„Óvatosan lépkedj, az álmaimon jársz.”

Még soha nem jártam a szobájában, és az, hogy most a lépcsőn sétálunk fel, kézen fogva, valahogy a rettegés és az izgalom egy fura keverékét okozta a testemben. Nem is tudtam, hogy milyennek képzelem el, soha nem voltam jó az ilyenben, nem igazán volt nagy képzelőerőm.
Bill megállt az ajtó előtt, az egyik kezét a kilincsre csúsztatta, a másikkal még mindig az enyémet szorongatta.
- Készülj fel, és mindent jegyezz meg, mert ez a szoba egyszer még híres lesz – nagyképűsködött.
Nem akartam letörni a kedvét, de miután felnevettem, azért megkérdeztem tőle, hogy mindig ilyen-e koncertek előtt.
- Igen, próbálom levezetni a feszültséget – ismerte be lassan egy bólintással egybekötve, majd lesütötte a szemét.
- Megértem – simogattam meg a vállát, és azonnal éreztem, hogy a fejem zsongani kezd.
- Szóval, ez az én szobám – kinyitotta az ajtót, majd előre engedett.
Körülnéztem. Narancssárga falak, fekete bútorok, egy irtó nagy francia ágy (Bill mosolyogva magyarázta, hogy sok helyre van szüksége, mikor alszik), és rengeteg kép meg poszter a falon. És egy óriási (tényleg óriási – legalább olyan magas volt, mint én) CD-tartó.
- Az mind zene? – kérdeztem elcsodálkozva, és Billre pillantottam.
- Ja… van ez a kis izém a zenével… – magyarázta halkan, miközben egyik lábáról a másikra állt, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Megszállottság? – kérdeztem vissza vigyorogva, mire Bill rám nézett, és egy ici-picit közelebb hajolt.
Majd’ elfolytam attól a nézéstől.
- Vannak olyan dolgok, amik egyszerűen… megszállottságot okoznak.
- Igen – leheltem, és totálisan elvesztem a tekintetében.
Aztán valami kizökkentett a saját kis világomból. Valami fura hangot hallottam. Valami rágott valamit…
Lassan megfordultam, és abban a pillanatban hátra is léptem, egyenesen Bill karjaiba.
- Az meg mi? – kérdeztem hisztérikusan.
- Egy egér – nevetett fel Bill, még mindig a derekamon tartott kézzel. – Swartie.
- Uram isten – suttogtam.
- Nem szereted az egereket?
Billre néztem.
- Van olyan ember, aki szereti őket?
Felnevetett.
- Én szeretem őket. Nem, inkább csak Swartiet – rázta meg a fejét, és elengedve engem, elindult a ketrec felé, majd felpattintotta a tetejét.
- Ugye nem akarod kiszedni onnan azt az izét? – visítottam magas fejhangon.
Bill jóízűen felnevetett, aztán visszacsukta a ketrec tetejét.
- Nyugi, oké? – megállt előttem, és megsimogatta az arcom.
Azonnal lecsuktam a szemem.
- Hallgatunk valami zenét? – kérdezte halkan.
- Bármit, ami elnyomja ezt a hangot – suttogtam vissza.
Bill felnevetett.
- Mit szeretnél? – kérdezte, és válogatni kezdett a CD-k között. – Van Nena, Aerosmith, meg…
- Ugye nem fogod felsorolni az összeset? – nevettem fel, beléfojtva a szót.
Bill is elvigyorodott, kézen ragadott, és maga mellé húzott.
- Nem gyakran engedem meg ezt – karolta át a vállamat, mire én azonnal az arcára néztem -, de te most kivételes helyzetben vagy. Választhatsz, hogy mit hallgassunk.
- Megtisztelve érzem magam – leheltem kiszáradt ajkakkal.
- Megértem – bólogatott megint nagyképűre váltva, vigyorogva.
De esküszöm, neki még ez is jól állt.
Finoman a vállára ütöttem, mire ő elkapta a csuklóm, és nevetve az ágyra lökött.
- Ne kezdj ki az idősebbel! – kiáltott fel.
- Csak tizenkét nap!

- Szóval akkor ezt akarod? – kérdeztem halkan, az ágyán feküdve. Bill kicsit megemelte a fejét, és rám nézett. – Hogy lányok ezrei hallgassák a szobájukban a zenédet?
- Tőlem aztán fiúk is hallgathatják – nevetett fel. – Csak szeressék.
Elmosolyodtam.
- És Bill… – felém fordult a párnáján feküdve. – Nem félsz… Nem félsz, hogy majd megváltozik… Mármint minden? Hogy minden megváltozik?
Bill lehunyta a szemeit.
- Egész életemben zenélni akarok. Ha ez azt jelenti, hogy néha egy koncert miatt kevesebb időm lesz tanulni a sulira, hát rendben – nevette el magát, mire én is elvigyorodtam.
Pedig amúgy nem tudom, mit volt úgy oda a sulitól meg a tanulástól. Tök okos srác volt.

Valaki kopogott, kirángatva ezzel a kis álomvilágunkból. Mármint szó szerint.
Meglöktem néhányszor Billt, mire álmosan kinyitotta a szemét.
- Elaludtunk – mondtam neki, mire azonnal kipattant az ágyból (és sajnos elvette a kezét a hasamról is), majd gyorsan az ajtó felé rohant.
- Basszus, anya, még jó, hogy jössz – sietett el mellette, egy puszit nyomott az arcára, majd bement a fürdőbe, és becsapta maga mögött az ajtót.
Simone megcsóválta a fejét, elmosolyodott, és rám nézett. Féltem, hogy mondani fog valamit, most, hogy kettesben vagyunk, és láttam is rajta, hogy valamit nagyon szívesen megosztana velem; de végül csak összeharapta az ajkait, és egy szót sem szólt.
Inkább én is csendben maradtam, és felálltam az ágyról, hogy kikapcsoljam a Bon Jovi CD-t, amit hallgattunk.
- Tudod, régebben Bill ki nem állhatta ezt az együttest – mondta Simone, mintha teljesen mellékes lenne, de láttam, hogy figyelmesen nézi az arcom. – Egészen addig utálta, míg Tom azt nem mondta neki, hogy jó.
- Tessék? – kérdeztem vissza. Bár ne tettem volna. De túl kíváncsi voltam.
- Úgy értem, hogy Bill gyakran nem tudja, mi a jó neki, és sokszor egyik pillanatról a másikra változik meg a véleménye… Néha elég egyszerűen az, hogy Tom mond valami jót a dologról… vagy az illetőről – tette hozzá végül lassan, még mindig az arcomat fürkészve, én pedig nyeltem egy nagyot.
Ezt most akkor úgy érti? 

Emlékeztek, mikor Billék előszobájában állva azt gondoltam, hogy a fiúk ennél idegesebbek nem lehetnének? Visszavonom.
- Uram isten – nyűglődött mellettem Bill, és újból megszorította a kezem. Már nem éreztem benne a vér áramlását, olyan nagyon szorította, de inkább haraptam volna le a nyelvem, mint hogy szóljak neki, hogy hagyja abba. Édes kínzás, azt hiszem.
- Basszus – Tom vetődött le mellénk, és a jobb vádliját a bal térdére rakta. – Bill.
Bill felkapta a fejét, és Tomra nézett.
- Tudom.
- Mi van, ha…?
- Nem fogjuk.
Úgy éreztem, kihagytak valamiből. Tanácstalanul kaptam a tekintetem egyikről a másikra, mikor Gustav jelent meg mellettem.
- Ne aggódj, gyakran van ez. Úgy tesznek, mintha ott sem lennél.
- Egy idő után majd hozzászoksz – tette még hozzá Georg, és leült Tom mellé, a basszus gitárját szorongatva.
Gustav volt a legnyugodtabb, ő csak állt, visszadugta a fülébe a zenelejátszója fülhallgatóját, és az ujjaiban forgatta a dobverőit.
Tényleg? Majd hozzászokok? Én nem akarok hozzászokni. Azt akarom, mellettem érezze úgy, hogy nincs szüksége senki másra. Azt akarom, hogy Bill mellettem feledkezzen el a világról.

Csendben ültünk a kis raktárszerű szobában, amit öltözőnek adtak oda a fiúknak. Simone és Gordon már leült kint, és én is egyre inkább úgy éreztem, ki kell szabadulnom abból a fojtogató szobából. Bill egyre csak fogta a kezem (mit fogta, majd elnyomta a vérkeringésem), és szüntelenül motyogta magában a dalszövegeket. Hogy őszinte legyek, nagyon kíváncsi voltam már arra, hogy vajon milyen lehet őket élőben hallgatni. Vagy úgy egyáltalán.
- Öt perc – nyitott be hozzánk egy srác, de amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
Viszont ott hagyta a rettegést. Mintha a nyitott ajtórésen keresztül valami megmagyarázhatatlan erő szökött volna be, hogy megtámadja a srácok idegeit. Most már Gustavon is láttam az idegesség első jeleit, bár egyértelműen Bill volt a legkészebb. A kis maximalistám…
Tom felállt a kanapéról, Georg követte, majd Gustavval együtt elindultak kifele a szobából.
- Gyerünk, egy gyors szerencse-puszi, és menjünk. Nem jó ómen, ha késünk.
Tom visszafordult a többiek felé, és magunkra hagyott minket.
Szerencse-puszi? Ahogy csak a fejemben ismételtem el Tom szavait, még úgy is megremegett a hangom.
Bill rám mosolygott (habár láttam, hogy az arca megremeg), és megszólalt.
- Ügyes leszek, ugye?
- Persze – feleltem, és egy nagyot nyeltem.
Lassan közelebb hajoltam, Bill pedig kicsit elfordította a fejét, így az a kis puszi az arcára érkezett. (Bár az én ajkaim így is bizseregtek).
- Na, most már tuti ügyes leszek – suttogta, megfogta a kezem, és együtt mentünk ki a kis szobából.
A nézőtérre vezető folyosó előtt megálltunk, és Billre mosolyogtam, majd nagy nehezen, de elengedtem a kezét. Ő elindult a színpad felé, én pedig Gordonék felé.

Alighogy leültem Simone mellé, és belekortyoltam a kólámba, a fiúk is fellépdeltek a színpad lépcsőjén, bár Bill sehol nem volt.
- Bill meg hol van? – néztem azonnal Simone-ra.
- Ja, mindig ezt csinálják. Mindjárt meglátod.
Először Tom kezdett játszani. Hogy őszinte legyek, egész este el tudtam volna hallgatni. Aztán bekapcsolódott Georg is, majd Gustav is. Már így tetszett ez az egész, egyszerűen annyira megjegyezhető ritmusa volt, és még sem mondanám azt, hogy bárhol hallottam volna már akár ehhez foghatót is. Tudom, elfogult vagyok.
Aztán meghallottam. Megállt a világ. Nem viccelek.
A fejemet azonnal Billre kaptam, ahogy sétált fel a lépcsőn, és valamilyen földöntúlian fantasztikusan énekelt. Nem emlékszem semmi dalszövegre, pedig egyébként figyeltem… De az egyetlen, ami megmaradt, az Bill tökéletessége. Valahogy olyan kisugárzása volt, ami egyszerűen nem engedte az embert elnézni róla, szinte ráragasztotta a tekintetét.
Ezt nem csak egy este, hanem egész életemben el tudtam volna hallgatni. Sőt, akartam hallgatni.

- Te jó ég! – kiáltozott Tom a sötét utcán. – Hallottátok, hogy mekkora király voltam a Grauer Alltag-ban?
Simone-ék haza vitték a hangszereket, de nekünk megengedték, hogy még itt maradjunk. Bill átkarolt engem, aztán odaszólt Tomnak:
- De a Schwerelos-t jól elcseszted – nevetett, mire Tom megsértődött.
- Megcsúszott a kezem.
Georg hátrafordult, kifújta a cigi füstöt, és rám pillantott.
- Kár, hogy anyukád nem jött. Jó fej.
- Mi? – kérdezett vissza Bill azonnal, és rám kapta a tekintetét.
Ajjaj.