Búcsú.

Mikor végre végeztetek a pakolással, lementetek a fiúkhoz. Bementetek a szálloda éttermébe, enni valamit és megbeszélni, hogy folytassátok ezt a napot. Megrendeltétek a kaját.

-        Én nekem kell mégegy kávé, hogy magamhoz térjek. Szétmegy a fejem – mondtad.

-        Rád fér majd az alvás, ha hazaérünk. – állapította meg Viki.

-        Az tuti!

-        Sajnos a fejfájásod kizárja az ötletem. – mondta Gustav.

-        Mi lenne az? – kérdezted kíváncsian.

-        Holnap koncertünk lesz egy arénában itt nem messze. Szoktunk ott gyakorolni is, a hangzás kedvéért. Gondoltam oda elmehetnénk.

-        Jó ötlet! – lelkendezett Bill és Georg is.

-        Jó, már kezd hiányozni a gitárom! Péntek óta nem játszottam rajta. – derült Tom is jobb kedvre.

-        Beveszek egy erős fájdalomcsillapítót, amit a medúza csípésére is kaptam. Attól biztos elmúlik. – mondtad.

-        Tényleg, fáj még? – Tom.

-        Már nem, azt hiszem a sok alkohol fertőtlenítette. – nevettél magadon.

Megkajáltatok és elmentetek abba az arénába. Hatalmas volt, több száz férőhelyes. A színpadon ott voltak a hangszerek is már. A fiúk nagyon megörültek ennek, mert imádnak játszani.

-        Hölgyeim, hagy mutassam be Önöknek a Tokio Hotelt! – állt a mikrofon mögé Bill. – Ez egy különleges este, ahol mindössze két kíváncsi rajongónk gyűlt össze. Ám ez a kettő megérdemli, hogy a legjobb formánkban adjuk elő az általuk kért számot. Nos hölgyeim, foglaljanak helyet az első sorban.

Leültetek. A többi srác is készen állt a hangszerével, várva melyik számot adják elő nektek.

-        Melyik legyen az kicsim? – nézett Bill Vikire.

-        A Der Letzte Tag. – felelte szomorúan. Bill is elszomorodott. De nem akarta kimutatni.

-        Akkor ennek a bájos hölgyeménynek az első sorban küldöm ezt a számot.

Elkezdték játszani. Te nem ismerted ezt a dalt, hisz az első albumukat nem hallgattad meg. Tetszett. Kicsit szomorú is lettél, de mindemellett boldog, mert közben eszedbe jutott, hogy milyen szerencsés vagy. Nyertél egy utat, egy egész hétvégét, ami végül is nagyon jól sült el. Viki is megkapta, amire rég vágyott, Billt. Te pedig egy legjobb barátot, Gustavot. Boldog voltál. És ahogy elnézted húgod arcát, ő is az volt. Mikor vége lett a dalnak, Bill tőled is megkérdezte, mit szeretnél hallani.

-        Wir sterben niemals aus. Ha jól emlékszem ez a címe. Nagyon tetszik az a számotok. Azt hiszem, az jó végszó lenne.

-        Igazad van. – mondta Bill, és már el is kezdték.

Ettől a számtól mindenkinek jó kedve lett. Ezután már csak három órátok maradt a gép indulásáig. Úgy döntöttetek, akartok valami emléket egymásról. Elmentetek a fiúk fotósához. Csináltatok egy csomó közös, idétlenkedős fotót. Nagyon jól szórakoztatok. Aztán mindegyik fiú külön-külön is akart veletek képet, mondván, hogy a másik 3 majom ne rontsa a látványt. Bill és Viki nagyon édes képeket csináltattak magukról. Gustav pedig veled akart egy sajátot. Tomra és rád került a sor. Néztetek egymásra, várva, hogy az egyikőtök mondja, ki hogy akar egy képet, amin csak ketten vagytok.

-        Eljött az idő! – néztél az órádra. – Ki kell érnünk a reptérre egy órán belül. – jelentetted ki, hogy megtörd a zavart. Akartad azt a képet, de nem tudtad ő mennyire akarja. Így gyorsan beálltatok egymás mellé, a fotós kattintott. – Kicsit álljatok már közelebb. – mondta. – Még egy kicsit. Lelkesebben srácok! Tom, öleld át a derekát! – Tom kérdően nézett rád, hogy mit szólsz. Te csak bólintottál. – Nagyon jó! Kész is vagyunk! Itt vannak a képek. Jó utat lányok! – mondta a fotós. És már indultatok is.

Na ezt a pillanatot senki sem várta. Ismét Friedrich jött értetek, aki már elment a szállodába a csomagjaitokért és betette őket a kocsiba. Ti is mind beültetek és elindultatok. Útközben Bill és Viki egymáshoz bújva ültek szótlanul. Te számot cseréltél Gustavval és megígértétek, hogy fogjátok hívni egymást. Tomra néztél. Ő, mint egy kívülálló csak ült és nézett ki az ablakon. Rossz volt így látni. Nem tudtad, mit gondolhat most rólad, de te el akartad mondani, mennyire sajnálod az egészet. Kár, hogy már nem lehet.

Megérkeztetek. Maradt még 20 perc a gép indulásáig. Bill és Viki félrevonultak, hogy nyugodtan elbúcsúzhassanak.

-        Hát srácok, nagyon örülök, hogy megismertelek titeket. Többnyire jól éreztem magam és köszönök mindent. Most pedig kaptok egy-egy puszit, és már itt sem vagyok, mert utálok búcsúzkodni. – mondtad és odaléptél Tomhoz. – Ég veled! – mondtad és adtál ez puszit az arcára. Nem igazán reagált erre semmit, csak kibökött egy gyors „szia”-t. – Hát Georg, örültem. – ő is kapott egy nagy puszit.

-        Én is! Vigyázz magadra! – mondta.

-        Gustav. Nagyon fogsz hiányozni. – átölelted.

-        Te is, de megbeszéltük, hogy hívjuk egymást. – puszit nyomott a homlokodra. - Jó legyél, és Tomit agyonverem, ha zaklat, rendben?

-        Oké, aztán ügyesen a dobverőkkel! – köszöntél el tőle is. Odamentél Billékhez. – Nem akarok zavarni, csak elköszönnék Billtől, mielőtt felszállok a gépre. – mondtad nekik.

-        Sajnálom, hogy nem alakult minden olyan jól. De remélem, látjuk még egymást. – mondta neked.

-        Én is remélem. Nem sok időt töltöttünk mi együtt, de talán egyszer még lesz rá lehetőségünk. – válaszoltál és megpusziltad.

Aztán a maradék 5 percre magukra hagytad őket és elindultál a bejárathoz. Még utoljára visszanéztél, reménykedve valamiben. Nem tudtad pontosan, miben de rossz volt így elmenni. Hátranéztél, Gustav és Georg utánad integetett, de Tom csak nézett rád. Egy arcizma sem mozdult, nem intett neked, csak nézett. Mélyen a szemedbe.

-        Ég veled. – suttogtad halkan és felszálltál a gépre.

-        Nem akarlak elengedni. – mondta Bill Vikinek.

-        Most el kell. Talán majd még találkozunk. De nem akarok most szomorkodni. Inkább csókolj meg utoljára, mert mennem kell.

Megcsókolták egymást. Ez most más volt, mint eddig. Úgy csókolóztak, mint akik örökre válnak el. Talán így is van. Végül Viki erőt vett magán, utoljára Bill szemébe nézett, majd odament a fiúkhoz.

-        Tudom, velem nem nagyon sikerült megismerkednetek, ne haragudjatok ezért. Köszönök mindent, és további sikereket kívánok a jövőben. – mindenkinek adott egy puszit. Tomnak még annyit mondott: - Sajnálom, hogy így alakult.

-        Én is. –válaszolt.

Viki utoljára még átölelte Billt és jó erősen magához szorította, majd megfordult és már el is tűnt a bejárat mögött.

Mikor felszállt a gépre, leült melléd. Könnyes volt a szeme. Te magadhoz ölelted. – Nyugi hugi. Most rossz, de hidd el semmi sem tart örökké. Hazamegyünk, és minden visszatér a régi kerékvágásba, majd meglátod. Eddig is megvoltunk eztán is megleszünk. 3 nap nem határozza meg az életünk hátralévő részét.

-        Szeretem őt. – mondta szipogva.

-        Tudom, hugi, tudom. – nyugtattad, de nem igazán tudtál mit mondani erre.

-        Na menjünk haza srácok. – mondta Georg. – Holnap koncert és nem sokat pihentünk a hétvégén.

-        Gyertek át hozzám ps-ezni. – ajánlotta fel Gustav. – Bedobunk egy-két sört és játszunk párat.

-        Menjünk. – Bill, lelkesen.

-        Felőlem rendben. – Tom.