmit nem tudtam tenni ellene. Ez zavart a legjobban. A tehetetlenség. Megbénított a tudat, hogy ez bármikor bekövetkezhet újra, és én akkor sem tudok majd tenni semmit.
- Szóval sejtik, hogy valami történt, mert mindenkinek feltűnt, hogy Frau Schneiderrel egyszerre tűntetek el – mondta Bill, és hangos csörgéssel kinyitotta a gumimacis zacskót, majd rögtön hármat rakott a szájába. Tom is kivett hármat.
- Szerinted meg fogják tudni?
- Hát eddig a legdurvább pletyka az volt, hogy együtt szöktetek el – mindketten jóízűen felnevettek. – Egyébként képzeld, Katja kibékült a szüleivel – mondta Bill Tomnak, miközben rám nézett.
- Tényleg? – kérdezte Tom, és ő is rám pillantott. – Ez tök jó – mondta kedvesen.
Hirtelen elérzékenyültem. Törődnek velem. Tényleg, úgy igazán.

Este hét körül értem haza. Már messziről kiszúrtam a lámpákat a házon. Hirtelen tényleg úgy éreztem, mi vagyunk a tökéletes, boldog kisvárosi család.
Sok idő óta először, örültem, hogy itthon vagyok.
- Megjöttem – kiáltottam el magam az előszobában, és ledobtam a táskám. Az egész házban karácsony illat terjengett. Jól esően szimatoltam bele a levegőbe.
A konyhából kiszólt apa, hogy ott vannak, úgyhogy miután levettem a csizmáim, meg kettő pulcsit is, és felakasztottam a kabátom, a konyhába indultam.
Megálltam az ajtóban, az ajtófélfának támaszkodtam, és csak néztem őket. Istenem, kis koromban mennyiszer imádkoztam egy ilyen idilli képért…
Anya éppen szaggatta a mézeskalács tésztát, az arcán lisztfoltokkal, apa már a következő adag tésztát gyúrta. Rám néztek, és elmosolyodtak.
Megmostam a kezem, és közéjük álltam, majd neki álltam mézeskalács házikót csinálni.
Apa megköszörülte a torkát.
- Tudod, Katja, nem baj, nem baj – mondta gyorsan -, de mostanában sokat vagy a fiúkkal.
Bólintottam, de nem néztem rá, túlságosan lekötött a tökéletes négyzet kivágása.
- Szóval én csak arra gondoltam… Olyan szép kislány vagy… Ezt Bill is biztosan tudja – bökte ki végül apa.
A kezemben megállt a kés, és egy pillanatra éreztem azt a kis fájdalmat.
- Nem… Bill, Tom és én… mi csak legjobb barátok vagyunk. Ennyi.
Rossz volt kimondani, de anyáék nem firtatták. Folytattuk a mézeskalácsgyártást, miközben a magnóból szólt valami idióta karácsonyi zeneszám… De most valahogy nem zavart, inkább különös mód jól esett.
Annak ellenére, hogy tudtam, Billel soha nem leszünk együtt, mégis úgy éreztem, most minden tökéletes. Az én szüleim úgyis mindentől megvédenek.

Két héttel korábban
- Bejöhetek? – hallotta meg Tom a tétova kopogás után a halk kérdést.
- Gyere – bólintott Tom, mikor meglátta öccse bozontos fejét bekukucskálni a résnyire nyitott ajtón keresztül.
Bill kicsit kínosan megállt a szoba közepén, egyik lábáról a másikra állt. Tom vele szemben állt, mélyen a saját alsó ajkába harapva.
Pár másodperc kínos, mégis valahogy kellemes csönd.
- Sajnálom.
- Nem haragszom – mondták egyszerre, majd felnevettek.
- Azt hittem, haragudni fogsz – mondta Bill, és leült a bevetetlen ágyra.
- Én is azt hittem – bólogatott Tom beleegyezően. – De tudod, hogy rád nem tudok. Te vagy Bill. Te vagy az ikertestvérem. Te vagy én.
Bill lesütötte a szemeit, felpattant az ágyról, és szorosan megölelte bátyját. Tom kis fáziskéséssel ugyan, de ugyanolyan szorosan ölelt vissza.
Bill mindig is túlontúl magabiztos volt, mondhatni már-már egoista. Egyszerűen csak nem foglalkozott másokkal, mindig pontosan tudta, mit kell tennie, mi a legjobb neki, és mint frontember, mi a legjobb a bandának. Az egyetlen ember, aki előtt ez a magabiztosság megtört, Tom volt. Bill egyszerűen csak felnézett rá, elvégre ő volt a bátyja, az egyetlen ember, aki tényleg, de tényleg mindenkinél jobban ismerte. Bill még azt is megmerte volna kockáztatni, hogy Tom olyan dolgokat is tudott Billről, amiket ő maga, Bill nem tudott saját magáról. Az egyetlen ember, aki előtt nem kellett, és nem is akarta a magabiztos embert mutatni, Tom volt. Tom nagyon jól tudta, hogy Bill néha milyen bizonytalan tud lenni.
- És minden, ami az ereimen átfolyik – suttogta Bill halkan a pár évvel ezelőtt tett ígéretük másik részét.
Tom elérzékenyült. Igazat adott Gordonnak, pontosan tudta, hogy miért váltogatta havonta a barátnőit. Tényleg jobb akart lenni, mint Bill, de nem azért, mert féltékeny volt rá. Inkább csak Billt annyira jó embernek tartotta, őrültnek, és néha bunkónak, de a szíve mélyén jó ember volt, hogy úgy érezte, ő, Tom nem érdemli meg Billt. Az én kisöcsém – mondogatta mindig Tom, és tényleg így is érezte. Bill bátyjaként (még ha tízperccel is volt csak idősebb), azt gondolta, meg kell védenie Billt. Mindentől. Nagyon jól tudta, hogy soha olyan ember nem lesz még egy a világon, akiben annyira meg fog bízni, mint Billben. Akinek akármit elmondhat, tudja, hogy mindig mellette lesz. Billre az életét is rábízta volna, és ezen egy Carla sem változtathatott. Tomot megrémítette a tudat, hogy majdnem elvesztette Billt. A világa összedőlt volna.
- Eszembe jutott egy dalszöveg… Segítesz? – kérdezte Bill mosolyogva, és meg sem várva a választ, papírt és ceruzát vett ki Tom fiókjából.
- Hát persze.
Tom leült a gitárral a kezében a szoba közepére, a szőnyegre, mellé Bill, és nekiláttak.
Minden rendben volt. Most, hogy együtt voltak, a világ megint ugyanolyan tökéletes volt.