„Azért, mert valaki nem tesz rosszat, még nem jelenti azt, hogy nem is akar; csak azért, mert valaki rosszat tett, még nem jelenti azt, hogy akart is.”

2004. 11. 29. – hétfő
Már majdnem két hónap telt el azóta, hogy kiderült: Tomnak viszonya van a matektanárnőnkkel. Hogy is mondjam…? Azóta is dúl a láv. Tomon kívül, azt hiszem, semmi nem változott. Apa ugyanúgy találkozgat anyával, és ezt ugyanolyan nehezen viselem el, Reneé-vel még mindig nem beszéltem, Bill még mindig nem tudja, hogy szeretem őt. Az életünk még mindig ugyanolyan. Habár soha nem hittem az ilyen dolgokban, mert, azt hiszem, túl racionális vagyok, de most még én is éreztem, hogy valami történni fog. Ennyi ideig nem maradhat a világ nyugalomban.

Minden egyes alkalommal, ahogy arra gondolok, hogy Tom éppen a matektanárnőnkkel van, hányinger fog el. Minden óránkon kerüli Bill és az én tekintetemet is, folyton mindent leejt, és szinte minden mondatot meg kell ismételnie. Ja, és soha nem hív ki minket felelni. (Ennek azért Billel örülünk.)
- Szerinted ez soha nem fog megváltozni? – kérdezte tőlem egy nap Bill, miközben eltűnődve figyelte Frau Schneidert.
Ez lett kedvenc időtöltésünk újabban, és ezt ő nagyon nem díjazta, mert tudta, hogy mi is tudjuk… Ezért, azt hiszem, nem tudott a szemünkbe nézni.
- Hogy érted? – pillantottam Billre elgondolkodva.
Elbűvölt a mély barna szempár, ami most már rám szegeződött. Egy valami, azt hiszem, változott: egyre jobban vágytam Bill csókjára.
- Hát szerinted ez komoly köztük? Tom azt mondja, bírja őt, de nem szereti.
- Nem tudom, hogy komoly-e – válaszoltam. – De szerinted egyáltalán miért vannak együtt?
Bill elmosolyodott.
- Hát, azt, hogy ő – az ujjával Schneider felé bökött – miért, azt nem tudom. Tomnak meg legyezi az egóját, és amúgy is imádja a veszélyt – közelebb hajolt, hogy más ne hallja, amit mond. – Tudod, a tiltott gyümölcs – suttogta bele a fülembe.
Szerintem komolyan nem volt fogalma arról, hogy milyen hatással van rám.
Bár ebben a világban már semminek nem hiszek.

Nem mondanám, hogy hiszek azokban az idióta mondásokban, amit mindenki hajtogat, ha történik valami; de főképp egyben csalódtam: az idő minden sebet begyógyít. Tényleg? Nekem még mindig ugyanúgy fáj a legjobb barátnőm elvesztése, az apukám árulása, az anyukám feltűnése… Bill hiánya. Azt hiszem, ez rá a megfelelő szó.
Ha már az emberek ilyen okosak voltak, azt miért nem tudták megmondani, mennyi időbe telik a dolog?

2004. 12. 03. – péntek
A december nem csak még több idegesítő titkolózást, még több fájdalmat, és még több egoistaságot hozott… Hanem havat is. Ha van valami, amit még a hidegnél is jobban utálok, az a hideg, amiben még a hó is esik.
De persze Billék nem bírták ki, hogy ne menjünk ki cigizni. Persze, nem kell meglepődni: amint Bill kért rá, mentem utána, mint egy kis kutya.

Tommal kicsit megváltozott a kapcsolatunk, mióta én tudok arról, hogy neki kivel van… viszonya? Ezt annak nevezik? Mert nem vagyok biztos abban, hogy egy tizenöt éves srácnak lehet egyáltalán viszonya. Nem túl fiatal még ahhoz?
Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá. Leginkább azért nem, mert azt sem tudtam, milyen indokom lenne arra, hogy dühös legyek. Nem tett ellenem semmit azzal, hogy kikezdett a matektanárral, de akárhogy próbáltam, nem tudtam túl lépni ezen a dolgon. Bill sem.
- Egyre jobban idegesít – mondta egyik nap Bill, mikor ott voltam náluk.
- Mi? – néztem fel a biosz füzetemből.
- Hát ez a Tom-matektanárnő dolog.
Kérdőn pillantottam rá.
- Megváltozott. Tom. Nem beszélünk mindennap. Mármint nem fontos dolgokról, csak ilyen tök hülyeségekről.
- Mondtad neki, hogy zavar?
- Nem – mondta rögtön.
- És megmondod majd neki?
Bill elgondolkodva pillantott rám.
- Nem – válaszolt végül halkan. – Nem hiszem. Nem tudom. Talán.

Nem mondta el neki. Nem lepődtem meg, hiszen az ikertestvére volt, és azt hiszem, látta Tomon, hogy mennyire boldog most. Nem akarta elrontani, inkább vágta volna le a nyelvét, mint hogy ő legyen az, aki miatt Tom szomorú lesz. Pedig szerintem, ha elmondta volna, hogy zavarja, máshogy alakultak volna a dolgok.

Ezen a pénteken Tom nagyon arcoskodott. Egész nap. Mikor nagyszünetben álltunk a fa alatt, ránk vigyorgott. Az arcán megcsillant egy (mostanában csodaszámba menő) napsugár.
- Amúgy tudjátok, hogy hétfőn dogát írtok? – nézett ránk.
- Mi van? – Bill kifújta a cigi füstöt, és beleejtette a hóba a csikket, ami sercegve kialudt. – Hogy írnánk már? Tegnap előtt írtunk TZ-t.
- Ja, de Carla mondta, hogy olyan szarul sikerült az összes, kivéve egy-kettőt, hogy újra íratja veletek.
- És miért nem mondta ezt nekünk? – kérdezte Bill. Visszatartotta a lélegzetét.
Tudom, hogy először még tök menőnek tartotta a bátyját, amiért a matek tanárral fekszik össze. Aztán idegesíteni kezdte. Tom több időt töltött „Carlával”, mint Billel. Nem hiszem, hogy önző lett volna Bill, csak vissza akarta kapni a legeslegfontosabb embert az életében. Megértem.
- Hát mondom, hogy meglepetés.
- És te ezt honnan tudod?
- Melyikünk is fekteti őt meg nap, mint nap? Te vagy én? – Éreznem kellett volna. Láttam a szemem sarkából Billt, de nem gondoltam, hogy tényleg megteszi. – Én, mert én vagyok az isten!
Bill ökölbe szorította a kezét, és mielőtt lefoghattam volna a csuklóját, teljes erőből behúzott egyet a bátyjának.
Felsikkantottam, és azonnal a szám elé kaptam a kezem.
Tom nem számított az ütésre, és úgy terült el a földön, mint egy krumpliszsák.
- Öreg! – kiáltott rá Georg Billre, majd a földön lassan felülő Tom mellé térdelt, aki összeszűkült szemmel nézte az öccsét, miközben a kezét az orra elé tartotta, amiből patakokban folyt a vér.
- Bill! – Gustav Bill elé állt, elállva az útját, ha újabb ütésre készülne; de felesleges volt, Bill olyan mozdulatlanul állt ott, mint egy darab kő.
- Mi a franc? – ordította Andreas, és Tom másik oldalára guggolt.
Az egész udvar minket bámult, még az ablakból is ránk figyeltek a diákok.
- Itt meg mi történt? – sietett oda hozzánk Herr Knotz, a tesi tanár, és fej- és fennhangon követelőzött, hogy valaki azonnal számoljon be neki. Egyikünk sem nyitotta ki a száját, nem hiszem, hogy bármelyikünk be akarta mártani Billt.
De Tom, mikor végre sikerült kicsit elszorítani a vérzést, orrhangon, és még mindig mereven, és dühösen bámulva a teljesen ledöbbent Billt, odaszólt a tesi tanárnak: – kérdezze csak meg az idióta öcsémet! – A hangja olyan mérhetetlen dühöt sugárzott, hogy attól féltem, mindjárt ő is behúz egyet Billnek. (Egyébként Tom hangja olyan vicces volt, hogy még nevettem is volna, ha… Nos, ha nem éppen azért vérzett volna az orra, mert a saját ikre behúzott neki egyet.)
- A másik Kaulitz? – kérdezte összezavarodottan Knotz, és Billre nézett. – Mégis mire véljem ezt? – Hirtelen Andreasra nézett, aki folyton adogatta a tiszta zsebkendőket Tom kezébe. – Maga meg nyomja már el azt a cigarettát, ha jól tudom, az iskola területén tilos a dohányzás! – ordította.
Egyikünknek sem volt kedve vele arról vitatkozni, hogy eddig is minden szünetben itt cigiztünk.
Tom világoskék pulcsija a mellrészén furcsa lilás színt vett fel, ahogy az orrából még mindig szivárgó vér lassan teljesen eláztatta.
- Halljam! – nézett Knotz újra Billre. – Mire volt ez jó? – Tomra pillantott. – Maga jól van?
Tom összeszorított ajkakkal bólintott. Ha más húz be neki, biztosan eljátssza a nagy halált; de mivel az öccséről volt szó, nem akarta így is nagyobb bajba keverni, mint amekkorában már nyilvánvalóan amúgy is nyakig volt.
- Mindketten a gyengélkedőre – mondta végül Herr Knotz. – A többiek is jönnek – nézett ránk, majd Andreasra és Georgra pillantott. – Maguk meg segítsenek neki – bökött a fejével Tom felé.
Segítettek Tomnak felállni, de mikor a hóna alá akartak nyúlni, dühösen lerázta őket magáról, és egyedül indult el, még mindig sziszegve, a kezét az orra előtt tartva.
- Nem vagy normális – suttogta Tom Billnek, aki a tanár mögött ballagott. Csak azért hallottam, mert Bill mellett mentem.
Egyszer csak egy meleg kezet éreztem meg a tenyeremben. Lenéztem a kezemre. Bill gyengéden szorította a kezem. Ő maga nem nézett rám, végig mereven előre figyelt, de még is jól esett a tudat, hogy számít rám. Mélyeket lélegzett, és próbált magához térni a döbbenetből. Nem hiszem, hogy fel fogta, mit tett.

Mind a hatan bent ültünk a gyengélkedőn, amit egyértelműen nem ennyi emberre terveztek. Frau Müller csöndben kezdte ápolni Tom véres orrát. Herr Knotz az ajtóban állt, szigorú tekintettel.
Hely hiányában Bill ölébe kellett ülnöm. Még a valóságnál is kisebbnek éreztem az egész szobát, levegőt is alig kaptam.
Sajnáltam Tomot; bár igazat adtam Billnek. De volt még valami: olyan férfiasnak, és erősnek láttam most Billt, mint még soha. Hirtelen, ahogy az ölében ültem, olyan biztonságérzet lepte el a testem, hogy egy pillanatra meg is lepődtem. Bill karjaiban addig is nyugodtságot éreztem, de ekkora biztonságot még sosem.
A vállára hajtottam a fejem, mire ő reflexszerűen karolta át a derekamat. Egy pillanatra behunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam. Aztán kinyitottam a szemem, és megláttam. Tom engem bámult. Hidegen, érzéketlenül bámult engem, majd gúnyosan elmosolyodott. Nem húzódtam el Billtől, túl feltűnő lett volna.
Nem tudtam, hogy Tom azért bámul-e így, mert Bill oldalára álltam vagy, mert rájött a titkomra.

Hirtelen nyílt az ajtó. Az igazgatónő lépett be rajta, mögötte az osztályfőnökünk (Billé és az enyém), Herr Ulrich, majd a fura párost Frau Schneider követte.
Az eddig teljes csöndben ülő Bill felhorkant. Az igazgatónő és Herr Ulrich egy emberként néztek rá.
- Még valami baj van, Herr Kaulitz? – kérdezte maró gúnnyal Frau Wetz (az igazgató nő).
- Nem, semmi – nyelte le a mondat többi részét Bill. Tom rá nézett, és lesütötte a szemét.
- Tom, mi történt? – kérdezte Frau Schneider kissé hisztérikusan. Tom nem válaszolt. Nem volt hajlandó megszólalni.
- Ugyan, csak nem tetszik gondolni, hogy bemártja az öccsét? – kérdezte Ulrich látszólag meglepődve.
Nagyon gyűlölte a fiúkat. Sok délutánt nevettünk végig, ahogy arra gondoltunk, bármit megtenne, ha a fiúk valami nagy bajba kerülnének, és végre kirúgathatná őket.
Most nem nevettünk. Hihetetlen súllyal nehezedett rám a tudat, hogy egyik pillanatról a másikra elveszíthetem őket. Kirúghatják őket. Ezen még Simone is kiakadna.
Ahogy erre gondoltam, újból nyílt az ajtó. Frau Schneider arrébb állt, hogy az újonnan érkező is be tudjon lépni. Frau Müller, a csendes ápolónő, aki eddig Tom orrával volt elfoglalva, most halkan, magában motyogva kinyitotta az ablakot, hogy az apró nővér szobában kicserélődjön a levegő. Ahogy az elhasználódott levegő helyett harapni valóan friss, decemberi levegő áramlott be, mélyet sóhajtottam.
Simone kissé kipirosodott arccal jelent meg mellettünk.
- Mi történt? – kérdezte, és ő is mélylevegőt vett. Nyilvánvalóan sietett.
- Inkább mi nem – válaszolt Frau Wetz.
Simone elszörnyedt, ahogy Tomra nézett. – Fiam!
- A másik fiad tette – közölte Tom fagyosan, de aztán el is húzta a száját. Nem nézett Billre, csak Frau Schneider-re.
- Bill! – Simone most Billre kapta a tekintetét. – Mi ütött beléd?
Ránéztem. Láttam, hogy gondolkodik azon, hogy mit mondjon.
De aztán Frau Schneider kivette az ápolónő kezéből a betadinos vattát, és ő maga kezdte törölgetni Tom orrát, aminek a közepén csúnya vágás éktelenkedett. Gondolom Bill gyűrűje ott találta el.
Nem volt időm végig gondolni, mert hirtelen Billre kaptam a tekintetem, akinek az arcát elöntötte a düh.
- Kérdezzék meg Frau Schneidert, ő biztosan jobban tudja. Elvégre ő fekszik össze a bátyámmal már két hónapja.
Még egy levegővétel sem hallatszott a zsúfolt kis nővérszobában.