„Akkor szeress, amikor legkevésbé érdemlem. Akkor van rá a legnagyobb szükségem.”
(kínai közmondás)

- Hogy tudsz még most is szeretni engem?
A tüdőmben rekedt a levegő. Ezt meg most úgy érti? Hirtelen a félelem ismerős érzése járta át a testem, mégis teljesen idegennek hatott a szervezetemben. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ezt a kérdést ilyen nyíltan fogja feltenni. Mit válaszoljak rá? Valljam be neki, hogy már első pillantásra beleszerettem? Ez most akkor azt jelenti, hogy végig tudta?
- Te-tessék? – dadogtam. Épeszű mondat nem jutott az eszembe.
- Hát… elárultam a tesóm. Megértem, hogy már nem akarsz a barátom lenni.
A barátja. Nem úgy értette. Furcsa megnyugvással töltött el a tudat, hogy ő csak barátilag kérdezte. Kicsit kettészakadtam. Egyrészről örültem is neki, a másik oldalon viszont nagyon csalódott voltam. Végre elmondhattam volna neki, őszinte lehettem volna vele.
- Fejezd már ezt be, Bill. Nem dőlt össze a világ. Tom dühös, de nem utál. Szeret. Én is szeretlek – tettem hozzá végül halkan, hosszas mérlegelés után.
Bill meglepődött. Nem az utolsó mondatomon, inkább úgy az egész kirohanásomon. Pedig ez volt az első alkalom, hogy kimondtam.
- Én is szeretlek, Katja – magához ölelt.
Elvesztem az ölelésében, és elmorzsoltam egy könnycseppet.
Bill a nagy önsajnálatban észre sem vette, mennyire igazat mondtam.

Pár perc telt el csendben, mikor Tom szobájából meghallottuk a bömbölő zenét. Bill nagyot nyelt.
- Kicsit félek bemenni.
- Fejezd be.
- Bocs.
Rám nézett, és elnevettük magunkat.

Jól esett a tudat, hogy Bill ennyire számít rám. Igaz, hogy ő soha nem úgy nézett rám, mint ahogy én őrá, de tizenöt éves kiskamasz fejjel nekem már az is sok boldogságot okozott, hogy Bill egyáltalán ember számba vesz. Mármint nem mintha ő akkora bunkó lett volna, vagy nagyképű, csak egyszerűen én annyira tökéletesnek láttam, hogy számomra hihetetlen volt, hogy ő engem, még ha barátként is, de szeret. Bár arról fogalmam sincs, hogy valóban ilyen tökéletes volt-e, vagy csak az én szememen volt rózsaszín köd.

Már kezdtünk nagyon fázni, úgyhogy lassan bementünk a házba. Simone kinyitotta előttünk az ajtót, és ránk mosolygott.
- Bill, a konyhában van forró tea, hozd ki, kérlek.
- Igen, anya – válaszolt Bill halkan, és lehajtott fejjel kisétált a konyhába. Ha jobban belegondolok, Billt az egész ismeretségünk alatt még soha nem láttam ilyen szomorúnak.
Simone rám nézett.
- Köszönöm, Katja – mosolyodott el kedvesen, anyásan.
- Mit? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Hogy nem hagytad egyedül Billt. Ahogy ismerem, biztosan azt hiszi, hogy egy egész világ dőlt össze.
Elmosolyodtam.
- Mondjuk inkább úgy, hogy egy egész univerzum.
Simone halkan felnevetett.
- Gyere, üljünk le. – Finoman a vállamra helyezte a kezét, és leültetett a kanapéra. – Bill egy ideig még úgy sem jön, mert Gordonnal beszél – mondta Simone, észrevéve, hogy egyre csak a konyhaajtót bámulom.
- Értem – válaszoltam lassan feszengve. – Miről szerettél volna beszélni?
Halkan magamban imádkoztam, hogy csak ne arról a bizonyos, múltkori témáról. Bár úgy éreztem, most annyi minden történt Tommal, hogy Simone el is felejtette ezt.
- Nem is tudom. Talán kezdjük azzal, hogy téged is meghallgatlak erről az egészről.
Tágra nyíltak a szemeim, és hirtelen mintha a szívem elfelejtette volna, hogy életben kell tartania.
- Mi? – kérdeztem fejhangon. Könyörgöm, kérdezz rá arra, hogy szerelmes vagyok-e Billbe, esküszöm, elmondom!
- Tom a barátod, igaz? Még sem mondhatod el.
- Nem, nem – tiltakoztam rögtön. Nem akartam őt megbántani.  – Arról van szó, hogy nem is igazán tudom, mi történt. Tom nem mesélt sokat róla.
Simone elmosolyodott. Nem tettem hozzá, és nem is kellett, mert ő is tudta: azt a keveset sem fogom elmondani, mert nem akarom elárulni Tomot. Kissé félve néztem Simone-ra.
- Semmi baj – mosolyodott el. – Bill és Tom… mindig kicsit magának való volt. Mármint… inkább egymásnak. Tudod.
Bólogattam.
- Mi lesz most Tommal? – kérdeztem halkan. – Ugye nem külditek őt külföldre, valami magán suliba?
- Nem – mosolyodott el Simone lassan. – Nem küldjük őt el, ne aggódj. Bár most biztosan sokáig meg lesz tőle vonva… hát, minden.
Simone felnevetett, én elmosolyodtam.
- Kicsit talán úgy érzem, én is hibás vagyok – vallotta be halkan Simone. Időm sem volt tiltakozni, már folytatta is. – Mármint… olyan sok mindent megengedtem nekik. És eddig soha nem is éltek vissza a bizalmammal.
Mit kellett volna erre mondanom? Hogy most sem? Vagy talán azt, hogy Tom, te szemét? Simone is észrevette, hogy nem tudok mit válaszolni.
- Mindegy is. Amiről beszélni szerettem volna, az Bill.
Na, tessék, témánál vagyunk.
- Hogy-hogy?
- Nem is csak Bill, inkább ő és Tom. Meg te. Így hárman.
Lassan bólintottam, és érdeklődve vártam, mire fog kilyukadni.
- Csak… szeretném, ha tudnád, hogy nagyon örülök, hogy végre van egy ilyen kis barátjuk. Mármint a fiúkat is imádom, de kicsit talán reménykedem abban, hogy te, mivel ugye lány vagy… kicsit visszafogod őket.
Felnevettem, és valószínűleg Simone-nak is leesett, hogy az ikrek nem olyan emberek, akiket csak úgy vissza tudsz fogni.
Nem mondtam már semmit, mert Bill egyensúlyozott be egy tálcával a szobába, figyelve, hogy a bögréből ne lötyögjön ki a forró tea.

- Én, azt hiszem, elindulok haza. – Billre néztem, és letettem a biológia könyvét.
- Haza kísérjelek?
- Nem kell – ráztam meg a fejem. Máskor biztosan kaptam volna az alkalmon, de most úgy éreztem, kötelességem visszautasítani. – Beszélj Tommal.
Bill elhúzta a száját, de lassan bólintott.
Kissé szomorúan hagytam őt ott, reménykedve, hogy másnapra minden a régi lesz. Persze… a szívem mélyén tudtam, hogy ez lehetetlen.

Hazaérve már meg sem lepődtem, hogy anya cipőjét is ott látom a polcon. Csendben csuktam be magam után az ajtót, és próbáltam fellopózni a szobámba, de akkor egy kis hangfoszlány ütötte meg a fülem.
- Nem jó ötlet ez még – mondta anya.
Megálltam a lépcső alján, és hallgatóztam.
- Dehogynem – válaszolta apa. – El kell neki mondanunk – erősködött.
Ebből már gondoltam, hogy rólam van szó, de semmit nem akartam hallani. Felmentem a szobámba, és felkapcsoltam a zenét max hangerőre, hogy még véletlenül se halljak semmit a lentről felszűrődő beszélgetésből. 

- Tom? Szia – szóltam bele halkan a telefonba.
- Hello, Katja – a hangján hallottam, hogy meglepődött.
- Zavarlak? – kérdeztem.
- Dehogy – válaszolta kedvesen, amitől a szívem majd’ elolvadt. – Mondjad csak.
- Hogy vagy?
- Hát voltam már jobban is. Azt várom, hogy Bill átjöjjön, és megbeszéljük a dolgokat. Ugyanis, azt hiszem, a szobámból egy évig ki se léphetek – nevetett fel.
- Mi? – kérdeztem vissza összezavarodottan.
- Anya adott egy év szobafogságot… De ismered te is, két hét múlva azt mondja majd, hogy menjek már valahova, mert nem nézi jó szemmel, hogy begubózok. Addig is játszom valami idióta játékkal a gépemen.
Elmosolyodtam.
- Szóval akkor nem haragszol Billre?
- Hát… Az túlzás, hogy nem – őszinte volt, és ezt imádtam benne -, de semmi értelme. Nem rá kéne mérgesnek lennem.
- Hát? – bukott ki belőlem a kérdés, pedig amúgy nagyon örültem, hogy Tom ezt gondolja.
- Nem tudom – komolyodott el egy pillanatra. – Ezért hívtál?
- Igen – bólogattam is mellé, bár hiába, esett le egy pillanattal később, Tom úgy sem látja.
Tom hallgatott egy pillanatra.
- Ismerlek. Jól esik, hogy aggódsz, de ha nem lett volna extra fontos, nem hívtál volna, mert féltél volna, hogy rossz időben zavarsz, mikor éppen Billel beszélünk.
Nem mondtam erre semmit. Tom túl jó emberismerő volt. Ő nem volt olyan naiv, mint Bill, nem bízott meg mindenkiben rögtön.
- Katja, mi a baj? – kérdezte fél perc hallgatás után.
- Itt van anyám – böktem ki végül. – Valamire készülnek. Apa meg anya. Nem akarom hallani.
- Nyugodj meg, királylány – mondta végül Tom kedvesen. – Minden oké lesz.
Még mielőtt bármit mondhattam volna, apa nyitott be a szobámba. Halkan elköszöntem Tomtól, és apa után indultam.

Egymással szemben ültünk az étkező asztalnál. Anya és apa, a másik oldalon én. Így is éreztem magam. Ők együtt, én meg egyedül.
- Van egy kis bejelenteni valónk. – Apa szólalt meg először. Nem akartam hallani.
- Azt ne mondd, hogy kistesóm lesz – nyögtem elhaló hangon, és közben az asztal alatt a kezeim markolásztam.
- Nem, egyelőre ott még nem tartunk – mosolyodott el apa.
Még? Ezek akarnak még egy gyereket? Nem vagyok nekik elég jó én?
- Úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk.
Szinte éreztem, ahogy esek le a székről, ahogy ájulok le, és a föld megnyílik alattam. Nyeljen el, könyörgöm, vagy jöjjön egy hurrikán és öljön meg, csak ezt ne kelljen végig szenvednem. Egy szó sem jött ki a torkomon. Azt sem hallottam, amit apa magyaráz nekem. Semmit. Mintha az egész világ megszűnt volna. Miért kell ennek megtörténnie?
Kicsit megráztam a fejem, és rájuk néztem.
- Most vicceltek, ugye?
Anya összeszorította az ajkait, és lesütötte a szemét.
- Mondtam, hogy korai – mondta apának halkan.
- Csak hogy ebben a házban én vagyok a családfő, és nem a kislányunk – mondta apa hidegen.
Rá sem ismertem.
- De én is ebben a házban élek, úgyhogy talán nekem is van egy kis beleszólásom, nem?
- Katja, az anyádról beszélsz.
- Tíz éve kellett volna eszedbe jutnia, hogy az anyám akarsz lenni – mutattam anyámra, és felpattantam a székről.
- Vigyázz, hogy beszélsz, kishölgy! – figyelmeztetett apa, és feltartotta a mutató ujját.
- Utállak, érted? – mutattam anyámra. – És téged is! Gyűlöllek! Gyűlöllek mindkettőtöket!
Felrohantam a szobámba, és sírva levágódtam az ágyra.
Éreztem, hogy most örökre megtört valami.