Tengerpart, medúza, nyaklánc.

Ahogy azt megbeszélték, 11-kor a fiúk már lent vártak az aulában. Ti is elkészültetek és lementetek.

- Na jóreggelt, hölgyek. – köszöntött titeket Bill, és közben egy- egy puszit nyomott az arcotokra. A másik három srác is így tett. Mikor Tomra került a sor, kérdően nézett rád, de te mintha semmi sem történ volna, ugyanolyan puszit adtál neki, mint a többieknek.

- Mi a terv mára? – kérdezted.

- Friedrich délre intézett stúdiót, úgyhogy most oda megyünk. Azután megmutatjuk a kedvenc helyünket, ahol meg is ebédelünk. Onnan, pedig kinek mihez van kedve. Én Vikit elviszem a kedvenc boltomba, mert ezt tegnap megbeszéltük. Aki akar csatlakozik, aki nem az nem. Estére pedig majd közösen kitalálunk valamit. – mondta el Bill a programot.

- Jól hangzik. – vágta rá Viki leplezetlen örömmel.

- Kíváncsi vagyok, hogy zenéltek élőben. – te.

- Akkor indulás!- Georg.

Elmentetek a stúdióba. Leültetek Vikivel egy kényelmes fotelbe és onnan figyeltétek, ahogy a fiúk egy pár új angol számot vesznek fel.

- Figyelj hugi, hülyén viselkedtem, sajnálom! – forultál Viki felé megbánó arccal.

- Hagy hallgassam őket. Ezért vagyunk ugyanis itt. Holnap már vége. Ne rontsd el minden napomat kérlek. – felállt és átült egy tőled távolabb eső fotelba.

Meglepődtél tesód reakcióján, de el is gondolkodtatott. Tomra néztél. Ahogy ott áll és gitározik, teljes átéléssel és fantasztikusan jól játszik. És milyen helyes, ahogy becsukja a szemét közben. És milyen gyengéd volt veled éjszaka. Megleptek a saját érzéseid. Beleestél? Nem, az nem lehet. Vagy mégis? Belemerültél gondolataidba, csak bambultál magad elé. Nem is tűnt fel, hogy a fiúk végeztek.

- Nagyon jók voltatok. – gratulált Viki, mikor odajöttek hozzátok.

- …(neved)! Neked hogy tetszett? – Gustav. – Hahó, merre jársz?

- Ja bocsi – kaptál magadhoz. – Klassz volt, Bill nagyon tetszik, ahogy angolul énekelsz.

- Köszi. Nos, nekünk is meg kéne hallgatni, hogy mit alkottunk, úgyhogy most csatlakozunk hozzátok. Közben kitalálhatjuk az esti progit is.

Leültek, Tom melléd. A többiek ezen igencsak meglepődtek, de próbáltak nem oda figyelni és mivel távolabb foglaltak helyet, mint ti, így hallgatózni sem nagyon tudtak.

-        Nem tudom mit mondjak. – Tom zavartan.

-        Én sem.

-        Hülyén érzem magam. Történt valami fantasztikus dolog, és úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Azt hittem beszélhetünk róla. Elküldtél. Miért?

-        Tom, az az igazság… - de nem fejezted be, mert Friedrich rátok szólt. – Csend legyen, most meg kéne hallgatni, amit készítettetek, ha nem akartok estig itt dekkolni.

-        Igazad van, bocsi. – szólt Tom.

Tom átült a többiekhez, így te megint vissza tudtál esni a saját gondolataid kavalkádjába.

Azt mondta, fantasztikus volt. Bántja a dolog. Megbántottam, sikerült elérnem, amit akartam. De miért nem örülök ennek? Ezek kavarogtak a fejedben, de nem akartad elrontani Viki élete nagy hétvégéjét, így úgy döntöttél közelebb ülsz a többiekhez.

-        Nagyon jók voltatok. Tudom, hogy ezt halljátok mindenkitől, de igazán tehetségesek vagytok. – mondtad.

-        Köszi, mindig jól esik az ilyet hallani. – Georg.

-        Mikor megyünk ebédelni? – Viki.

-        Akár indulhatunk is. Kocsival innen kb. 45 perc az a hely, amit mondtunk.

Beültetek az autóba és a sofőr elvitt titeket arra a helyre. A tengerparton voltatok. Egy kis ház mellett parkoltatok le, aminek a teraszáról ki lehetett sétálni a tengerhez. Bementetek. Nem volt nagy ház. Egy nappali volt benne, egy kis konyha és négy hálószoba.

-        Ez a mi búvóhelyünk. Ide jövünk akár együtt, akár külön. A legtöbb számunk itt íródott. – mutatott körbe büszkén Bill.

-        Nem sok lányt hoztunk még ide. – Gustav.

-        Főleg te nem Gusti. – gúnyolódott Tom és Georg.

-        Ha gondoljátok, rendelhetünk ide kaját, nagyon jó éttermek vannak a közelben. – Bill.

-        Vagy akár főzhetünk is. – mondtad és erre mindenki tekintete rád meredt.

-        És ki tud főzni? – kérdezte Tom.

-        Például én. Isteni milánóit készítek. – te.

-        És kábé ez az egyféle kaja, amit tud. – Viki.

-        De legalább egy van. – vágtál vissza.

-        Lányok, veletek mi van? Rosszban vagytok? – érdeklődött Bill.

-        Nem. – vágtátok rá egyszerre.

-        Na jó én benne vagyok a kajarendelésben. – mondtad sértődötten.

-        Akkor ok. Itt van a papír a kínálatról. – adott a kezetekbe Gustav egy-egy szólólapot. - Mondjátok, ki mit kér.

Mindenki választott magának valamit és Gustav már tárcsázott is.

-        Hm. Érdekes, azt mondják, nem lehet rendelni, mert nincs szezon még. – tette le a telefont.

-        Akkor menjünk el érte. – Georg.

-        Jó ötlet. – Viki.

-        Megyek én is. – Gustav.

-        Én addig belevetem magam a tengerbe, mit szóltok? – kérdezted, és már indultál is a mosdóba átöltözni.

-        Benne vagyok. – indult meg a szobája felé Bill.

-        Mehetünk. Úgyis olyan meleg van. – mondta Tom.

-        Ok, akkor mi megyünk. Igyekszünk. – Gustav.

Elmentek. Ti hárman átöltözve lementetek a partra.

-        Imádom a tengert! – dobtad el a törölközőt és szaladtál a habok közé. – Nem jöttök?

-        Dehogynem. Hozzak neked is gumimatracot? – kiáltott utánad Bill.

-        Igen, köszi. – felelted.

-        Öcsi, reméltem lelépsz, hogy tudjunk beszélni …(neved)-el. - Tom

-        Basszus tényleg, bocsi. De mostmár mindegy. Na gyere, csobbanjunk. – és ő is megindult a vízbe.

-        Mindegy. Nem úgy néz ki, mintha beszélni akarna velem erről…

-        Áááá…! – kiáltottad.

Mindkét srác odaúszott gyorsan hozzád.

-        Mi történt? – kérdezték aggódva.

-        Azt hiszem egy medúza megcsípte a bokámat! Á, basszus ez nagyon fáj!

-        Kiviszlek, gyere. – kapott fel Tom és kivitt a partra.

-        Felhívom anyut, mit kell tenni ilyenkor. – Bill és bement a házba telefonálni. Egy pár perc múlva: - Na, be kell kenni ezzel a krémmel itt – és egy tubust mutatott – aztán borogatást tenni rá és nem kéne ráállni egy darabig.

-        Remek. Ilyen béna is csak én lehetek. Most ugrott a további progi. Viki mégjobban megutál. – könny jelent meg a szemedben. Ekkor megjöttek a többiek.

-        …(neved), mi történt? – aggódott Viki és leült melléd.

-        Megcsípte egy hülye medúza. – Bill.

-        Ó, szívem, nagyon fáj? – Viki.

-        Mostmár annyira nem. – és átölelted. – Szeretlek!

-        Én is!

-        Csak itt kell maradnunk úgy néz ki. – Bill szomorúan Vikinek.

-        Nem, dehogy menjetek el abba a boltba. Miattam ne maradjatok. Itt van még három fiú velem. Nem hiszem, hogy baj lenne. – nyugtattad meg őket.

-        Biztos? – Viki.

-        Persze. Együnk, aztán tünés innen! – mondtad.

-        Köszi. – kaptál egy puszit Vikitől.

Megkajáltatok. Bill és Viki elmentek. Georg lefeküdt a szobájába aludni.

-        Srácok én is lefeküdnék egy picit, ez a fájdalomcsillapító úgy elálmosított. – mondtad ásítozva.

-        Gyere, feküdj le a szobámban. – ajánlotta fel Tom és elindult a szobája felé. Utána mentél.

-        Takaró az ágytartóban, becsukom az ajtót, mert Gustavval ps-ezünk. – mondta Tom és már le is lépett.

-        Ez megint gyors volt! – kuncogott Gustav.

-        Csak gúnyolódj nyugodtan. Én játszok egyet.

-        Helyes. Én is.

Eközben Bill és Viki odaértek egy bevásárlóközpontba. Bill felvett egy sapit és egy nagy napszemüveget, hogy ne ismerjék fel.

- Régebben sokat lógtam itt. Itt az a bizonyos bolt, ahol a kiegészítőimet veszem. A tulajdonos nagyon rendes és bármit megrendel, amit szeretnék. Gyere, menjünk be.

Bementek, nézelődtek.

- Nézd, találtam neked valamit. Fordulj meg.

Megfordult, ő pedig egy nyakláncot tett Viki nyakába.

- Na, hogy tetszik? – kérdezte. Egy szép lánc volt, rajta egy medál, egy V betű fekete kövekkel kirakva.

- Gyönyörű. Nagyon tetszik.

- Akkor a tied. – mosolygott rá Bill.

- Köszönöm. De akkor hagy adjak én is neked valamit.

- Igazán nem szükséges.

- De én szeretném. – egy hatalmas puszit adott neki az arcára.

- Na ez kellemes ajándék volt. – pirult el.

Nézelődtek még egy darabig. Viki vett neked is egy olyan láncot a neved kezdőbetűjével.

-        Nincs kedved fagyizni? – kérdezte Bill.

-        De, menjünk.

Beültek egy cukrászdába. Elég sokáig elidőztek ott. Megismerkedtek, elmesélték egymásnak eddigi életüket nagyléptekben. Eközben a házban, te felkeltél, nem igazán tudtál aludni, a fiúk nagyon hangosak voltak. Kimentél hozzájuk.

-        Ú, bocsi felkeltettünk? – Gustav.

-        Nem baj. Mit csináltok?

-        Játszottunk, csak Tomnak csörgött a telefonja és kiment. Gyere, ülj le. Akarsz játszani?

-        Nem igazán.

-        Akkor beszélgessünk.

-        Ok.

-        Hogyhogy ilyen jól beszéltek németül?

-        A nagyszüleink Németországban laknak, Münchenben. Minden nyáron itt nyaralunk 2 hetet náluk a tengerparti nyalarólukban. Volt időnk megtanulni a nyelvet.

-        A suliban nekem is kellett magyarul tanulnom.

-        Na és tudsz valamit?

-        Nem maradt meg semmi sem. Ha olvasok valahol egy magyar szót, azt értem, de beszélni nem tudok sajnos. Talán egyszer megtanulom.

-        Azt mondják nagyon nehéz, habár a német sem egyszerű.

-        Hát igen.

-        Nem sokat aludtál. – jött vissza Tom.

-        Majd éjszaka alszom. Nem ezért vagyok itt.

-        Épp ismerkedünk, csatlakozol? – Gustav.

-        Mi már elkezdtünk ismerkedni, ha jól emlékszem. Lemegyek a partra csobbanni egyet. – Tom, és kiment.

-        Utál. – mondtad szomorúan.

-        Nem, dehogy. Csak tanácstalan, próbál úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Felejtsd el, inkább dumáljunk. Vagy inkább utána mész? – kérdezte, mert látta, hogy elszomorodtál.

-        Nem baj?

-        Menj csak én felkeltem Georgot, hogy kitaláljuk a nap további részét.