„… és ebben a káoszban mégis biztonságot találtunk.”

Furcsa volt nekem az egész helyzet. Annyi minden történt az elmúlt két hónapban, hogy féltem: a szervezetem nem bírja már. Elköltöztünk, gimnáziumba kerültem, és van két legjobb barátom…
Nem tudom, hogy elhamarkodott dolog-e ezt mondani. Talán ha idősebbek lennénk, akkor hosszabb ideig tartott volna, míg ennyire megbízunk egymásban, de így tizenöt évesen… Azt hiszem, bele sem gondoltunk abba, hogy mi van akkor, ha valaki vissza akar élni a bizalmunkkal. Fontosak voltak nekem. Kevesebb, mint egy hónap alatt olyan szinten fontosak lettek nekem, hogy azt sem tudtam, hogyan élném túl, ha egyik napról a másikra eltűnnének. Tudom, hogyha egy idegennek ezt elmondanám, kinevetne. De ő nem ismeri a fiúkat. Nem úgy, mint én. Nem tudja, mennyire őszinték, mennyire önzetlenek, mennyire szerethetők. Persze, nem azt mondom, hogy én úgy ismerem őket, mint a saját tenyeremet; de azt tudom, hogy ennyire csak nekem nyíltak meg. Elmondták a titkaikat, beavattak az életükbe; és ezt már senki nem veheti el tőlünk.

2004.10.04 – hétfő
Hiába, hogy már majdnem két hét telt el ez azóta, hogy Bill megcsókolt, én még mindig éreztem az ajkait a számon. Egyre többször álmodtam vele, és volt, hogy már nem csak a számra adott mézédes, borzongató csókokat.
Mint minden kamaszt, engem is érdekelt a szex. Persze, hogy érdekelt. De nem mondanám, hogy túlságosan hajtott volna, vagy úgy éreztem volna, lemaradtam valamiről, csak azért, mert még nem volt barátom. Inkább a dolog érzelmi oldala érdekelt. Vagyis… csak akkor, ha Billről volt szó. Mással meg sem fordult a fejemben. Kíváncsi voltam, vajon milyen lehet a karjaiban feküdni úgy, hogy nem barátként tekint rám. Vajon milyen lehet hallani a szájából, hogy mennyire szeret?

Éppen az ötödik óra utáni nagyszünet közepén történt a dolog.
Álltunk a szokásos árnyékos fa alatt, Andreas, Georg, Gustav, Bill és én. Mögöttem állt, finoman karolta át a derekam, és a fejét fáradtan pihentette a vállamon.
- Rohadt matek – suttogta álmatagon, mire gyengéden megsimogattam a hasamon pihenő kezét.
Büszke voltam, amiért Bill engem karol át, pedig minden lány ölne érte.
Andreas tanácstalanul pillantott ránk.
- Ti most jártok? – bukott ki belőle hirtelen a kérdés.
Bill mellettem halkan felnevetett.
- Dehogy.
Szinte éreztem azt a francos lufit kipukkadni a mellkasomban.
Egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Csak barátok vagyunk – mondtam ki.
Életemben először, és megfogadtam, utoljára is, annyira fájdalmas volt.
- Mindenki azt hiszi, hogy Billel összejöttetek – közölte ránk nézve Gustav. Georg mellette bólogatott.
Bill hangosabban nevetett fel, de nem engedett el.
- Ez elég abszurd – kivételesen azt kívántam, bár csak elengedne: mert akkor nyugodtan elsétálhatnék, a következő órámra hivatkozva, és kisírhatnám magam valamelyik sarokban.

Hirtelen Tom jelent meg mellettünk, az arcán olyan vakítóan nagy mosollyal, hogy még én is elcsodálkoztam.
Mély levegőt vett.
- Gyerekek, nem-fogjátok-elhinni – szótagolta.
- Hát biztos nem – szólalt meg Bill vigyorogva. – Ilyen mosollyal az arcodon csak hazudhatsz.
Kivételesen Tom nem szólt neki vissza, és Billt teljesen figyelmen kívül hagyva, újra mély levegőt vett.
– Ma – az ujjával a föld felé bökött – én – magára mutatott,  – és kedvenc matek tanárnőm – a kezeivel egy kecses női testet imitált – a kémia szertárban – a feje mögé bökött. Hatásszünet. – Keményen-fogunk-szexelni – mondta hangosabban, és mindhárom szó után félreérthetetlen mozdulatot tett a csípőjével, majd miután befejezte a mondatot, kielégült fejet vágott. Egy pillanatra az arca kisimult, aztán kinyitotta a szemét, és ránk pillantott – Aha, bizony, így van – bólogatott.
Láttam a fiúk arcán, hogy ők sem hisznek neki. Georg arca már vörösödött az elfojtott röhögéstől, Gustav csak szelíden csóválta a fejét; de Andreas, Bill és én… Mi azonnal röhögni kezdtünk. Bill erősen szorított magához, hogy el ne dőljön egyikünk se a nagy nevetésben.
- Áh, szia, Katja – mondta Tom hirtelen vigyorogva, és nem érdekelte, hogy konkrétan kiröhögjük őt. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarban van-e.
Én abban voltam. Nem azért, mert láttam Tom mozdulatait, hanem mert eszembe jutott, mi történt pár nappal ezelőtt a kémia szertárban.
Bill nem úgy tűnt, mint akit különösebben izgat az emlék – csak jóízűen nevetett tovább.

Furcsa egy találmány ez az egész gimnázium-dolog. A srácok összefekszenek a fiatal matek tanárnőjükkel, a diákok pletykálnak a társaikról, kinevetik őket a hátuk mögött, szerelmek és álompárok jönnek-mennek, barátságok köttetnek és múlnak el… Kétségtelen: a gimnázium az életre készít fel téged.
Nem voltam biztos abban, hogy én ennek a részese akarok lenni (nem mintha lett volna választásom, persze). Vissza akartam kapni az én kis általános iskolám, azt a kort, amikor még a legnagyobb problémám az volt, hogy Mark meghúzta a copfom, vagy éppen nem értettem, hogy kétszer kettő az miért négy. Azt akartam, hogy újra bújócskázhassak, hogy újra önfeledten hintázhassak és versenyezhessek, ki megy a legmagasabbra. Azt akartam, hogy reggel kakaóval ébresszen apu, és este mesét olvasson nekem, és megnézze, nincs-e semmilyen szörny az ágyam alatt vagy a szekrényben.
Nem akartam, hogy a szörnyek láthatatlanok legyenek, nem akartam úgy érezni, hogy nem tudom őket legyőzni. Már nem volt elég az, ha elég erősen akartam, már nem tűntek el, ha bebújtam az én csodatévő paplan-bunkerembe. A szörnyek már nem ronda zöldek voltak, hanem észrevehetetlen érzések: reménytelenség, egyedüllét, féltékenység, önbizalomhiány… Féltem, hogy ezeket soha nem fogom tudni legyőzni.

Emlékszem még, mikor azt gondoltam, barátok jönnek-mennek, de apa csak egy van. Most magamra nézek, és nem tudom, mit gondoltam. Nem tudnám már azt mondani a fiúknak, hogy apát választom helyettük. Tudom, hogy ő az én édesapám, ő az, aki felnevelt, ő ápolt engem, mikor beteg voltam, ő nyugtatott meg, ha rosszat álmodtam; de nagyot csalódtam benne. Nem azért, mert újra kezdte anyával; inkább azért, mert úgy éreztem, helyettem választotta anyát.
Nem tudom, hogy valóban ez volt-e bajom, vagy csak egyszerűen tényleg kamasz lettem, és a barátok fontosabbak lettek, mint a szülők.

Féltem, hogy egyik pillanatról a másikra elveszíthetem az ikreket. A bizonytalanságban éltünk, mert nem tudtuk, mikor jön majd az a változás, amit mindannyian éreztünk. „A változás szele” – írta Joanne Harris, és én most értettem meg pontosan, mire gondolt. Egyszerűen érzed, hogy valami történni fog. Ott érzed a véredben, a tüdődben, de addig nem tudod hova tenni az érzést, míg be nem következik.
Szörnyű volt ez a várokozás. Tudtam, hogy egyszer be fog következni, hogy egyszer valaki felfedezi a fiúkat; hiszen olyan szinten tehetségesek voltak, hogy lehetetlennek éreztem, hogy ne történjen meg velük a csoda.
De ugyanakkor féltem is. Vagy talán őket féltettem. Vagy magamat, nélkülük.
Fogalmam sincs.

- Átjössz ma hozzánk? – pillantott rám Bill az utolsó óránk közepén.
Elgondolkozva figyeltem Frau Schneidert, amint egy matek példát ír fel a táblára. Most komolyan… ő és Tom? Mert, hogy nem hazudott, ezt már tudtuk. Csak sejtelmesen vigyorgott, miközben a fiúk kérdezgették őt, mégis hogy érte ezt el.
- Katja? – érintette meg a csuklóm hirtelen Bill. Libabőrös lettem.
- Mi?
- Azt kérdeztem, átjössz-e ma hozzánk.
- Persze – válaszoltam még mindig mélyen gondolkozva.
Egy felnőtt nő… Egy felnőtt tanár, hogy mehet bele ilyenbe? Hogy feküdhet le egy nála hat évvel fiatalabb sráccal? A diákjával? De most komolyan?
- Te is azon gondolkozol, hogy hogyan történhetett meg? – bökött Bill a fejével a tábla felé. – Mert én kurvára, de nem értem.
- Én sem – hagytam rá, és inkább leírtam a házi feladatot a tábláról.
Tudtam, hogy Bill úgy sem írja le, és majd elkéri tőlem.
Mindig ez van.

- Akkor este találkozunk – vigyorgott Tom, és lepacsizott Billel.
- Ja. És Tom – szólt még utána, mire Tom visszafordult az ajtóból. Bill odafutott hozzá, mondott neki valamit nagyon halkan, majd visszajött mellém. – Mehetünk?
Rettentő kíváncsi voltam, mit mondott neki, de inkább haraptam volna le a nyelvem, minthogy megkérdezzem.
Tudtam, hogy úgy is elmondja majd.

- Te megírtad már azt a fogalmazást irodalomra? – pillantott rám Bill, miközben újabb marék gumimacit tömött a szájába. Személy szerint undorítónak találtam azokat a gusztustalan gumi darabokat. – Tudod, arról az Elmélkedésről, vagy miről.
- Nem, még nem. Azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá. Nem értek az irodalomhoz – hasaltam le mellé a szőnyegre, miközben ledobtam a matek füzetét, és kinyújtottam végre a lábamat. – Egész jó, csak nyolc helyett már megint hármat olvastál, és így az egészet elszámoltad.
Bill lehajtotta a fejét a szőnyegre.
- Ezt nem hiszem el – dünnyögte.
- Tudod, ha meg tanulnál szépen írni… – nevettem fel.
- Fogd be – kiáltott fel Bill vigyorogva. Hátradöntött, és fölém térdelt. A kezemet leszorította a szőnyegre. Biztosan érezte, mennyire felugrott a pulzusom, elvégre a csuklóm szorította. Azt kívántam, bárcsak megcsókolna. – Na, visszavonod? – kérdezte egészen közel hajolva hozzám. A leheletét éreztem az ajkaimon.
Próbáltam szabadulni a szorításából, de nem ment. Bill sokkal erősebb volt, mint amennyire látszott rajta.
- Visszavonod? – suttogta. Megnyalta az ajkait.
A hasamban már nagyon repkedtek azok a hülye pillangók.
Elfordítottam a fejem, csak hogy ne kelljen belepillantanom azokba a gyönyörű, csillogó, mélybarna szemekbe. Bill a fülemhez hajolt. Éreztem, ahogy mély levegőt vesz.
- Engedj el – kértem őt halkan.
- Vond vissza – suttogta egyenesen a fülembe.
Kirázott a hideg.
Egy picit elfordította a fejét. A szám felé.

Aztán meghallottuk, hogy nyílik az ajtó. Azonnal szétrebbentünk, habár nem tudom miért.
- Oh, nem szeretnék zavarni – pillantott ránk Simone. Egyáltalán nem volt zavarban. (Szerintem nyitott már be rosszabbra is.)
- Hm? – nézett rá Bill. – Ja, nem zavarsz. – Felállt rólam, és az asztalára kezdte pakolni a tanszereit.
- Katja, itt vacsorázol? – nézett rám kedvesen Simone.
- Nem szeretnék zavarni – ráztam meg a fejem. – És szerintem már apu is…
- Na, Hercegnő, ne már – karolt át hátulról Bill, egyáltalán nem zavartatva magát. – Nem vagy kíváncsi Tomra?
Simone még mindig minket nézett.  Mosolygott, de láttam, hogy elmélyülten gondolkodik valamin.
- Erről jut eszembe, a bátyád hol van? Már hat óra.
- Fociedzésen – vágta rá rögtön Bill.
- Hatkor? – kérdezett vissza Simone felhúzott szemöldökkel.
- Rendkívüli edzés – mondtam rögtön kimentve Tomot.
Persze, mondhattuk volna azt is, hogy randin van, nem feltétlenül kellett volna hozzátennünk azt is, hogy kivel; de Tom nem szerette senkire sem rábízni a magánügyeit, még az anyukájára sem. Azt sem tudtuk igazából, hogy nekünk miért mondta el. Szerintem csak a büszkesége vitte rá erre. Büszke volt magára, amiért elérte azt, amit akart.
- Értem – mondta végül Simone lassan. – Bill, pakolj már össze itt egy kicsit. Nem is értem, hogy fogadhatsz itt lányokat – mosolyodott el Simone, mire Bill elhúzta a száját.
Nekem csak egy dolog járt a fejemben: lányokat?
- Katja, tudnál nekem egy kicsit segíteni? – pillantott rám.
Bólintottam, majd elindultam ki Bill szobájából, Simone után.
Kicsit féltem, hogy mi lesz, ha kettesben maradunk.

- Szóval, csak a krumplit kéne meghámozni – mosolygott rám szelíden Simone. – Igazából meg tudtam volna csinálni egyedül is, de gondoltam, beszélgetnünk kéne.
Megijedtem. Ugye nem akarja felhozni a Bill-témát?
Ha már itt tartunk, ez is olyan fura volt nekem. Miért akar ő folyton beszélgetni velem… erről? Nagyon szerettem Simonet, de annyira hihetetlenül fura volt nekem, hogy valaki így törődik velem. Persze, apa is gondoskodott rólam, elűzte a rossz álmokat, és szépeket ígért helyette, beadta nekem az orvosságot, ha beteg voltam, és megszámolhatatlan mennyiségű kakaót csinált nekem; de ez más volt.
Simone szemében anyai törődést láttam. És ez ismeretlen volt nekem.
- Szóval, Katja, már régóta meg szerettem volna kérdezni. Mit is érzel a fiam iránt?