„Szeretnénk hinni, hogy minden gyermek ártatlanként születik a világba. Csak a legjobb dolgokat tanulja meg. De bármennyire is próbálkozunk, eljön az a nap, amikor a gyerekünk olyasmit tesz, ami meglep bennünket. Olyasvalaki lesz, akit nem ismerünk meg. Azt kérdezzük, ki ez az ember?”

Hirtelen történt az egész. Olyan hirtelen, hogy fel sem fogtam még pontosan, mi is lesz ennek a következménye. Bill beárulta a bátyját. A bátyját, akit a világon a legjobban szeret, akiért mindent képes lenne megtenni. Ránéztem. Úgy bámult ki a kocsi ablakon, mint aki mindjárt arcon köpi a saját tükörképét. Tomra pillantottam. Elől ült Simone mellett, fejét a hűvös ablaküvegnek döntötte, és behunyta a szemeit. Nagyot sóhajtott. Talán most már ezentúl nem is fog hozzászólni az öccséhez? Most akkor ezzel minden megváltozik? Simone nem nézett egyikünkre sem. Talán rám is haragudott, nem tudom. Megértettem őt. Éppen valamelyik nap mondta, hogy mennyire fél, hogy a fiai valami hülyeséget tesznek. Talán úgy érzi, én is elárultam őt, amiért csak álltam vele szemben, és egy szót sem szóltam.
Én is mélyet sóhajtottam.

Az ikrek házához érve nem javult a helyzet, sőt, csak még rosszabb lett. Simone szállt ki először a kocsiból, dühösen bevágta maga után az ajtót, és bement a házba. Az ajtóból, ami a garázst és a házat kötötte össze, még visszanézett a kocsi felé.
- Tom, beszélni akarok veled – szólt oda elég hangosan. A hangja megremegett.
- Francba – suttogta Tom, felkapta a táskáját, és lassan kiszállt az autóból. – Katja – pillantott vissza rám -, ha nem jönnék vissza… – Akart valami vicceset mondani, amivel oldhatja a feszültséget, de nem sikerült.
Nekem sem. Erőtlenül, bíztatóan rámosolyogtam.
Bill nem nézett rá. Lesütött szemekkel ült.
Pár másodperc múlva hallottuk az ajtócsukódást, ami jelezte, hogy Tom bement az előszobába. Azonnal meghallottuk Simone kiabáló hangját.
- Mégis hogy képzelted ezt, édes fiam?
Még soha nem hallottam őt kiabálni.

Hirtelen az én problémáim olyan kicsinek tűntek emellett, hogy még majdnem el is szégyelltem magam amiatt, hogy ezek valaha bántottak engem.
- Nem hiszem el, hogy ezt tettem – suttogta megtörten Bill.
Talán kívülről úgy tűnhetett volna, mintha túlreagálnánk. De akkor nekünk ez egy élet-halál kérdése volt. Főképp Billnek.
- Mi van, ha bentlakásos suliba küldik? – kérdezte csendesen Bill, meg-megremegő ajkakkal. – És majd még azt sem akarja, hogy vele menjek, annyira utál.
- Minden oké lesz – suttogtam látszólag erősen, és combján pihenő kezébe csúsztattam a sajátomat. Úgy rémlik, tökéletesen beleillett.
Amint megérezte a kezem az övében, megszorította és a nyakamba vetette magát. Szorosan ölelt. Olyan szorosan, hogy majd’ megfulladtam. De nem érdekelt. Azt akartam, hogy tudja. Tudja, hogy rám mindig számíthat.
- Hogy utálom magam most… Jó ég, ő hogy utálhat…
- Majd megbeszélitek.
- Ezt tuti nem – éreztem, ahogy megrázza a fejét. Elmosolyodtam, ahogy a haja megcsikizte a fülemet. – Soha nem fogja megbocsátani.
Nem voltam biztos abban, hogy mit válaszoljak erre. Mi van, ha tényleg nem? Mi van, ha ennyi volt? Mi van, ha Bill most vesztette el azt az embert, aki nélkül élni sem tud? Most már akkor ők nem lesznek a legjobb barátaim? Soha nem gondoltam bele abba, hogyha ők egyszer összevesznének, akkor mi történne. Nekem választanom kell majd közülük? El kell majd döntenem, hogy kinek az oldalán állok, és ott kell majd helyet foglalnom? Nem is beszélhetek majd már a másikkal? Nem lesz többé vasárnapi kakaószürcsölés a paplan alá bújva, Oroszlánkirályt nézve?
Nem lehet, hogy ennyi. Nem lehet csak így vége, még mielőtt igazán elkezdődött volna.
- Dehogynem – mondtam végül. Bill úgy tűnt, mint aki már nem is emlékszik arra, hogy mire válaszoltam. – Te mondtad, hogy nem szerette.
- De akkor is.
Eltoltam magamtól, a kezeim a puha arcára csúsztattam, és mélyen a szemébe néztem.
- Nem lesz semmi baj. Nyugodj meg. Minden oké.

Tom Kaulitz levágódott a kanapéra, és beleivott a kólájába.
- Anya, értsd már meg. Nem tudom, hogy történt.
- Hát pedig valahogy csak meg kellett történnie, különben nem rúgták volna ki azt a nőt!
Simone szinte belerogyott a fiától legtávolabbi karosszékbe. Ez nem kerülte el Tom figyelmét, és lesütötte a szemeit.
- A suliban még nem voltál ilyen ideges.
- Persze, hogy nem voltam! Meg kellett téged védenem, a fiam vagy.
Tom az édesanyjára nézett. Biztosan beképzelte csak azt a furcsa hangsúlyt, amivel az anyukája az előbb hozzászólt. Mintha csak azt hallotta volna ki a szavai mögül, hogy a fia, akármennyire is sajnálja. Tom még jobban összehúzta magát.
- Kösz. Hát egyedül is elvoltam. Legalábbis amíg a hülye öcsém úgy…
- Ne kend a saját sarad az öcsédre! Néha úgy érzem, ő az egyedüli, aki normálisan gondolkodik.
Simone mély levegőt vett, és már akkor meg is bánta, hogy kimondta ezeket a szavakat, mikor még el sem hagyták az ajkait. Mindig annyira kínosan ügyelt arra, hogy ne hasonlítgassa egymáshoz a fiait, hogy mindegyikőjükkel úgy bánjon, mint egy külön álló ember, ne pedig egyben kezelje őket. Valljuk be, ilyen személyiséggel nehéz is lett volna egymáshoz hasonlítani őket. Akaratlanul is eszébe jutott a másik fia. Sminkelte magát, rettentő fura ruhákban járt, és egy este egy szemöldökpiercinggel jött haza, a nyelvében lévőről már nem is beszélve. De emberileg… Emberileg sokkal különb volt, mint a bátyja.
Félt belegondolni, mennyi mindent tett a fia különböző lányokkal. Pár éve már annak, hogy egy bontatlan csomag óvszert talált a fia nadrágzsebében, mikor ki akarta mosni a ruhadarabot. Annak idején megkérdezte Tomot, aki csak egy hamiskás mosollyal felelt, és azt mondta, csak a biztonság kedvéért. A kisfiús mosoly miatt Simone tényleg azt hitte, semmi oka aggódni.
De most, ahogy itt ült előtte a tizenöt éves fia, miután kiderült, hogy viszonya volt a matek tanárnőjével, már nem tudta, mit gondoljon. Vajon mennyi minden van még, amit soha nem nézett volna ki a fiából, és az mégis megtette?
Simone Tomra nézett. Tom dühösen nézett vissza rá. Simone-nak hirtelen leesett, mit is mondott az előbb.
- Nem úgy érte…
- Nem érdekel, anya! – Tom felállt a kanapéról, és idegesen levágta a poharát az üveg dohányzóasztalra. – Jöjjön csak az a rész, hogy Bill mennyivel jobb nálam!
- Fiam! Ülj le.
Tom, meghallva édesanyja kedves hangját, visszaült.
- Miért tetted ezt?
Tom fáradtan pillantott az édesanyjára. Senki, eddig senki az égvilágon nem kérdezte ezt meg tőle.
Megrázta a fejét.
Simone elmosolyodott. Úgy, ahogy csak egy anya tud. Jóságosan, kedvesen, szeretetteljesen; mindegy, mit tett a fia. Sok idő után, Simone újra gyermeknek látta a fiát. Nem egy tizenöt éves kamasznak, aki próbál minél felnőttesebben viselkedni, nem egy eszét vesztett srácnak, aki a határait próbálgatja; a saját kisfiának látta. Látta a gyermeki csillogást a szemében, a zavartságot az arcán, mely egy kicsit piros volt az indulattól és talán a zavartól. Megszólalásig hasonlított arra a kis pólyás gyermekre, akit tizenöt éve, hosszú várakozás után, először a kezében tarthatott. Mintha csak pár perce lett volna, mintha Tom azalatt nem nőtt volna annyit, mintha még mindig az a kicsi baba nézne rá vissza, akiről akkor és ott megfogadta, hogy bármitől megvédi.
Tom semmit nem vett észre az anyjában lezajló eseményekből. Elgondolkodott. Miért tette? Nem tudja. Mi lesz most? Nem tudja. Beszélnek majd még az öccsével? Nem tudja. És ez zavarta őt a legjobban. Ez a bizonytalanság. Az a bizonytalanság, ami minden kamaszkort jellemez, mégis, őt mintha a kelleténél jobban érintette volna. Talán azért zavarta ennyire, mert ő mindig mindent pontosan előre megtervezett. Megtervezte a bulikat, megtervezte a tanulást, megtervezte, hogy melyik lánnyal mikor fog találkozni, megtervezte, hogy akkor szerdán éppen hánykor fog lefeküdni vagy éppen, hogy hétfőn elmegy megnézni egy focimeccset. És irtóra dühös tudott lenni, ha a dolgok nem úgy mentek, ahogy ő akarta. Ahogy ő eltervezte őket. Talán nem is az öccsére volt dühös. Talán inkább csak arra, hogy az öccse belerondított a tervébe.
- Nem tudod? – kérdezte pár perc múlva halkan Simone.
Tom lassan megrázta a fejét. Kisfiús arcával belepillantott anyja szemeibe, és hirtelen megnyugodott.
- Rendben, Tom.
Simone hangja csalódott volt, ezt Tom is tisztán érezte. De nem tudott mit mondani neki. Ő sem tudta, hogy miért tette, hát akkor hogy magyarázza el ezt az édesanyjának? Vagy hazudjon valamit? Végül úgy döntött, hogy jobb az őszinte csend, mint a hazug szavak.
Tom is elgondolkodott azon, hogy miért tette. Talán csak azért, mert Carla idősebb volt? Ezt elvetette, bárkit megkaphatott volna, ha nagyon akarja. Mert szép volt? Rengeteg gyönyörű lány volt már az ágyában. Mert jó alakja volt? Sok lány tornázott már alatta. Talán mert tiltott volt? Talán. Vagy talán azért, mert a fiúk folyton azt mondogatták neki, hogy úgy sem fog sikerülni. Talán csak sértette a büszkeségét, hogy valaki azt hiszi, Tom Kaulitz nem tud megtenni valamit. Talán ez a válasz.
- Anya? – törte meg végül a csöndet pár perc múlva Tom. – Sajnálom.
Simone meglepődött. Nagyon rég nem hallotta a fia szájából ezt a szót.
- Mit sajnálsz?
- Hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak.
Simone elmosolyodott.
- Tom, csináltatok ti már rosszabbat is az öcséddel. Nem, visszavonom. Mégsem. De örülök, hogy bocsánatot kértél.
Tom egy ideig hallgatott.
- Meg azért is… amiért, tudod… amiért nem mondtam el.
- Semmi baj, Tom. Valószínűleg úgy sem hittem volna neked.
Megint csendben maradtak pár percig.
- Egy kicsit talán mégis sajnálom, hogy nem mondtad el – szólalt meg végül Simone. – Talán egy kicsit zavar, hogy ti, te és Bill, már nem vagytok a kicsi fiaim. Egyre nagyobbak vagytok, és egyre önállóbbak… Meg amúgy is, egymásnak mondjátok el a dolgokat, és én… én talán kicsit úgy érzem, kimaradok az életetekből.
Tom elcsodálkozott. Az anyukája tényleg így érez? Azt hiszi, hogy egy nap Tom majd elfelejti őt?
- Nem szerettük volna, ha így érzed.
- Tudom. Nem is azért mondtam – válaszolta gyorsan Simone. – Csak tudod… a szülők… A szülők mindig azt hiszik, a kis gyerekekkel van a gond… Pedig háborút a tinikkel kell vívnod… És magaddal. Hogy hagyd őket tininek lenni. Élni hagyni. Hogy megismerjék magukat. Az a legnehezebb, hogy elfogadd, hogy felnőnek, és már nélküled is megállják a helyüket a világban.
Tom elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- De anya, mi nélküled tudod, hogy sehol nem lennénk.
Simone felállt, felvette az asztalról a kólás poharat, majd egy puszit nyomott Tom arcára.
- Hát persze, kisfiam.
- Anya! – Tom elhajolt; de Simone a szeme sarkából még látta, hogy gyermekien elmosolyodik.
Nyílt az ajtó, és egy pillanatra beszűrődött a teljesen csendes nappaliba a kis falu hangos mindennapja. Kutyaugatás, a ház előtt elszáguldó autó, és kis gyerekek boldog kiáltozása és nevetése, ahogy elhúzzák a szánkót a ház előtt és közben hógolyóznak.
- Szia, Gordon – mondta Tom felpillantva.
- Szia, édesem – ölelte meg Simone, és finoman megcsókolta.
Tom tapintatosan elfordult.
- Anya, gondolom… büntetés nélkül nem úszom meg – jegyezte meg Tom száj húzva.
- Még szép, hogy nem. Minimum egy év szobafogság.
- Mennyi? – kérdezett vissza Tom hisztérikusan. – De hát, anya!
- Ugye te sem gondoltad, hogy megúszod egy kis fűnyírással? – kérdezte Simone mosolyogva.
- Nem – dünnyögte végül Tom.
- Na azért. Ja, és Gordon is kíváncsi a történtekre.
Tom eltátotta a száját. Érzett egy kis félelmet, de azért nem volt olyan szörnyű. Gordon jó fej. Úgy is megérti.
Vagy nem.
És még jobban kiakad, mint az anyukája.
- Szóval… Az van. – Tom mély levegőt vett, és egy szuszra kimondta a dolgokat. – Bill behúzott nekem egyet. Anya ki van akadva. Viszonyom volt a matek tanárnőmmel.
Gordon szemei majd kiestek a meglepődöttségtől. Már az is fura volt neki, hogy idősebbik nevelt (nem szerette ezt a szót használni, sokkal inkább úgy érezte, már-már a vérszerinti) fiát itthon találja.
- Mid volt?
- Hadd ne kelljen még egyszer elmondanom.
Gordon megvárta, míg Simone eltűnik a konyhaajtó mögött.
- Pedig, azt hittem, szeretsz hencegni a hódításaiddal.
Tom megnyugodott. Cool-Gordont sikerült kifognia, nem a kicsit szigorúbbat (bár szó, mi szó, attól sem tartott igazán).
- Nem azokról, amelyikek törvénybe ütköznek.
- Volt több is? – kérdezett vissza Gordon nevetve.
Tomnak fura volt ez. Nem kéne lecsesznie érte? Nem kéne a sárga földig lehordania őt, Tomot, amiért ezt tette?
- Nem, csak ez az egy. – Tom elhallgatott egy másodpercre, mély levegőt vett, és belekezdett. Gordon kihallotta a hangjából az összezavarodottságot. – Csak Bill behúzott nekem, mert már két hónapja ezt hallgatta tőlem, és gondolom idegesítette, és aztán ott volt a lányok tesi tanárja, és aztán az orvosi szoba, és Herr Ulrich meg az igazgatónő, és a nővér, aki csak próbálta elállítani az orrvérzésem, de nem sikerült, és Carlát kirúgták.
- Carla?
- A matek tanárnő.
- Az egész iskola tudja? – kérdezett vissza hirtelen Gordon, és előredőlt a karosszékben. – Vá-vá-várj… Azt hittem, csak mi tudjuk.
- Hát… nem – mondta félszegen Tom, és megrántotta a vállát.
- Tom, mit képzelsz te magadról? Te jó ég! Kirúghattak volna! Szerinted hol találnánk Németországban egy sulit, ahova felvennének így?
- Nyugi.
- Ne mondd nekem, hogy nyugi.
- Bocs, na.
Gordon visszaült az időközben elhagyott helyére, és végre befejezte a szobában járkálást, ami Tomot személy szerint nagyon idegesítette.
- Hú – Gordon mélyen kifújta a levegőt. – Gondolom, anya azt várja, beszéljek veled, mint férfi, a férfival.
- Várj, ugye nem akarsz nekem felvilágosító órát tartani?
- Nyilvánvalóan azzal már elkéstem.
- Eléggé – Tom hátradőlt a kanapén, és a tarkójára csúsztatta mindkét kezét.
- Ne arcoskodj, kisfiú, mert aztán még a végén lefejelsz valamit, annyira nem látsz majd a pofádtól.
Tom elhúzta a száját, és visszavett a menő srác-képből.
Gordon mélyet sóhajtott.
- Nézd, tudom… tudom, hogy te és Bill… nagyon különbözőek vagytok. Ezzel tisztában vagyok. De ne hidd el, ha valaki azt mondja, bármelyikőtök is jobb.
Pontosan Tom szívébe talált ez a mondat. Nem gondolta volna, hogy neki még van egyáltalán szíve, de a testét hirtelen elöntő maró fájdalom erről tanúskodott.
- Mi van? – kérdezett vissza, mintha azt sem tudná, miről van szó.
Gordon vette a lapot, és úgy tett, mintha tényleg nem tudná, hogy mennyire Tom érzéseit adja vissza a szavaival.
- Tegyük fel… Csak tegyük fel! Hogy mondjuk zavar, hogy Bill néhány dologban jobb, mint te. Csak a vita kedvéért. Ha ez így lenne – Tom közbe akart szólni, mire Gordon védekezően feltette a kezeit -, tudjuk, hogy nem így van, de ha mégis ez történne. Nem lenne-e jó megoldás tőled, hogy valamiben te is jobb akarsz lenni?
Tom lassan bólintott, egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatva, hogy Gordon hova akar kilyukadni.
- Én csak annyit mondok, Tom… Ne a trófeagyűjtés legyen ez, oké?
Tom hallgatott pár percig.
- Nem is gyűjtögettem trófeákat.
- Rendben, akkor ne a barátnő csere legyen havonta. Oké?
- Oké.
Tom lassan bólintott, és miután Gordon már nem szólt semmit, lassan felsétált a szobájába. Bekapcsolta a kedvenc CD-jét, feltekerte max hangerőre, és ledőlt az ágyára.
Keserűen elmosolyodott, ahogy nem tudott szabadulni egy gondolattól: mi a franc lesz ezután?

Billel kint ültünk a hintaágyban. Miután Tom ott hagyott minket a garázsban, és bement a házba, Bill nem akart utána menni. Szerintem halogatni akarta a beszélgetést Tommal.
Sütött a nap, a fedett teraszon egy deka hó sem volt. Scotty előttünk feküdt, Bill még mindig az én kezem szorongatta.
- Szerinted most mi lesz? – kérdeztem rekedt hangon végül legalább fél óra csend után.
- Nem tudom – megrázta a fejét. Elengedte a kezem, és lehajolt, hogy megsimogassa Scotty fülét.
Őket néztem, és az egyik kezemben forgattam a sapkám egyik kötőjét.
- Nem fázol? – kérdezte hirtelen Bill, rám nézve.
Megráztam a fejem. Aggódik értem? Még ilyenkor is? Milyen édes.
Bill felegyenesedett, Scotty felült, és Bill ölébe hajtotta a fejét. Bill tovább simogatta a füle mögött, én pedig csak néztem őket. Olyan gyönyörű. A fekete sapka alól elől kilógott Bill haja. A sál majd megfojtotta, olyan erősen volt megkötve. Vigyáz a hangjára, mondta mindig. Az arcán megcsillant a napfény, pont mint pár órával ezelőtt Tomén. Milyen vicces! Csak két óra telt el, és mégis, mennyi minden történt! Bill a kabátja zsebébe süllyesztette a másik kezét, amivel nem simogatta Scottyt. A gyönyörűen ívelt ajkai szinte már cserepesre száradtak, azokat harapdálta.
- Most tényleg, Katja. Mi lesz, ha miattam elküldik őt valahova?
Nem válaszoltam rögtön. Hogy őszinte legyek, fel sem fogtam, hogy mondott valamit. Láttam, hogy mozog a szája, de nem értettem. Aztán egy kis fáziskéséssel eljutott a tudatomig.
- Nem fogják. Nem hallok kiabálást odabentről – próbáltam oldani a feszültséget. Bill nem mosolygott. – Minden oké lesz, nyugi, Bill – finoman ejtettem ki a nevét. Mintha különös boldogságot okozna már az is, hogy megszólíthatom. Áh, hülyeség.
Bill hirtelen rám nézett. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán újra kinyitotta, és rám pillantott. Az a mély barna szempár valódi meglepődöttséggel bámult rám.
- Hogy tudsz még most is szeretni engem?