„Pedig csak egy kerti kiskapu védte a külvilágtól, de talán az ő szemükben tényleg ez volt a legbiztonságosabb hely a világon. Az a hely, ahol nem érezték magukat veszélyben. Talán azért volt ez, mert csak itt lehettek önmaguk.”

- Hát a bőréből biztosan ki fog ugrani – nevetett Tom. – Anya! – kiáltotta el magát a bejárati ajtóban. – Nézd csak, kit hoztam!
A különös mondatra Gordon is kidugta a fejét a nappaliból, és Bill is hátradőlt a konyhában a székkel, hogy rám nézzen. Irtó cikinek éreztem az egész helyzetet, és nem tudtam, mit csináljak – hát integettem egy aprót, mire Simone mosolyogva megindult felém, majd szorosan a karjai közé zárt.
- Katja!
- Nem akartam zavarni. Nem akarok – javítottam ki magam.
- Dehogy zavarsz – nevetett fel Gordon mélyen, mire Tomra pillantottam, aki rettentő büszkén húzta ki magát.
- Látod, mondtam!

Bill és Tom közé ültem (pontosabban odaültetett Bill, mert megint összevesztek valamin Tommal).
- Megmondanád az idióta bátyámnak, hogy mekkora – Simone hirtelen Billre pillantott, mire Bill elharapta a mondat végét, és összeszorította az ajkait.
Tanácstalanul Tomra pillantottam.
- Megmondanád neki, hogy mennyire utálom őt? – nézett rám Tom.
- De hát halljátok, mit mond a másik – mondtam bizonytalanul.
Nem szóltak többet hozzám, csak Simone mosolygott szelíden.

Tom mellettem turkálta a tányérját, Bill pedig sóhajtozott. Én pedig csak ültem, és fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek.
Simone letette a kanalát, és a fiúkra pillantott.
- Mi történt? – kérdezte végül egy nagy sóhajjal.
Mintha a fiúk csak erre vártak volna, mindketten hangosan kezdtek beszélni, és közben a másikra mutogattak. Mint két ovis.
- … de ha mondom, hogy az ő hibája volt!
- Nem direkt törtem el, de ő meg nem tudja megérteni!
- És akkor ilyet szól…
Simone mély levegőt vett, majd nyugodt hangon szólalt meg.
- Elég.
Elhallgattak. Egy pillanat alatt.
Azta, ezt nekem is meg kell tanulnom.

- Tom, fékezd a gondolataid, könyörgöm!
- Mi van? – nézett fel a tányérjáról.
Bill áthajolt előttem, és Tomra nézett.
- Szerinted én gondolok arra, hogy megcsókolom őt? – sziszegte Bill, és felém bökött a hüvelykujjával. Lejjebb süllyedtem a székben. Nem csak a kínosság, hanem a szomorúság miatt is.
- Na, jó, most már elég – szólalt meg Gordon. – Mégis mi történt?
- Semmi – dünnyögték egyszerre a fiúk.

- Általában nem ilyenek – vonta meg a vállát Simone, és a fiúk után nézett. – Soha be nem áll a szájuk. Vagy legalábbis Billnek. Még akkor sem, mikor eszik. – Rám pillantott. – De gondolom, ezt nem kell neked magyaráznom.
Elmosolyodtam, és elvettem tőle a tányérokat, hogy berakjam őket a mosogatógépbe.
- Katja. – Finoman ejtette ki a nevem. Lassan, kissé félve rápillantottam.
Simone egy ideig nem szólalt meg. Vagy legalábbis én óráknak éreztem, de gondolom csak másodpercek voltak. Figyelte az arcom, mérlegelte, hogy mit mondjon. Csendben, magamban imádkoztam azért, hogy csak nehogy azt hozza fel.
Már éppen kinyitotta a száját, mikor Bill trappolt be a konyhába, és ránk nézett.
- Gyertek, Activityzünk! – vadul vigyorogva karon ragadott, a másik kezébe Simone kezét csúsztatta, és elindult a nappaliba. – Anya, gyere már! 

Bill lehúzott maga mellé, a másik oldalamon Tom ült. Nevetve beszélgettek valamiről.
- Az előbb még utáltátok egymást.
- Jaj, azaz előbb volt!
- Értem – válaszoltam lassan.
Pedig nem értettem.
- Na, Tom és Bill nem lehet együtt – közölte Gordon, amint belépett a nappaliba.
- Miért nem? – kérdeztem nevetve.
- Hát tudod… ez az iker-dolog. Túlságosan könnyű lenne kitalálniuk, mit mutogat a másik.
Simone megállt Gordon mellett.
- Hadd legyenek együtt a gyerekek.
- Szívem? – nézett rá azonnal Gordon. – Oké.
Próbáltam nem mosolyogni, látva, hogy Simone-nak elég egy pillantás, és Gordon bármibe belemegy. Úgy látszik, Bill az anyukájától örökölte a kisugárzását…
- Kikaptok kis puhap… – Simone Gordonra kapta a tekintetét. Gordon elhallgatott, és Simone-ra mosolygott. Simone elfordult, mire Gordon ránk nézett. – Meghaltok – tátogta.
- Szeret játszani… – kezdte Tom.
- …, de nem szeret veszíteni – fejezte be Bill.
- Pedig most tuti fog – mondta végül Tom, és mindketten felnevettek.

- Babakocsi? – kérdezte Gordon tanácstalanul, mire Simone megállt a mutogatásban, és ránézett.
- Ebből – újra elmutogatta -, hogy jön neked, hogy babakocsi? – kérdezte felháborodva.
- Nem az én hibám, Szívem!

- Katja, gyerünk, te jössz – bökött meg Tom, mire száj húzva ugyan, de elvettem egy kártyát az asztalról.
- Mit kell csinálnom? – kérdeztem rá félve.
- Mutogatnod – közölte Bill, mire én azonnal rákaptam a tekintetem.
- Akkor gyorsan találjátok ki, mert nyílt kör – mosolyodtam el. – Fogalom.
Mutogatni kezdtem szívecskéket, és próbáltam eljátszani (nem volt nehéz). Szerelem. Valaki ott fent komolyan szórakozik velem.
Tom úgy érezte, úgy nagyobb az esélye eltalálni, ha teljesen véletlenül kiált be szavakat. Bill meg sem szólalt, csak a szemem sarkából láttam, hogy koncentrál, és engem figyel.
Nem mertem ránézni, inkább Tomon tartottam a szemem. Féltem, hogy amint Billre nézek, elordítom magam, hogy „Vedd már észre, hát én is beléd!”. Úgyhogy végig Tomot figyeltem. Gordonra néztem. Ha nem tudnám, hogy csak a fiúk nevelőapja, akkor biztosan azt hinném, hogy Billék vérszerinti apja, mert pontosan úgy nézett. Simone is ugyanolyan arcot vágott (de ugye ez nem meglepő).
Tudtam, hogyha a fiúk kitalálják ezt az utolsó szót, akkor megnyerjük. Gordonék mögöttünk egyel lemaradva álltak, de ha ezt senki nem találja ki, és a következőt ők igen, akkor veszítünk. Nem engedhetem ezt meg. (Mondtam már amúgy, hogy nem tudok veszíteni?)
Utolsó elkeseredésemben Billre néztem, bár nagyon nehezen ment a szám zárva tartása.
Bill is rám nézett.
- Szerelem – csúszott ki halkan a száján.
Nem tudom, hogy csinálta, de mindenesetre felkiáltottam, és a nyakába ugrottam.
- Igen, igen!
- Nyertünk! – sikított fel Tom magas hangon, mire Bill nyakából rá emeltem a tekintetem.
- Ezt csinálja, mikor boldog – súgta Bill a még fel sem tett kérdésemre, és magához vont. – Ügyes voltál, Hercegnő.

Már kakaót szürcsölve ültünk egy pléd alatt, és én nagyon örültem, hogy végre vége lett a horrorfilmnek. Azt hiszem, Bill is, mert felsóhajtott, ahogy elengedtem a kezét.
- Bocsi – néztem rá kicsit bűnbánóan.
- Semmi baj, az ember a saját kárán tanul. Többet nem nézetünk veled horror filmet.
Tom felnevetett.
- Nézzünk Oroszlánkirályt – mondta hirtelen Tom.
- Oké – lelkesült be azonnal Bill is, majd mindketten rám néztek.
- Te miért nem ugrálsz örömödben?
- Még nem láttam.
Tom látványosan a szívéhez kapott, Bill a szájára kapta a kezét.
- Nem nőhetsz úgy fel, hogy nem sírtad ki a szemed az Oroszlánkirályon – mondta Bill magától értetődően, és azonnal betette a DVD-t a lejátszóba.

Másfél órával később Simone megállt a nappali ajtajában.
- Mi történt? – kérdezte tőlem megijedve.
- Oroszlánkirály történt – válaszolt helyettem Bill.
- Hülye Oroszlánkirály – hüppögtem. 

- De tuti jól vagy? – kérdezte Bill legalább századszorra.
- Igen – bólintottam.
Pedig nem voltam. Nem szabadott volna megnéznem azt a rajzfilmet. Bill ott ült mellettem, és szorongatta a kezem, Tom hozta nekünk a következő bögre kakaót, de én mégis annyira egyedül éreztem magam ebben a nagy világban…
Szóval így érezhetett Simba, mikor elvesztette az apukáját.
Vagy talán neki könnyebb volt? Hiszen elvégre az ő apukája meghalt, nem volt számára mindennap fájdalmas látni, és tudni, hogy már nem minden a régi.
Vajon melyik a rosszabb: nem látni őt többé, és elfelejteni az apróságokat vagy látni mindennap, és emlékezni, hogy már minden megváltozott?
Tom leült mellém, és a kezembe nyomta a bögrét.
- Ez a legbiztonságosabb hely a világon – sóhajtott fel hirtelen.
- Tessék? – néztem rá.
Egyikük sem válaszolt, csak Bill mondott még valamit.
- Ide bújunk majd el az őrült rajongóink elől.
Talán tényleg így lesz, gondoltam. Nem tudtam még akkor, hogy mi fog történni, ha egyszer tényleg híresek lesznek. Nem tudtam, hogy minden meg fog-e változni vagy marad-e a régiben. Nem tudtam, hogy el fognak-e költözni, vagy tényleg itt maradnak. Nem tudtam, hogy vajon elfelejtenek-e vagy akkor is itt fogunk-e ülni, egy pléd alatt, hárman.

Ahogy besütött a nap a nappaliba, a napfény megcsillant az ő arcukon is. Gyönyörűek voltak. Nem akartam, hogy ez a nap véget érjen. Annyira tökéletes volt minden. Olyan nyugodt volt az egész ház, senki nem kiabált, ők nem csapták be a másikat… Kintről behallatszott a gyerekek visítása, amint még kiélvezték az utcában a késő nyár utolsó perceit, szinte láttam, ahogy a már lehullott falevelekbe ugranak bele, gondtalanul, boldogan, nem törődve semmivel…
És ott voltunk mi bent. Plédbe burkolózva, hárman együtt, kakaót szürcsölve, egymásba kapaszkodva, csöndben megfogadva, hogy soha nem veszítjük el egymást.
De én azért kicsit féltem. Emlékszem, mennyire imádtam én is beleugrani az összesöpört száraz falevelekbe. Annyira szép színesek voltak, és annyira gyönyörű hangjuk volt, ahogy ropogtak…
Hát miért nem szólt nekem senki sem, hogy élvezzem ki, mert pár év múlva már nem fogok tudni csak a ropogós őszi faleveleknek örülni?