– Azt hiszem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj – jegyezte meg szórakozottan, de a szemében ott csillogott a keserűség. Szánakozva bámulta őt, ahogyan ott ült a füves cigivel egyik kezében, a vodkás üveg pedig a másikban volt. – Mondd, te éreztél már ilyesmit? – vonta kérdőre elmélkedve, miközben újból beleszívott a cigibe.

A hűvös, nyári éjszaka csendjét a tőlük nem messze lévő szórakozóhelyből áradó zaj foszlatta semmivé, és a domboldalról szinte tökéletesen lehetett látni a fénylő város sziluettjét. A lány egy hatalmas szikladarabon ücsörgött egyik lábát a kőre téve, és fejét térdére támasztva bámulta a fiút.

A tanácstalanul ácsorgó fiú egyre csak megbánta döntését, de képtelen volt magára hagyni az ismeretlent. Noha nem értette, hogy miért is állt itt az éjszakában ezzel a lánnyal. Még csak a nevét sem tudta, csak azt, hogy drogos és alkoholista volt egyszerre, na meg az öltözékéből ítélve kurva is lehetett akár. De amikor megpillantott bent a szórakozóhelyen, egyre csak az járt a fejében, hogy a fenébe is, olyan volt, mintha ő lett volna néhány évvel azelőttről. Ez pedig önkéntelenül is arra buzdította, hogy segítsen rajta.

– Hát persze – felelte végül keserűen elmosolyodva. – Hogyne éreztem volna. Időről időre érzem – vallotta be kényszeredetten.

– És te hogy birkózol meg vele? – pillantott rá kíváncsian, majd kortyolt egyet az üvegből, és elégedetten elmosolyodott, amint lenyelte az italt.

– Ott van a testvérem, aki segít, és a barátaim, természetesen – vágta rá rögvest határtalan magabiztossággal.

– Természetesen – motyogta elgondolkodva. – Az az angyali fekete a tesód? – vonta kérdőre vigyorogva, mintha valami privát viccről lenne szó.

– Igen – felelte elhúzva a száját a jellemzésen.

– Igazad van, az ő segítségével talán én is legyűrném könnyen – vihogott fel, és szinte kiejtette kezéből a cigit. – Te gondolkodtál már azon, hogy jobb lenne nem élni? – komorodott el újból, mintha az előbbi jókedve ott sem lett volna.

– Mindenkinek eszébe jut ilyesmi – jelentette ki, majd megköszörülte torkát zavarában, de inkább a füstre fogta magában a dolgot.

– Tom, minek jöttél utánam? – szegezte a fiúnak a kérdést vádlón, majd egy újabb slukkot szívott a cigijéből.

– Te is jól tudod – felelte szemrehányóan –, segíteni szeretnék neked. – Ahogy befejezte Tom a mondatot, hisztérikus nevetésben tört ki és görnyedezni kezdett.

– Bassza meg! – ütött a kőre a vodkás üveggel, ami erre nagy csattanással eltört, és a szilánkok sokfelé repültek. – A francba! – kiáltott fel, és sietve az ajkához emelte, hogy inkább a szájába jusson a távozni készülő folyadék, és ne a kőre.

– Te megőrültél? – ugrott Tom oda ijedten, és kikapta a kezéből, majd elhajította jó messzire, ami egy hangos puffanással megérkezett valahová a fák közé. – Akár egy szilánkot is lenyelhetsz – korholta felháborodottan.

– Kár érte – sóhajtotta elgyötörten, így inkább újra a cigijének szentelte figyelmét. – Szóval – folytatta, mintha az előző incidens meg sem esett volna – soha ebben a mocskos életben nem gondoltam volna, hogy Tom Kaulitz, aki egykor olyan volt, mint most én, ezt mondja majd nekem – jegyezte meg röhögve. – Ráadásul úgy, hogy még csak azt sem tudja, hogy ki vagyok – kuncogott szórakozottan.

– Ez igaz – helyeselt Tom –, de kivételesen nem hiszem, hogy fontos ismernem téged ahhoz, hogy segíthessek neked – osztotta meg álláspontját a részeg lánnyal, de nem volt benne biztos, hogy eljutott hozzá az információ, mert az nem válaszolt semmit.

– Édes mindegy – szólalt meg a pár perces csend után.

– Mi? – értetlenkedett Tom, mert nem igazán fogta fel az összefüggést kettejük mondandója között.

– Nekem már úgyis minden mindegy – vonta meg a vállát beletörődően, miközben komoran bámult a város messzi fényeit.

– Ne mondd ezt, mert nincs igazad – csattant fel Tom idegesen.

– Tom, nemsokára meghalok – suttogta félelemtől reszketve, mire a fiú teljesen ledöbbent.

– Hogy mi? – pislogott meglepetten, majd a lányhoz sietett gyors léptekkel. – Túladagoltad magad? Vettél be gyógyszert is? Irány a kórház most! – kapta el a karját rémülten, és megpróbálta felhúzni.

– Nem – rázta meg a fejét, de nem próbálta meg kiszabadítani kezét a szorításból. – Egyszerűen csak eljön az időm mindjárt – jelentette ki szomorúan.

– Ez faszság! – bukott ki Tomból megrökönyödésében. – Nem tudhatod, hogy mikor halsz meg – horkant fel hitetlenkedve.

– Ó, dehogynem – mosolyodott el búsan. – Hiába mondták, mikor anyám kórházba került, hogy hamarosan kijön, én tudtam, hogy nem fog – magyarázta lemondóan. – Hiába mondta a vőlegényem, hogy ez csak megfázás, én tudtam, hogy nem az – folytatta elcsukló hangon, és Tom elengedte őt, majd hátratántorodott. A lánynak vőlegénye volt.

– Most hol van a vőlegényed? – kíváncsiskodott, hátha rá tudja venni, hogy hívja fel a férfit, aki eljönne érte.

– Meghalt – felelte szenvtelenül, majd eldobta a cigit a mélységbe, és felállt.

Tomban még a szó is bennragadt a válasz hallatán. Lehet, hogy senkije nem volt a lánynak, és ezért készült öngyilkos lenni.

– Sajnálom – nyögte ki végül döbbenten, majd újból csend telepedett rájuk.

– Tom – szólalt meg a lány bizonytalanul –, szerinted fájdalmas lesz a halálom? – pillantott a férfire mérhetetlenül szomorúsággal tekintetében.

– Nem tudhatom – válaszolta Tom, miközben majd megszakadt a szíve a szeme láttán. – Még a nevedet sem tudom – tette hozzá, hogy elterelje az őt feszélyező témát.

– Ava vagyok – vágta rá gyorsan, ami Tomot meglepte.

– Örvendek, Ava – nyújtotta felé kezét mosolyogva, amit Ava csak úgy megrázott, majd el is engedett. – Nos, Ava, nemsokára felkel a Nap – jegyezte meg Tom elgondolkodva, miközben a pirkadni készülő eget bámulta. – Nem gondolod, hogy indulnunk kéne haza? – kérdezte kedvesen.

– Lehetséges – sóhajtotta Ava, majd felállt a szikláról, amin addig ücsörgött.

– Hazaviszlek, jó? – mosolygott rá Tom.

– Inkább sétálok – hárította egyből.

– Akkor elválnak útjaink itt – húzta el a száját Tom, mikor arra gondolt, hogy magára kell hagynia a labilis állapotú lányt.

– Nem kísérnél le legalább a domb aljáig gyalog? – nézett rá reménykedve Ava, mire Tom vonakodva bólintott.

Csendben elindultak, és Tomnak fogalma sem volt, hogy mivel is tarthatná szóval Avát. Tudta, hogy mindenképp orvosra lenne szüksége Avának, hiszen nem volt épeszű. Ilyen szintű dolgokat még az alkohol és füves cigi sem okozhatott. Azon csodálkozott, hogy a lány nem kezdett bele újból abba, hogy tudja, mikor hal meg.

Amint elérték a hegy lábát, Ava megállt, Tom pedig szinte beleütközött, annyira elgondolkodott és nem figyelt.

– Bocsi – szabadkozott, miután éppen, hogy megtorpant Ava mögött anélkül hogy a lánynak ütközött volna.

– Semmi baj – rázta meg a fejét Ava. – Mennyi az idő? – kérdezte némi idegességgel a hangjában. Tom rápillantott méregdrága órájára, és pontos leolvasta, hogy háromnegyed négy, majd közölte Avával is. – Örülnék, ha neked adhatnám tovább ezt az ajándékot – szólalt fel eltűnődve.

– Miféle ajándékot? – pislogott Tom értetlenkedve.

– Hogy láthasd, mikor halnak meg az emberek – adta a hűvös választ Ava.

– Az nem ajándék lenne, hanem átok – borzadt el Tom a feltételezésen. Ha belegondolt, hogy pontosan tudná, mikor hal meg például ikertestvére, és nem segíthetne rajta, beleőrült volna biztosan.

– Én sosem gondoltam így rá – ingatta meg a fejét komoran. – Egyszerűen csak egy képesség, amivel még segíthetsz is az embereken – vonta meg a vállát.

– Mentettél meg vele valakit? – kíváncsiskodott Tom, majd zsebre rakta a kezét, és úgy kezdett eltopogni lábbal. Ideges volt, de nem tudta, hogy miért. Talán a helyzet és téma feszélyezte annyira, bár nem volt benne biztos.

– Egyszer próbáltam meg – felelte Ava szenvtelenül. – Követtem a férfit, és megvártam, amíg lejár az ideje. Egy fegyveres férfi jelent meg, és megpróbálta lelőni, de én ráugrottam, és a földön landoltunk. A támadó elrohant, de a pasasnak betört a feje, mert rosszul esett – fejezte be elhaló hangon. – Ekkor tanultam meg, hogy a sors megváltoztathatatlan – tette hozzá elborzadva.

Tom döbbenten hallgatta a történet, és belegondolt, hogy Ava okozta a férfi halálát, noha megpróbálta megmenteni őt. A saját életét kockáztatta egy másikért, de feleslegesen, mert az alak sorsát nem változtathatta meg. Eljött az ideje, így hát meg kellett halnia így vagy úgy.

– Nos, Tom, ideje mennem – mosolygott rá fagyosan, és Tom észrevette a kétértelműség a hangjában. Amint Ava elindult újból, Tom elkapta a karját, hogy visszatartsa.

– Ne menj! – kérlelte könyörgően. – Hátha most más lesz – fűzte hozzá reménykedően, mire Ava felnevetett szárazon.

– Szép is lenne – jegyezte meg szórakozottan. – Köszönöm az idődet, amit rám szakítottál – kacsintott a fiúra, majd lefejtette a szorító kart sajátjáról, és sietve távozott.

Tom magatehetetlenül bámulta az alakot, amely egyre távolodott. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejében, miután visszament az autójához. Kezdte azt hinni, hogy nem is igazán történt meg az este, és csak túl sokat ivott. Ami egyáltalán nem volt igaz, hiszen egyetlen egy pohár whisky csúszott csak le a torkán még körülbelül tizenegy tájt.

– A rohadt életbe! – sóhajtotta fáradtan, majd beindította a motort, hogy elinduljon ő is haza.

Ahogy haladt az úton, amit már ezerszer megtett, és amin, akár csukott szemmel is képes lett volna végighaladni, teljesen a gondolataiba merült, és még egy-két piros lámpán is átcsúszott véletlenül. Amikor ahhoz a szakaszhoz ért, ahol általában megjáratta kicsit az imádott kocsijának a motorját, gázt adott, hogy érezhesse a sebesség mámorát.

Ahogy bevette az egyik kanyart, hirtelen egy emberi alak tűnt fel az út közepén, de Tom már nem tudta elrántani a kormányt időben vagy fékezni, elütötte őt. Felcsapódott a szélvédőre, majd végiggurult a tetőn, és egy csattanással megérkezett a kocsi mögött.

Tom beletaposott a fékbe, és remegve bambult maga elé jó pár pillanatig, mire felfogta, hogy mi is történt. Egyből kipattant a kocsiból, hogy az elütött segítségére siessen. Ahogy hátrarohant hozzá, láthatta, hogy egy fiatal lányt csapott el.

Amikor pedig odaért hozzá, leguggolt mellé, és megfordította a testet, amely rongybabaszerűen engedelmeskedett a mozdulatnak.

Tom szinte felordított elkeseredésében az ismerős arc láttán – Ava feküdt ott holtan.

– Ha csak igazán marasztaltam volna – suhant át a fejében a reményvesztett gondolat, majd elfordította fejét, ahogy érezte a könnyeket szemében. A gyönyörű fekete fényezésű autójának karosszériájában meglátta tükörképét, és döbbenten vette észre a feje felett a számokat, amelyek egyre csak csökkentek.

– A sors fintora – mosolyodott el keserűen.

Vége