„Számított rám. Nem tudtam mást tenni, mint ott lenni mellette. Mert ő megkért rá. Nem szavakkal – a tetteivel adta tudtomra, hogy szüksége van rám.”

Nem mertem megszólalni, nem akartam elrontani a pillanatot, hátha végre megcsókol. Még mindig reménykedtem abban, hogy talán ő legalább a töredékét érzi irántam annak, amit én érzek iránta.
- Megyünk aludni? – suttogta, és ásított egyet.
De hát persze… Én csak Katja vagyok. A majdnem-legjobb barát.
- Persze – bólintottam fáziskéséssel, és utána indultam.
Útközben még gyorsan letöröltem egy kibuggyanó könnycseppet.

2004. 09. 24. – péntek
A reggel nehezen indult. Először is, még ki sem nyitottam a szemem, máris szörnyű hiányérzetem támadt. Azonnal megtapogattam a mellettem lévő helyet, de nem hogy egy meleg testbe nem ütközött a kezem, Bill helye már rég hideg volt.
Amint leesett, hogy nincs mellettem, pedig ott kéne lennie, kipattantak a szemeim, és felültem az ágyban, majd gyorsan körbenéztem a szobában. Sehol nem láttam őt, hiába szólongattam őt halkan. A ruhái sem voltak sehol. Tényleg elment.
Aztán észrevettem a párnáján egy papírdarabot, amire valaki valami rettentő ronda macskakaparással egy kis szöveget írt. Elvettem a párnáról, és megpróbáltam elolvasni.

Leléptem, mielőtt apud bejött volna, és meglátott volna az egyetlen kislánya mellett szunyókálni… Csak hogy nehogy kiher megöljön. – Felnevettem. – Jövök érted a szokásosan.
Csók,
Bill

A párnájára dőltem, szorosan magamhoz húztam, és mélyen beszívtam az illatát. Becsuktam a szemem, mert pontosan olyan volt, mintha Bill lenne mellettem.

A fiúk egész suli alatt elviselhetetlenek voltak. Teljesen fel voltak pörögve, és Andreas és én is kikészültünk tőlük. (Habár Bill nagyon aranyos volt, ahogy megfogadta, hogy nem beszél, nehogy elmenjen estig a hangja.)
- Uram isteeen – nyöszörgött Tom, és kicsit felsikított, hogy kiengedje a feszültséget. – Basszus, basszus – kántálta halkan, és egyik lábáról a másikra állt.
- Nyugi van – Andreas egyszerűen tarkón csapta őt, de semmit nem ért el vele (pedig ez mindig használ).
- De basszus – folytatta Tom.
Bill nem szólt semmit, tartotta magát az ígéretéhez, csak idegesen vette mellettem a levegőt.
- Nyugodjatok már meg – szóltam rájuk. Nem azért, mert idegesítettek, hanem mert egyre jobban rám ragasztották ezt az idegőrlő, várokozással teli izgalmat. – Még csak – a karórámra pillantottam – még csak háromnegyed tizenegy van. Mi lesz veletek még este?
- Ne akard meg tudni – válaszolt a fiúk helyett Andreas sötét szemekkel. – Innen már csak rosszabb lesz.
Georg és Gustav közeledett felénk, mindketten nevetve. Nem, inkább úgy mondanám, hogy Georg egy műnevetéssel próbálta palástolni az idegességét.
Hirtelen Bill kezét éreztem meg a csuklómon, és jó erősen megszorította.
- Bill, el fogod szorítani Katja kezét – szólt rá pár perc múlva Gustav.
- Nem, mindegy – válaszoltam rögtön, és azonnal elpirultam. Hogy mondhatok ilyet? Tuti mindegyikőjüknek leesett, hogy miért mondom…
De csak Gustav mosolyodott el, és engem nagyon nyugtalanított az a mosoly.
Bill egész nap nem engedte el a kezem.

Nagyon vártam már az estét. Egyszerűen a kíváncsiság és az izgalom úrrá lett rajtam, talán még jobban izgultam, mint a fiúk.
Ez a feltételezésem egészen addig tartott, míg el nem értem Billék házához. Nem tudom, hogy milyennek képzeltem a házukat, de az biztos, hogy nem ilyennek. Kívülről annyira átlagos volt! Egyszerű kis egyszintes, fehérre meszelt ház volt, tele ablakkal, a párkányon vörösen virágzó muskátlikkal, és egy hangosan ugató kutyával.
- Scotty, igaz? – simogattam meg a fekete kutya nedves kis orrát, ahogy kidugta a kerítés egyik résén. – A gazdijaid merre vannak?
- Katja – kiáltotta Gustav, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, és ezzel mintha az egész ház életre kelt volna.
Hirtelen meghallottam a házból kiszűrődő zajokat: valakik veszekedtek (gondolom Bill és Tom, szokás szerint), egy kedves női hang valamit magyarázott nekik, hangos zene szökött ki, és mintha még tepsi csörömpölést is hallottam volna.
Gustav kinyitotta nekem a kertkaput, és Scotty rögtön rám ugrott, amint beléptem a kertbe.
- Scotty, nem! – Gustav megfogta a nyakörvét. – Csak ki akar szökni… Tudod, mikor koncertünk van, akkor túl nagy az elfoglaltság, és a fiúk nem tudják őt elvinni sétálni.
Körbenéztem, egy óriási kert közepén álltunk.
- Nagy helyigényű – tette hozzá azonnal Gustav, és elengedte Scottyt.
Scotty, amint megérezte, hogy már semmi és senki nem fogja őt vissza, és leesett neki, hogy a szökésről is letehet, hanyatt vágta magát előttem, és megbökdöste a kezem az orrával.
Felnevettem, leguggoltam, és simogatni kezdtem a hasát.
- Katja, te jó ég, jaj, hallod – Georg sietett ki a házból, kezében egy gitártokkal. – Gus, azt ajánlom, mentsd, ami menthető.
- Már megint háborúznak? – kérdezte Gustav fáradtan.
- És minden egyes alkalommal – pillantott rám Georg unottan. – Amúgy, szia, jó hogy jössz.
- Tudom – nevettem fel.
- Egyértelműen túl sok időt töltesz Billel.
Mindhárman felnevettünk.

Befele sétálva az idegesség ellepte a testem, egy szabad lélegzetvételnyi helyet sem hagyva. Milyen lehet az anyukájuk? Biztosan csodálatos, legalábbis abból ítélve, amit a fiúk meséltek róla. Gustav mindig azt mondta, olyan, mint a pótmamájuk. (Bár ezzel állítólag mindannyian így vannak. Mármint, hogy Billnek és Tomnak meg például Gustav és Georg anyukája olyan, mint egy pótanya.)
- Katja, ne izgulj már – nevetett fel mellettem Georg, és előreengedett az ajtóban. – Nem fognak megenni téged.
- Fognak? – kérdeztem vissza hirtelen hisztérikusan.
- Gordon is itthon van, soha nem hagyja ki a fiúk fellépését.
- Értem – vettem egy mély levegőt, hogy hátha sikerül lenyugtatnom magam.
Igazából azt sem tudom, hogy miért izgultam ennyire. Ja, de igen, meg van: mert most találkozok Bill szüleivel. Annak a Billnek a szüleivel, akibe bele vagyok zúgva.
- Meghoztuk – kiáltotta el magát Georg, mire azonnal két fej jelent meg a látóteremben. Az egyik egy gyönyörű nőé volt, aki a konyhaajtón kukucskált kifele, a másik egy fekete hajú férfié, aki hátradöntötte a fejét a kanapén.
- Szia, Katja – bökött felém egy sörös üveggel Gordon. – Gordon vagyok, minden, ebben a házban fellelhető jövendőbeli rock sztár mentora…
- Gordon, kérlek – hirtelen hallottam meg Simone nevető hangját, és azonnal megértettem, hogy honnan örökölték Billék azt a csodálatosan gyönyörű arcukat. – Szia, Katja, már alig vártam, hogy megismerhesselek – hirtelen megölelt, de amilyen gyorsan összezárta körülöttem a karjait, olyan gyorsan el is engedett. – Billnek be sem áll a szája. Gordon, te meg ne legyél már ennyire rock sztár, légyszíves!
Gordon öblös hangon felnevetett, majd mellénk sétált (pontosabban Simone mellé), és átkarolta a derekát. Ó, már értem, miért mondta Bill, hogy már akkor jobban érzi magát, mikor rájuk néz. Tökéletesen néztek ki egymás mellett.
- Gordon Trümper – nyújtotta felém a kezét diplomatikusan, mire én tétován megráztam. – Így megfelel, szívem? – csókolta arcon vigyorogva Simonet, aki elpirult. Elpirult!
Rettentő aranyosak voltak.
- Katja Göring – mondtam illemtudóan.
- Szóval te vagy az a híres Katja! Megbolondítottad a fiainkat – nevetett fel újból Gordon, mély hangon, szívből jövően.
Ezt tettem volna? Éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd, és elpirulok. Nem vették észre szerencsére.
Meglepett, hogy Gordon azt mondta, a fiainkat. Úgy értem, tudom, hogy már lassan több mint kilenc éve együtt élnek, csak nem gondoltam volna, hogy Gordon ennyire saját gyerekeiként kezeli őket.
- Na, még csak négy óra van, hatra kell csak ott lennünk – mondta Simone, majd rám nézett. – Katja, sütöttem egy kis sütit, kérsz?
Igazából, mielőtt eljöttem otthonról, ettem, de nem akartam bunkónak tűnni, úgyhogy bólintottam.
- Addig mi meg elfoglaljuk magunkat a – Gordon Simone-ra nézett – nem a videó játékkal – húzta össze dorgálóan a szemöldökét, és a mellettem álló Gustavra és Georgra nézett, akik elnevették magukat. – Valami természetfilmet fogunk nézni.
- Jaj, Gordon, én csak nem szeretném, ha kifárasztanád őket!
- De éppen az a jó, ha felspannolják magukat – Gordon beállt, mint egy bokszoló, aztán ő is, és Simone is felnevettek. Simone adott egy csókot Gordon arcára, majd finoman a vállamra helyezve a kezét, elkezdett a konyha felé terelgetni.
Mielőtt még beérhettünk volna a konyhába, egy fekete haj száguldott le a lépcsőn, még kiabálva, aztán leugrott az utolsó két lépcsőfokról, befordult (majdnem kicsúszott a lába a padlón), és lefékezett előttem.
- Katját én rabolom el!
- Szia, Bill – mosolyodtam el. Hirtelen biztonságérzet árasztotta el a testem, és mintha valaki egy lyukat vágott volna a fejemen, hogy aztán azon az agyam nyugodtan eltávozhasson. Egyszerűen nem tudtam gondolkodni, ha Bill a közelemben volt. Vagyis, de… Csak róla.
- Bill, annyiszor mondtam már, hogy ne ugorj le a lépcsőről, mert kitöröd a lábad – nézett rá szúrósan Simone.
Tom trappolt le a lépcsőn, kiáltozva és hadonászva Bill után, majd szintén átugrotta az utolsó két lépcsőfokot, aztán becsúszott a zokniján elém.
- Csaó, Katja – vigyorodott el, és egy nagy, cuppanós puszit nyomott az arcomra. – Veled meg még számolunk – nézett mérgesen Billre, aki csak nagyképűen elvigyorodott.
- Hello – nevettem el magam.
- Tom, nem igaz! Annyiszor voltunk már kórházban veled… Egyszer a nyakatokat fogjátok kitörni, isten ments’!
- Anya – Tom átkarolta Simone vállát (csak most tűnt fel, hogy mindketten magasabbak egy pár centivel, mint Simone) -, calm down, mother.
Simone lehunyta a szemeit, és kicsit megingatta a fejét.
- Na, jó, menjünk! – szólt oda nekem Bill, karon ragadott, és húzni kezdett. – Megmutatom a szobám, és ne hidd, hogy sokan jártak már ott. Egyszer majd öregkorodban azt fogod mondani, mindenidők legnagyobb rock sztárjának, Bill Kaulitz szobájában jártam! – kiáltozta.
Felnevettem, és követtem őt, de ő nem engedte el a kezem.
- Mint mondtam, totál K.O. – hallottam még meg Gordon hangját, ahogy (gondolom) a többieknek hátraszólt.
Nekik háttal állva elmosolyodtam.
Talán ők már látták azt, amit Bill még nem?
De ami még fontosabb: ő miért nem látta? Nem tudta vagy… vagy csak nem akarta?