„A bizalom nem egy varázsütésre felépülő rózsaszín fellegvár. Először az alapot kell felépíteni, majd a falakat, az ablakokat; és végül jöhet a díszítés. De ne feledd: ha rossz helyet választottál az építkezésre, minden munkád csődbe megy, már az elejétől kezdve halálra van ítélve.”

- Katja? – nézett rám Bill tágra nyílt szemekkel.
A francba, a francba, a francba. Miért nem szóltam Georgnak, hogy a fiúk nem tudják, és azt akarom, hogy ez így is maradjon? Bár most már késő volt ezen gondolkoznom, inkább valami magyarázaton kellett volna törnöm a fejem; de túlságosan lekötött Bill gyönyörű szeme.
- Miért hazudtál nekem? – kérdezte, és levette a vállamról a kezét. Hirtelen a hideg kirázott a pillantásától. Hazudtam neki? Tényleg ezt tettem?
A fiúkra néztem támogatásért, de már nem voltak ott. Billel ketten álltunk egymással szemben egy utcai lámpa alatt. Ahogy a lámpa fénye Bill arcára esett felülről, kissé ijesztően festett. De talán csak azért tűnt annak, mert most kivételesen nem kedvesen figyelte az arcom; a szemében dühöt véltem felfedezni. Ami valljuk be, nem esett túl jól a szívemnek. Vagy talán csak bemagyaráztam magamnak. Fogalmam sincs.
A francba.
- Katja, válaszolj! – Bill keresztbe tette a kezeit a mellkasa előtt, és mérgesen pillantott rám. Most már biztos voltam benne. – Hazudtál?
- Nem – hebegtem halkan. A hangom megremegett. – Igazából… nem hazudtam. Csak nem mondtam el valamit. Elfelejtettem – finoman még a vállamat is megrántottam, hátha beválik; de már akkor tudtam, hogy Bill egy szavamat sem fogja elhinni, mikor kinyitottam a szám.
- Mi van? Komolyan azt várod, hogy ezt elhiggyem? Hogy lehet az ilyet elfelejteni? – nézett rám cinikusan. – Azt hittem, mindent elmondu…
- Ne gyere nekem ezzel! – kiáltottam rá hirtelen, mire Bill megszeppent arccal kissé hátrahőkölt. – Másfél hete ismerlek!
- Na de… – nem tudott erre mit mondani. – Én azt hittem, hogy te is… Sajnálom.
Végre tisztán láttam az arcát. Szomorú volt. Miattam. Amiatt, amit én mondtam neki. Istenem, kérlek, hadd szívjam vissza…
- Bill, nem úgy értettem – mondtam azonnal, és finoman megérintettem a vállát. – Én csak… Én is sajnálom. Nem akartalak téged megbántani – valamit sürgősen ki kellett találnom. – Csak ha elmondom neked, akkor foglalkoznom kellett volna vele… és én nem akartam.
Bill halványan bólintott, és elmosolyodott.
- Gyere ide, Hercegnő – a karjai közé vont. Éreztem az állát a fejem búbján. Nagyon jól esett az ölelése.
Nem mondtam neki igazat. Tényleg túl furcsa volt nekem, hogy megnyíljak előtte úgy, mint egy barát előtt. Nem tudom, hogy a túl rövid idő miatt, vagy, mert egyszerűen én nem barátként tekintettem rá.
- Soha ne hazudj nekem, oké? Kérlek. Ezt az egyet ígérd meg nekem. Inkább mondj igazat, és majd együtt kitaláljuk, hogyan tovább… De annyian hazudtak már nekem. Kérlek, te ne legyél köztük.

Megfogadtam, hogy soha nem fogok neki hazudni. Hogy ne tettem volna? Akkor is megtettem volna, ha csak mondja; de ő kérte.
Arra kért, hogy ne hazudjak neki. Csukott szemmel tettem volna meg mindent, bármit is mond.
- Szóval akkor most… most hogy álltok? – pillantott rám, majd mikor meglátta, hogy kiráz a hideg, magához húzott, és átölelt.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Fogalmam sincs.
Tényleg, mégis mit kellett volna erre válaszolnom tizennégy éves fejjel? Még azt sem tudtam, hogy mi a kedvenc színem, hogyan kellett volna felelnem erre a kérdésre? Annyira tök egyszerű, nevetséges… mégis megválaszolhatatlan.
Mélyen beszívtam Bill illatát. Ugyanolyan illata volt, mint az első nap, és kicsit megnyugtatott, hogy ha valami, hát legalább ez nem változott.
- Hercegnő…
- Hm? – kicsit felemeltem a fejem, és ránéztem.
- Akármi lesz, tudod… tudod, hogy én itt vagyok – magára mutatott, és kivillantotta a fehér, kissé csámpás kis fogait. Hihetetlen aranyos volt. – És nem is megyek sehova. 

Akármennyire kérte tőlem Bill, akármennyire bizonygattam neki, hogy nincs több hazugság; egy dolgot nem tudtam elmondani neki. Nem vitt rá a lélek. Egyszerűen akárhányszor nyitottam ki a számat, mindig valami más jött ki. Pedig belegondoltam, hogy mit mondanék neki.
Először is bocsánatot kértem volna tőle, amiért eddig hazudtam neki. Vagyis inkább ezt sem említettem meg neki. Aztán talán elhebegtem volna neki. Valahogy csak sikerült volna kinyögnöm.
De akárhányszor bele akartam kezdeni, valami meggátolt benne. Talán a tudatalattim.

- Min gondolkozol? – kérdezte Bill, és megérintette a combomon pihenő kezem. Lekaptam a mellettünk elsuhanó Magdeburg külvárosáról a szemem, és rápillantottam.
- Semmin.
Megráztam a fejem, és előre néztem. A busz lassítani kezdett, ahogy egy megálló közeledett.
- Olyan nincs, hogy valaki a semmin gondolkodik – mondta Bill bölcsen, mire felvontam a szemöldököm, és újra ránéztem. – A semmin nem lehet gondolkodni. Valami mindig van az agyadban.
Megbabonázott a hangja, ahogy a szája mozgott, miközben beszélt.
- Te – csúszott ki a számon.
Hihetetlen, hogy egy órán belül már másodszorra kívánom, hogy bárcsak visszaszívhatnám. Lejjebb süllyedtem az ülésben.
- Tessék? – kérdezte Bill nagyra nyílt szemekkel, hitetlenkedve.
Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szívesen megmondanám neki: arról gondolkoztam, hogy milyen nagyon meg akarlak csókolni.
Dehogy mondtam ki, én sem vagyok teljesen hülye.
De végül is legalább nem hazudtam: tényleg mindig ő volt az agyamban. Mikor tanultam, mikor ettem, mikor aludtam… Bármit csináltam, rá gondoltam.
- Most éppen rád gondolok, mert veled beszélgetek – mondtam végül, és miután biztos voltam abban, hogy Bill nem figyel tovább, szomorúan az ablak felé fordultam, és nagyot sóhajtottam. 

2004. 10. 03. – vasárnap
Majdnem másfél hét telt már el a koncert este óta. Nem tudom, mi változott azóta. El szerettem volna menni Billék koncertjére a következő péntek este is, de apa nem engedett el. Lipcsében lett volna, ami nincs is annyira messze tőlünk, még sem engedett el. Nem tudom, miért. És hogy őszinte legyek, szerintem ő sem tudja, mert mikor rákérdeztem, egy normális indokot sem tudott adni.
Persze rettentően megharagudtam rá. Kértem őt szépen és toporzékolva, észérvekkel és a lelkére hatva; de semmi nem változott.
Egész este rettegtem attól, hogy Billéknek ma lesz a nagy estéje, mikor végre felfedezik őket, és én nem leszek ott. Azt hiszem, kicsit meg is nyugodtam, mikor az éjszaka közepén Bill felhívott, és kissé talán szomorúan közölte, hogy nem hagytam ki semmit, sőt, még el is rontották az egyik számot. Aztán megnyugtattam őt.
Hihetetlen jól esett, hogy én voltam az első (és egyetlen), akit felhívott.
Még ha én örültem is egy kicsit, hogy nem maradtam le semmiről, és legfőképpen arról nem, hogy Bill velem ossza meg azt a pillanatot, nagyon rossz volt hallgatni Bill letört hangját.
De aztán mikor tegnap találkoztunk, mikor átjöttek tanulni Tommal, már egyikükön sem volt nyoma a szomorúságnak, pedig Bill elmondása szerint Tom még rosszabbul viselte ezt az egészet (mert, hogy Tom rontotta el a Schwerelos-t). De aztán szombat délután már vigyorogva közölte, hogy az a szám el van átkozva.
De aztán apának sikerült elrontani a tegnap estét is: benyitott a szobámba, szólt a fiúknak, hogy ideje lenne elköszönnünk egymástól, mert nekünk el kell mennünk vásárolni. Furcsálltam, de örültem (elvégre lányból vagyok), habár annak már nem annyira, hogy a fiúknak el kell mennie. Megkérdeztem apát, hogy jöhetnek-e velünk, mire ő annyit válaszolt, hogy hátha van kedvük eljönni a bevásárlóközpontba eljönni ennivalót vásárolni, nyugodtan.
Sejthetitek, mi volt a fiúk válasza.
Úgyhogy apa és én kettesben vágtunk neki az amúgy rövid, de most elviselhetetlenül hosszúnak tűnő útnak.
Tényleg nem tudom, mi is változott köztünk. Még mindig haragudtam rá, és ezt ő is tudta, de attól féltem, most már akkor ez mindig így lesz. Nem csak a pénteki koncert miatt haragudtam rá, hanem anya miatt is.
Míg el nem felejtem: ma átjön hozzánk ebédelni.

- Katja, teríts meg, légy szíves – szólt fel apa a lépcsőn, mire én úgy tettem, mintha nem hallanám. Feljebb csavartam a hifin a hangerőt, így még hangosabban szólt a Billtől kölcsön kapott Michael Jackson CD.
- Katja – nyitott be apa a szobámba meglepően nyugodtan. Pedig ki nem állhatta mostanában, hogy ilyen hangosan hallgatom a zenét.
Szerintem ez is anya hatása. Amíg ő nem volt a képben, addig apát soha nem zavarta.
- Megkértelek valamire – szólalt meg.
- Bocsi – letettem a matek könyvem, és ránéztem. – Nem hallottam.
- Ha tanulsz, akkor mindegy – mondta végül, még egyszer körbe nézett a szobában, majd kiment, becsukva maga után az ajtót.
Amint kattant a zár, ledobtam a matekkönyvem, és visszahajoltam a gép elé, hogy tovább chateljek Billel.

Anya pontos volt. Kivételesen.
- Apa, hányingerem van – pillantottam fel rá, amint meghallottam, hogy anya megáll az autójával a ház előtt. A hasamra csúsztattam a kezem, és kicsit meggörnyedtem a hatás kedvéért.
- Rajtam próbálod ki a legújabb suli darabot? – nézett rám kétkedve, felhúzott szemöldökkel, mire nem tudtam megállni egy mosolyt.
- Egy próbát azért megért.
- Azt igen – ismerte el, és egy aprót bólintott. – Katja.
Felém fordult, és elvette a kezét a kilincsről.
- Azt szeretném, ha tudnád, hogy ez nem ellened szól.
Nem tudtam ránézni. Egy pillanat alatt elszégyelltem magam, amiért így viselkedtem.
- Remélem, tudod ezt, kislányom. Tudom, hogy mostanában nem volt tökéletes minden, de kérlek, ne hidd azt, hogy most már nem mondhatsz el nekem mindent, vagy, hogy nem te vagy a legfontosabb nekem. – A vállamra tette a kezét, és kicsit megszorította. – Mert az vagy.
- Tudom – suttogtam végül, és mikor nem figyelt oda, gyorsan letöröltem egy könnycseppet.

Megpróbáltam kedves lenni anyával. Komolyan. Nem mondom, hogy hibátlanul ment, de meg voltak lepődve. Őszintén? Nem csak ők, még én is.
De arról már nem tehetek, hogy hányingerem volt. Már csak attól, ha az összekulcsolt kezükre tévedt a tekintetem.
Sejtettem, hogy nem fogom sokáig bírni, ezért inkább alig szólaltam meg, csak mikor kérdeztek, amúgy végig a tányéromat figyeltem, és szinte már-már imádkoztam, hogy valaki tüntesse már el előlünk a csirkét, együk meg végre a desszertet, és akkor mehetnék el innen.
El mellőlük, jó messzire, Bill karjaiba.
Érezném az illatát, ami még mindig ugyanolyan. Talán akkor elhinném, hogy nem az egész világ őrült, hogy nem minden állt a feje tetejére, hogy van még olyan, ami ugyanolyan. 

Egy falat sem ment le a torkomon. Se a levesből, sem pedig a csirkéből, csak turkáltam. Apa észrevette, de nem szólt semmit. Aztán elém rakta a világ legjobb kajáját. Tiramisu. Hihetetlen gyorsasággal kanalaztam be. Nem csak azért, mert a kedvencem, de minél gyorsabban végzek vele, annál jobb. Meg amúgy is annyira éhes voltam már, de valahogy eddig egy falatot sem tudtam lenyelni. Majdnem félrenyeltem, de aztán ittam egy nagy pohár narancslét, és még szinte le sem nyeltem az utolsó falatot, mikor apára pillantottam.
- Mehetek? – felálltam a székről, és nyeltem egy nagyot.
Apa rám pillantott. Ők szinte még hozzá sem értek a sütijükhöz.
- Menjél csak – mondta végül.
Elindultam, de még csak a lépcső negyedénél jártam, mikor apa hangját hallottam meg.
- Biztosan csak sokat kell tanulnia – magyarázkodott anyának.
Szomorú félmosolyra húzódott az ajkam, visszamentem az előszobába, felvettem a kabátom meg a cipőm, és Billék felé indultam.

Aztán eszembe jutott, hogy vasárnap egy órakor még sem zavarhatom őket. Megálltam a kapujuk előtt, és csak néztem ki a fejemből. A fejemre húztam a kapucnim, és már éppen visszafordultam, mikor meghallottam Tomot a hátam mögül.
- Katja? – kérdezte kedvesen, odakiáltva nekem.
Visszafordultam. Tom éppen akkor tette le Scotty elé a tányérját, miközben le sem vette rólam a szemét, majd felém indult.
- Hát te?
- Én… Nem akarok zavarni, úgyhogy már megyek is – böktem a hüvelykujjammal a hátam mögé, és egy lépést is tettem arra.
- Mi? Dehogy! – Tom kinyitotta a kert kaput (kivételesen Scotty sem akart szökni, el volt foglalva az ebédjével), és azonnal megfogta a karom. – Gyere, mi még csak most eszünk – kezdett húzni befele.
- Mi? Nem-nem, nem!
Tom rám pillantott, és érdeklődve várta a magyarázatom.
- Én már ettem – mondtam. – Úgyh…
A hasam akkorát kordult, hogy esküszöm, még Scotty is felkapta a fejét.
- És ezt a testeddel is megbeszélted? – nézett rám Tom vigyorogva.
- Ott van nálunk anya – böktem ki.
- Gyere – kedvesen rám mosolygott, és finoman újra húzni kezdett. – Anya ki fog ugrani a bőréből, imád téged. Billről nem is beszélve.
- Bill imád engem?