„Végre megértettem: a felnőtté válás nem csak nekünk nehéz… a szüleinknek is.”

- Mit érzel a fiam iránt?
Lefagyott az arcom. De tényleg, mintha az egész fejemet bedugták volna egy mélyhűtőbe. Aztán mintha cseréltek volna. Még a fülem is égett, az arcomról nem is beszélve. Rettentő kellemetlenül éreztem magam. Gondoltam arra is, hogy ájulást tettetek, de aztán meggondoltam magam. Milyen gáz lenne már. (Úgy értem, még ennél is gázabb.)
Tudtam, hogy egyszer be fog következni. Tudtam, hogy egyszer valakinek fel fog tűnni, és rá fog kérdezni. Csak azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar, ilyen hirtelen, és hogy pont Simone fogja megkérdezni… Ilyen nyíltan.
A döbbenettől kissé szétnyílt az ajkam.
- Tessék? – kérdeztem vissza. Megremegett a hangom. És az alsó ajkam is.
- Sajnálom – emelte fel a kezeit Simone hirtelen, visszakozva, védekezően. – Csak én látom azt, amit esetleg Bill nem… És szerintem azt is, amit te nem.
- Tessék? – kérdeztem vissza újra, értetlenül.
- Nem tudom, mi történik veletek… vagy köztetek. Talán közöm sincs hozzá – tiltakozni akartam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nagyot nyeltem, Simone folytatta. – Tudom, hogy a kamaszok csak a határaikat próbálgatják, de ha valami felelőtlen dolgot tesztek egymással – tágra nyíltak a szemeim -, nem a szexre gondolok. Csak bármi is van köztetek, ha az nem… közös döntésen alapul, valamelyikőtök meg fog sérülni. Tudom, hogy Billt kéne féltenem, mert ő mégiscsak a fiam, de tudom, hogy erős. És hogy őszinte legyek, ahogy rád nézek, nem éppen tűnsz olyan embernek, aki bántaná a fiaimat. Tudom, hogy neked fura, hogy valaki így aggódik érted… De én csak nem szeretném, hogy megbánj dolgokat.
Megráztam a fejem. Túl sok információ, túl rövid idő alatt. Az agyam tiltakozott.
- Katja, kis drágám – Simone elhallgatott egy pillanatra. A bal kezét hirtelen megéreztem a vállamon. – Szerelmes vagy Billbe?
A levegő a tüdőmben rekedt.
Elmondhattam volna neki. De nem tettem. Fogalmam sincs miért. Talán nem bíztam benne. Talán attól féltem, elmondaná Billnek. Még az is megfordult a fejemben, hogy megtiltja, hogy többet találkozzunk.
De talán, azt hiszem, azért nem mondtam el neki, mert furcsa és idegen volt nekem az egész helyzet. Ez a nyíltság. Hogy ilyen kendőzetlenül beszéljek az érzéseimről.
Megráztam a fejem, miközben próbáltam a legártatlanabb arcomat mutatni. Azt hiszem, sikerült.
- Tényleg? – kérdezett vissza Simone kétkedve. – Mert nekem néha nagyon úgy tűnt.
- Nem – mondtam meggyőzően. – Csak nagyon jóban vagyunk.
- Értem.
Magamban megjegyeztem, hogy most már jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit teszek Bill közelében.
- Tudod… Sajnálom.
Rápillantottam.
- Bocsánat, hogy így lerohantalak. Csak olyan nehéz elhinni, hogy felnőnek – a kezébe vett egy krumplit, és hámozni kezdte. – Úgy értem, mikor megszületnek, azt kívánod a legjobban, hogy egészségesek legyenek. Aztán elkezdenek felnőni, és egyre többet vársz el tőlük. Legyenek okosak, kitartóak, erősek, függetlenek… – Rám nézett. – De aztán… Aztán már csak egy számít. Hogy boldogok legyenek. Néha nehéz elfogadnom, hogy most már nélkülem is azok tudnak lenni. Hogy most már nem lesznek boldogok csak attól, hogy este olvasok nekik egy mesét, és kapnak egy jó éjt puszit. Kicsit talán elszomorít, hogy most már mástól várják azokat a puszikat.
Nem tudtam, mit mondjak, hát finoman megérintettem a vállát.
- A fiúk nélküled nem lennének boldogok.
Elmosolyodott.
- Nézd csak meg Tomot. Ki tudja, hol van most – elkerekedett a szemem. – A fiúk soha nem tudtak hazudni nekem – elnevette magát. – Alig tudom elhinni, hogy még igazából gyerekek… Úgy értem, rájuk nézel, és már szinte kész férfiaknak tűnnek.
Én azért szívesen megcáfoltam volna ezt. Úgy értem, ha én rájuk nézek, az első, ami feltűnik, a kisfiús arcuk.
Bill baktatott be a konyhába, mielőtt bármit is válaszolhattam volna Simone-nak.
- Anya, szomjas vagyok.
Személy szerint nekem nagyon nehéz volt elképzelnem, hogy Bill volt ennél kisebb is. Nekem valahogy mindig is ő marad a nagy, magas Bill.
Hirtelen felkaptam a fejem, ahogy csörömpölést hallottam. Bill lefele nézett, a lába előtt üvegszilánkok.
Simone rám mosolygott.
- Ilyenkor azért könnyebb elhinnem.

Nem voltam biztos abban, hogy mit is érzek. Egyrészről, örültem, hogy Simone-nal ilyen őszintén lehet beszélgetni. Hirtelen úgy éreztem, van egy anyukám, akihez bármikor mehetek, bármi baj történik.
Másfelől, megrémített a tudat, hogy ő észrevette: akkor vajon más is? Vajon annak idején Tom elhitte, mikor azt mondtam neki, nem szeretem az öccsét? Vajon megbízhatok-e akkor Simone-ban?
Annyi kérdés volt a fejemben, hogy egészen biztos lettem legalább egy dologban: a válaszok már tuti nem fognak elférni. 

Tom este hét körül ért haza. Billel éppen a nappaliban ültünk, és szenvedtünk az irodalom házinkkal.
- Az egyetlen egy jó oldala annak, hogy külön osztályba járunk, az, hogy nekem nem Herr Müller az irodalom tanárom.
Tom megállt az ajtóban, és vigyorogva pillantott ránk. Felkaptuk a fejünket.
- Na, végre! – kiáltott fel Bill éppen olyan halkan, hogy Simone meg ne hallja a felső emeleten. – Mi volt? Mesélj.
Bill felugrott a kanapéról, és Tom elé sétált.
Tom sejtelmesen vigyorgott, pont úgy, mint délelőtt. Egy árva hang sem jött ki a torkán, csak az arcán volt egy nagyon piszkos mosoly.
- Aw – szólalt meg hirtelen Bill undorral a hangjában. Furcsán pillantottam rá, de később persze leesett. Az iker-kapcsolat. – Nem hiszem el, hogy megtetted. Hogy ő megtette! 

Egész hazafele úton gondolkodtam. Vajon Tom tényleg… tényleg lefeküdt a matek tanárjával? Bár felesleges lett volna arra gondolnom, hogy csak kitalálta, mert Billnek nem tudott (meg nem is akart soha) hazudni. De ez akkor azt jelentette, hogy tényleg megtörtént. Hallottam még az általános iskolában, hogy a srácok gyakran beleesnek a fiatal tanárnőjükbe, de azt nem gondoltam, hogy azok viszonozzák is. Persze nem hibáztattam őt. Tom (csak úgy, mint Bill) sokkal érettebb volt a koránál. Meg amúgy is, nő legyen a talpán, aki ellen tud állni a Kaulitz-pillantásnak. Úgy tudnak néha rád nézni, mintha egész életükben ezt gyakorolták volna.
De ettől függetlenül, azt hiszem, ugyanúgy elítéltem. Nem Tomot, inkább Frau Schneidert. Te jó ég, vajon Tom is mindig így hívja őt…?
Hirtelen kirázott a hideg, ahogy arra gondoltam: vajon hány tanárnő szexel ebben a pillanatban önfeledten egy diákjával valami poros kémia szertárban?

Mire hazaértem, már fél nyolc is elmúlt. Apa állt a konyhapult előtt, és éppen a telefont forgatta az ujjai között.
- Szia, apa – ledobtam a táskám az ajtóban.
- Gondolom, meg sem kell kérdeznem, hogy hol voltál – nézett rám egy elfojtott mosollyal az arcán. Bár én úgy éreztem, inkább csak erőlteti az egészet. Egy kicsi megrovást is láttam a szemeiben.
- Billéknél – bólintottam, és leültem az egyik székre. Apa elém tett egy bögre kakaót.
Meglepetten pillantottam fel rá. Hihetetlen jól esett ez a hirtelen jött, kedves kis gesztus. Apa rám mosolygott.
- Nem szeretnél valamiről beszélni? – kérdezte végül pár perces hallgatás után.
- Mire gondolsz? – néztem rá kíváncsian. Kicsit, azt hiszem, féltem is.
- Bármire, lányom. Rég beszéltünk.
A szívemet elöntötte a melegség. Csak így, hirtelen, mint derült égből villámcsapás. Még időm sem volt felkészülni rá. Éreztem, ahogy az arcomon is megjelenik a két kis rózsaszín foltocska.
Apa még mindig mosolygott.
- Miről szeretnél? – kérdeztem az izgalomtól remegő hangon.
Olyan rég beszéltünk, és nekem annyi minden mondanivalóm lett volna. Csak még nem tudtam, hogyan is fejezzem ki magam.
- Először beszéljünk Billékről.
Halványan, de bólintottam.
- Észrevettem, hogy mostanában sok időt töltesz velük.
Újból bólintottam. Sejtettem, hogy hova akar kilyukadni.
- Szóval… tudom, hogy te is nősz fel, még ha nehéz is elfogadnom… De szóval… Nem muszáj válaszolnod… De… Tetszenek? A fiúk? – A végét már csak elhadarta.
Nem vagyok leszbikus, apa, ha erre gondolsz – mondtam neki majdnem. Elfojtottam egy vigyort.
Örülök, hogy nem neked kell felvilágosítanod – volt a második gondolatom. Ezt sem mondtam ki hangosan.
- Apa, csak barátok vagyunk. – hazudtam. Ő láthatólag megnyugodott.
Mi a franc? Kérdezzük Katját az ő nyomorúságos szerelmi életéről-nap van?!
- Jól van – mondta már sokkal fesztelenebbül. – De tudod, ha mégis… Nekem elmondhatod.
Láttam az arcán, hogy ez lenne az utolsó dolog, amit hallani akarna a számból. Mindegy, azért értékeltem a gesztust.
- Tudod… Olyan fura, hogy már ilyen nagy vagy. Gimnáziumba mentél… Csak, azt hiszem, nehezen fogom fel, hogy lassan felnősz.
Tévedtem. Ma világ szülei, legyetek szentimentálisak-nap van. És úgy érzem, senkinek nem felejtettek el szólni.
- Apa, én mindig a te kislányod maradok – jegyeztem meg.
- Az biztos – nevetett fel apa halkan, és egy szalvétával letörölte a kakaóbajuszt a szám fölött. – Arra gondoltam, hogy meghívhatnád hétvégére Reneé-ket.
A boldogság helyét egy pillanat alatt vette át a szomorúság. Hogy ki volt Renée? Az ex-legjobb barátnőm, akivel számtalan nyári szünet előtt fogadtuk meg, hogy nem felejtjük el egymást. Csak úgy, mint azon a forró, augusztusi, keddi napon, mikor kiderült, hogy ideköltözünk.
- Katja? – kérdezte apa aggódva.
- Majd még meggondolom – leheltem kiszáradt ajkakkal. Mintha az összes nedvesség az arcomból a szemembe tódult volna.
- Minden rendben? – pillantott rám apa. Erőtlenül bólintottam.
De a szememből kicseppenő könnyek elárultak.
Apa nem tudott mit tenni. Sután megszorította a kezem. Soha nem látott sírni. Szerintem nem csak azért nem tett semmit, mert teljesen új volt a látvány számára; talán túlságosan fájt is neki, hogy sírni látja a lányát.
- Nincs minden rendben köztetek? – kérdezte halkan.
- Nem beszéltünk azóta, hogy elhívtam őket a szülinapomra. – Amire nem jöttek el, tettem hozzá magamban.
Láttam apán, hogy meglepődik. Nem tudott mit mondani.
- Elmegyek aludni. Holnap korán kell kelnem – próbáltam, esküszöm, próbáltam, hogy ne remegjen meg a hangom. Persze nem sikerült.
- Katja – szólt utánam apu lágyan.
Nem fordultam vissza.

Az ágyamban feküdtem teljesen mozdulatlanul. Úgy éreztem, soha többé nem is leszek képes megmozdulni.
Ezzel jár akkor a felnőtté válás? Fájdalommal? Tudom, hogy lassan elveszítünk dolgokat, hogy újak lépjenek a helyükre… Na, de a barátok is idetartoznak? Erről miért nem szól egy mese se? Akkor talán sejtettem volna, hogy egyszer majd ugyanúgy bekövetkezik, mint például az, hogy a hercegnő megtalálja a hercegét…
A fájdalom átjárta a testem. Na, jó, ez talán így túl dráma-királynős volt. Nem tehetek róla, mióta ismerem Billt, valahogy mintha nem lennék ugyanaz a Földhöz ragadt ember.
Talán azért van ez, mert a valóságban soha nem leszünk együtt; ezért meg kellett tanulnom álmodni.