„A szerelem a legrosszabb dolog a világon. Az ember megőrül, nem is törődik magával. A dolgok értelme megváltozik, az ember a legnagyobb őrültségekre is képes, és egy perc alatt elintézi magát egy életre.”

Ismeritek azt a tökéletes pillanatot, amikor minden egy másodperc alatt megy tönkre? Amikor valaki mond valamit, és mindenki a szobában még levegőt venni is elfelejt? Mikor minden egy másodperc alatt törik össze, minden, amit magad köré építettél, minden, ami egy pislogással ezelőtt még fontos volt, most hirtelen jelentéktelen lesz? Mikor azaz ember, akire az életedet is rábíztad volna, elárul? Ismeritek?
Mert én mindent megadtam volna azért, hogy soha ne kelljen átélnem.

Simone lehanyatlott a heverőre, és megtört háttal pillantott először Billre, majd Tomra. Elképzelni sem tudtam, mit érezhet. Biztosan azt hiszi, rossz anya. Jó pár hete ezt mondta nekem, mikor egyszer beszélgettünk Tomról. Hogy talán azért lett olyan érzéketlen a lányokkal, mert túl nagy szabadságot adott neki. Persze mit is mondtam volna? Azt válaszoltam, Tom nem érzéketlen, ő pedig a világ legjobb anyukája. Hitt nekem.
Simone-ra pillantottam. Egyértelműen látszott rajta, hogy magát okolja a történtekért.
A szemem sarkából láttam, ahogy Frau Schneider egy kicsit elhúzódik Tomtól. Az igazgatónő hallani sem akart a fülének, Herr Ulrich hitetlenül, kárörvendően vicsorgott. Herr Knotz teljesen ledöbbenve állt még mindig az ajtóban. Mi négyen, Andreas, Gustav, Georg és én megszólalni sem mertünk. A fiúk lehajtott fejjel ültek, és próbálták a legkisebbre összehúzni magukat. Én még mindig Billt bámultam. Képtelen voltam felfogni, mit tett. Szerintem ő is így volt ezzel. És Tom is.

Rájuk néztem. Bill lehajtott fejjel ült, az arcán két rózsaszín folttal. Tom őt bámulta. Soha nem láttam még őt így nézni az öccsére. „Az én kis öcsikém…” – mondta mindig. Hirtelen könnybe lábadt a szemem. Bill felpillantott, és farkas szemet nézett a bátyjával.
- Sajnálom – tátogta. Tom hidegen, érzelemmentesen bámult vissza rá, aztán bemutatott neki.
Bill megtörölte a szemét.
Kicsit megszorítottam a kezét, de ő elhúzta.

- Hogy micsoda? – kérdezte fejhangon, szinte visítva Frau Wetz. – Mit mondott, Kaulitz? Hogy… Na, de kérem! Az egyik tanárunk egy diákjával! Ez hallatlan! Vonja vissza, amit mondott! – Bill felé bökött a virsli ujjával, majd hirtelen Tomhoz fordult. – Kaulitz, mondja, hogy ez nem igaz!
Tom nem szólalt meg, csak ült ökölbeszorított kezekkel. Talán az idegesség miatt, nem tudom, de újra vérezni kezdett az orra. Kivételesen senki nem foglalkozott vele, még Tom sem.
A nővér megszeppenve állt az asztala mellett, és el sem hitte, minek éppen szem- és fültanúja.
- Kaulitz, elég legyen ebből a meséből! – szólalt meg végül Herr Knotz, miután végre összeszedte az erejét.
- Ki tudja, talán nem csak mese… – mondta gonoszan vigyorogva Herr Ulrich. Összeszorult a gyomrom, és majdnem a cipőjére hánytam.
- Már hogyne lenne mese, maga szerencsétlen. Nézzen rájuk! – ordította Frau Wetz. – Maga hinne nekik? Hiszen mégis csak az egyik tanárunkat gyanúsítják!
Simone felállt az ágyról, és meglepően erősen szólalt meg. Ahogyan csak egy anya tud beszélni, mikor a gyermeke védelméről van szó.
- Nézze, akármi történt, a fiaim nem holmi bűnözők, hogy így beszélhessen róluk! Őszinteségre neveltem őket!
Frau Wetz gúnyosan felhorkant.
- Arról vitatkozhatnánk, hogy hogyan nevelte őket – először a fiúkon nézett végig megvetően, majd Simone-on. Csodálkoztam, Simone miért nem pofozza már fel az igazgató nőt, amiért az így beszél vele.
- Nézze – mondta Simone teljesen nyugodtan -, engem nyugodtan a szájára vehet, de ha még egy rossz szót kiejt a száján az én fiaimról, esküszöm, hogy feljelentem az egész iskolát.
A szobában újra csend lett. Frau Wetz elfehéredett, és Herr Ulrich karjába mélyesztette a hegyes, égő vörösre lakkozott körmeit, ahogyan megkapaszkodott.
Tom lehajtotta a fejét, Bill mellettem még jobban összegörnyedt.
- Miért nem kérdezzük meg tulajdonképpen a két résztvevőt? – kérdezte viszonylag halkan Herr Knotz, bár így is olyan volt, mintha üvöltött volna. A gyerekzsivaj az udvarról nem szűrődött be.
Ránéztem kedvenc tesi tanáromra. Látszott rajta, mennyire szívesebben lenne inkább akár még a sivatag közepén is, teljesen egyedül, mint itt.
- Pontosan! – Frau Wetzbe egy pillanat alatt tért vissza az élet. Hirtelen Schneider-re nézett. Engem személy szerint egy ujjongó kismalacra emlékeztetett. – Frau Schneider, mondja meg mindenkinek, hogy ez csak aljas rágalom! Mondja meg nekik! – Az igazgatónő úgy nézett Schneider-re, mint valami jó tündér. Nyájasan, kedvesen, reményteljesen.
Tényleg kezdtem elveszteni az uralmat a gyomrom felett.
De Frau Schneider egy szót sem szólt. Egy árva szó nem jött ki a torkán. Lehajtott fejjel állt még mindig alig pár centire Tomtól, és meg sem szólalt.
A nővér időközben gyakorlott mozdulatokkal próbálta elállítani Tom orrvérzését.
Frau Wetz majdnem elájult. Le kellett ülnie, és úgy kapaszkodott Ulrich csontos karjába, hogy szerintem majdnem elszorította a vérkeringését. Látszólag Ulrichban is ugyanez a gondolat fogalmazódott meg, mert az arcáról eltűnt a kárörvendő mosoly, és lassan próbálta lefejteni az igazgatónő húsos ujjait a csuklójáról.
Van az a mondás… hogy harapni lehet a feszültséget. Nem tudom, mi a harapni fokozása, de az biztos, hogy itt százszor nagyobb volt a feszültség, mint egy atomreaktorban.
Tomra pillantottam, majd Billre. Mindketten lehajtott fejjel ültek, másfél méterre egymástól, és nagyon nem akartak egymásra nézni.
Hirtelen tört rám a rettegés. Most választanom kell majd közülük? Ők már soha nem fognak beszélni egymással? Megutálták egymást? Nem lehet… Ők voltak a példaképeim. Ők a legjobb barátaim. Nem lehet, hogy már nem szeretik egymást… ugye?
Tom nézett fel először. Csak egy pillanatra, de aztán vissza is döntötte a fejét, csak azért, hogy egy tizedmásodperccel később Bill szemeibe nézzen, aki szintén felkapta a fejét.
Tom szemeiben végre nem volt hidegség. Harag az igen, de azt hiszem, talán… megértette az öccsét. Ezt csak abból gondolom, hogy Tom ajkain egy apró mosoly jelent meg. De alig egy pillanatig. Tényleg olyan rövid volt, hogy abban sem voltam biztos, tényleg ott volt-e, és nem csak a forgó gyomrom okozta idióta képzeletem szórakozott velem. Bill kicsit elfordította a fejét.
Talán kibékültek? Gondolatban? Nem tudom.
Remélem.
Kérlek, Istenem, még ha eddig nem is hittem benned, kérlek téged ott fent, hadd ne veszítsem el őket egy pillanat alatt.

Simone újra leült a kis heverő szélére, és kezeit kezdte tördelni. Legszívesebben odaültem volna mellé, megfogtam volna a kezeit, és azt mondtam volna neki, hogy nem lesz semmi baj… Csak sajnos, nem hiszem, hogy hitt volna nekem.
- Tudom már, mit teszünk! – kiáltott fel hirtelen Frau Wetz. Esküszöm, a szemeiben őrült fény csillogott. Vagy talán kissé túldramatizálom a helyzetet. Az igazgató nő úgy pattant fel a székről, mint egy gumilabda. Próbált úgy viselkedni, mintha a helyzet magaslatán lenne, de a meg-megremegő hangja elárulta őt. – Ez az egész… helyzet – mondta végül gondos mérlegelés után – elfogadhatatlan. De! – tartotta fel a kövér mutatóujját. – De! Ez… Az iskola hírneve sokkal fontosabb. Nem azért fizet minden szülő igen csak magas tandíjat, hogy aztán kiderüljön, hogy a gyermeke egy olyan iskolába jár, ahol a tanárok megrontják a diákokat. Tehát! Ez a történet, ami itt történt az elmúlt – az órájára pillantott – negyed órában… nem hagyja el ezt a szobát! Ismétlem, nem hagyja el ezt a szobát! Úgy fogunk tenni, mintha semmi nem történt volna! – olyan boldog és ártatlan mosollyal az arcán mondta az utolsó mondatot, mintha csak egy finom illatú pipacsot szagolt volna meg… Vagy mintha éppen megevett volna egy tányér sült krumplit, amiről kiderült, hogy nem hizlal.
Mindenki ledöbbent. Tom és Bill hitetlenül bámult Frau Wetzre… Sőt, mindenki. De a legjobban akkor is Ulrich volt meglepve. Egyszerűen csak állt ott, még mindig a csuklóját fogva ott, ahol Wetz megszorította, tátott szájjal, próbálva mondani valamit. Nem jött össze neki, csak valami fura hörgésnek sikerült elhagynia a torkát.
- Természetesen – tartotta fel megint Frau Wetz a kis kolbász ujjacskáját, mint egy királynő – mondanom sem kell, hogy Frau Schneider ebben az iskolában már nem tanít, és Herr Kaulitz-ot igazgatói intőben részesítem, és hat hónapra felfüggesztem. Remélem nem kell szólnom, hogy egy kicsi hiba, és máris repül. Június elsején találkozunk!
- Mi? – kiáltott fel Simone hitetlenül. – De hát akkor éppen a vizsgákra érkezik vissza, és miután az egész évet a sulitól távol tölti, esélye sem lesz!
Tom felállt az asztaltól, és kikerülte Frau Schneidert, aki teljesen letaglózva állt ott. Nem úgy tűnt, mint akit a kirúgás akasztott ki. Talán az, hogy Tom átnézett rajta?
Billre néztem, és megkocogtattam a combját. Rám nézett. A fejemmel Schneider felé böktem. Bill összehúzta a szemöldökét. Egyikünk sem értette.
- Igazgató nő, kérem, hibáztam, de ha megbukok a vizsgákon, kirúgnak. Ennyi erővel már most is megteheti ezt. Egy szót nem fogok tudni az anyagból, ha nem járhatok be. – Az, hogy Frau Wetzet nem hatották meg Tom szavai, enyhe kifejezés. Mintha meg sem hallotta volna őket. Tom könyörgőre fogta. – Kérem, igazgató nő!
Frau Wetz még csak felé sem fordult, helyette méltóságteljesen (már ami megmaradt neki), kifele sétált a szobából. Simone utána sietett, és habár még az ajtó előtt utolérte, egy hangot sem hallottunk abból, amit Simone mondott neki.
- Tom. Január harmadikán találkozunk – szúrta oda Tomnak a fogai között, majd ránk nézett. – Magukat pedig ma már nem szeretném többet látni. Menjenek haza – azzal kiment a gyengélkedőről.
Tomra pillantottam. Nem hiszem, hogy tényleg az iskola érdekelte volna ennyire, csak nem akart az édesanyjának még nagyobb csalódást okozni. Vagy talán tényleg be akart járni? Nem hiszem.
- Menjünk – szólt oda nekünk Simone, és ő is kifele indult a szobából. Senkitől nem köszönt el, csak Herr Knotz-tól.

Ahogy megálltunk a suli főkapuja előtt, legalább a fél suli bámult ránk. Néhányan teljesen gátlástalanul, bár a legtöbbjük próbálta leplezni.
- Hát akkor… Mi arra megyünk – szólalt meg halkan Gustav.
- Megyek veletek – mondtam gyorsan.
- Katja, hazaviszlek téged, gyere.
Nem mertem ellenkezni.
Georg, Andreas és Gustav Magdeburg főtere felé indult el, mi csendben követtük Simone-t.
- Köszi, anyu… – szólalt meg halkan Tom, de mielőtt folytathatta volna, Simone dühösen rá nézett.
- Egy szót sem akarok hallani. Ez még tőled is sok volt.