„Nem tudom (…), nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.”
(Antoine de Saint-Exupéry)

A ruhámba markoltam, és megálltam az ajtóban. Izgultam… Te jó ég, ez nem is a megfelelő szó rá. Ha az összes szinonimát összetesszük, még az sem írná le megfelelően azt, amit éreztem, még az is túl kevésnek bizonyulna ahhoz, hogy igazat mondjak.
Az ujjaim már elfehéredtek, és már azt sem tudtam, hogy mi is a nevem. Sőt, még azzal is bajban voltam, hogy fiú vagy lány vagyok-e.
- Jaj, fejezd már ezt be! – szólalt meg mellettem Tina, és megfogta a kezem, ezzel kirángatva engem a teljes kábulatból. – Túl drága volt ehhez ez a ruha.

Éppen a jól megérdemelt koktélomat szürcsölgettem Budapest egyik szórakozóhelyén, mikor valaki levágódott mellém.
Egy pillanatra ránéztem, majd újra a koktélomnak szenteltem összes figyelmemet. Egyszerűen hihetetlenül finom volt. Fáradtan néztem a pultosra, Danira, már jól ismert engem. Meglötyögtettem a poharamban lévő maradékot, és Danira mosolyogtam. Azonnal készíteni kezdte az újabbat.
Hirtelen éreztem meg, hogy valaki bámul engem. A nyakamon felállt a szőr a gondolattól. Szinte azonnal körbenéztem, de senkit nem láttam. Pontosabban… sokan néztek engem. Azt hiszem ennek az volt az oka, hogy (bátyám mondta mindig így) jó csaj vagyok; de mégis, éreztem a zsigereimben, hogy valaki engem néz, nem pedig csak egy jó nőt.
Igen, a barátnőim mondtak már, hogy fura szerzet vagyok.
Próbáltam kizárni a külvilágot (vagy legalábbis az érzést, amit az ismeretlen kukkoló okozott), de nem sikerült. Összehúztam a szemöldököm, pont abban a pillanatban, mikor Dani elém rakta az újabb pohár Tequila Sunrise-t.
- Mi a baj? – kérdezte. A hangos zene ellenére is tisztán hallottam, hogy mit mond (bár ebben azt hiszem szerepe volt annak is, hogy ordított).
- Semmi, csak van egy fura érzésem – még utoljára körbenéztem, majd miután Danira pillantottam, belekortyoltam a koktélomba. – Ja, és köszi. Felírtad a számlámhoz?
- Nem olyan fontos – legyintett, mint egy kisfőnök. – Tináék?
- Lent vannak, táncolnak, csak nekem most nem volt kedvem – válaszoltam.
- Nocsak – vigyorodott el.
Igen, nekem is fura volt. Mintha… mintha valaki a bárszékhez ragasztotta volna a cuki kis seggem.

Mit csinálok? Édes istenem, már megint mire készülök? Normális vagyok?
Nem, tuti nem. Ilyet normális ember nem csinál.
Egészen ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy ilyet-normális-ember-nem-csinál.

Öt perc múlva hirtelen furcsa szellőt éreztem a bal karomon, és a szőr is felállt a hátamon. Egy másodperc alatt. Valakire reagáltam. (Ha iszok, lesznek ilyen dolgaim…)
Azonnal oldalra néztem, és egy srác épp abban a pillanatban ült le a mellettem lévő bárszékre. Rám mosolygott. Helyes kis srác volt, úgyhogy finoman visszamosolyogtam, és alig észrevehetően előre döntöttem a vállam, majd elnéztem róla.
Belekortyoltam a koktélomba, de még mindig éreztem, hogy bámul.
Bámul.
Ő volt az. A kukkoló.
Újra ránéztem, és jobban szemügyre vettem, bár a félhomályban nem annyira sikerült kivennem az arcát. Fekete haja volt. És jó pólója. Ennyi, amit fel fogtam abban a mámoros pillanatomban. (Három koktél ezt teszi az emberrel.)
Újból rám mosolygott, most szélesebben, mint az előbb, még a hófehér fogait is kivillantotta. Visszamosolyogtam, és a fülem mögé tűrtem egy hajtincset, majd alig észrevehetően kissé felé fordultam.
- Melyiket ajánlod? – szólalt meg kicsit akcentusos angollal, rettentő édes, mély hangon.
Zabálni való volt.
Összeszedtem minden ép gondolatom, és válaszoltam neki.
- A Tequila Sunrise-t. A Sex on the Beach a legjobb, de halkan megsúgom, azt itt nem tudják elkészíteni rendesen, szóval a Sunrise – ha iszok, mindig csak úgy jönnek ki a szavak a számból, teljesen ellenőrizetlenül. – Mondhattam volna röviden is, bocsi. A Tequila Sunrise-t ajánlom – feltettem a kezem, mintha csak megadnám magam.
Felnevetett.
- Egy Tequila Sunrise-t kérek – szólt oda egy másik pultosnak, akinek a nevét, akárhogy próbáltam, sehol nem találtam az agyamban.
Az ismeretlen kukkoló még két percen keresztül mosolygott.
Nem bírtam, megkérdeztem.
- Én égettem le magam ennyire?
- Dehogy – mosolyodott el újra. Haláli édes mosolya volt. – Csak akartam valamit mondani, de valószínűleg hülyének néznél, és kiröhögnél.
- Te hallottál engem az előbb? – kérdeztem vissza azonnal.
- Talán csak visszaadnád.
- Próbáld meg.
- Oké – mély levegőt vett. – Szóval régóta keresek egy lelki társat, és komolyan… Esküszöm, te vagy az a lány, akit keresek.
Felnevettem.
- Csak két kérdésem van: most estél túl egy nagy szakításon, és mennyi koktélt ittál?
- Oké, tényleg hülyének nézel – egy pillanat alatt elszomorodott, de nem bírta sokáig, újra nagy vigyor jelent meg az arcán.
- Dehogy. Vagyis, igen, hülyének, de aranyos is, amit mondtál.
Istenem, annyiszor mondtam Tinának, hogy ne hagyjon egyedül, ha koktél közelébe kerülök! Mert ez történik. Össze-vissza pofázok vadidegeneknek, és lehülyézem őket.
- Hülye, de kicsit aranyos. Még nem hallottam szebbet – elfintorodott.
- Nagyon aranyos – tettem hozzá meggyőzően, és kicsit közelebb is hajoltam hozzá az ügy érdekében.
Ekkor csapott meg az illata. Totál lerészegedtem tőle. (Nem, eddig csak spicces voltam, ha ez fordult volna meg a fejetekben.) Rettentő finom volt, és csak úgy áradt belőle. Mosószer, cigi füst és valami meghatározhatatlan parfüm.
- És te mennyi koktélt ittál már? – Hirtelen rángatott ki a saját kis világomból a kérdésével, amit gondolom az előbbi mondatom miatt tett fel, nevetve.
- Csak hármat – mosolyodtam el, és újabb mély levegőt vettem.
- És meg tudhatom a neved, ha már ennyire megismertük egymást? – vigyorgott rám csábosan, és esküszöm, nem gyakran (sőt, még soha nem történt velem ilyen!), de már attól felizgultam, hogy rám nézett. Azok a szemek, azoknak a hibája volt.
- Aliz – leheltem kiszáradt ajkakkal. – Aliz vagyok – nyeltem egyet.
- Aliz – ismételte meg mosolyogva. – Sokat jársz ide?
- Minden kedden – bólintottam. – Az a törzsnapunk.
- ’unk? – kérdezett vissza hirtelen, és azonnal körbenézett.
Felnevettem.
- A barátnőim lent táncolnak.
- Ja, értem – hirtelen elkapta rólam a tekintetét. Azt hiszem, megpillantott valamit, mikor az előbb körbenézett. – Oké, nekem mennem kell, de az ajánlatért engedd meg, hogy a vendégem legyél a következőre.
- Oké – rápillantottam, és koccintásra emeltem a poharam. – Bár nehéz lesz, ha még a neved sem tudom.
- Bill – mosolygott rám, egy pillanatra közelebb hajolt, tétovázott, aztán mégis indulásra készen felállt mellőlem.
- Oké, Bill. Nem is tudod mibe mentél bele, a koktélomért bármit megteszek – nevettem fel.
- Remélem is – kacsintott. – Mert különben én vadászlak le.

Bentről morajlás hallatszott. Tina rám nézett, és elmosolyodott.
- Olyan rohadtul meseszép vagy, basszus – könnyes lett a szeme.
Ne, ne, ne! Nem akarok sírni… Az olyan gáz!
- Tina, ne merészeld – néztem rá szúrósan, de egyre nehezebben ment a mérgesség tettetése fokozatosan elhomályosodó tekintettel.
- Na, mindenki készen van? – a bátyám és az öcsém megállt a két oldalamon, vigyorogva.
Alex (az idősebb) még utoljára megbarackozta a fejem.
- Normális vagy? – sikított fel Tina. – Két órába telt a haja!
Bence és Alex felnevettek.

A mosdóból jöttem kifele, mikor valaki megérintette a vállam. Azonnal végigfutott a remegés a gerincemen, és úgy éreztem, a testemet elönti a forróság.
- Szia – suttogott valaki a fülembe alig pár milliméterről.
Tudom, hogy máskor egészen biztosan visszakézből pofont kapott volna, de ezt a hangot azonnal felismertem, annak ellenére, hogy csak negyed óra telt el az első találkozásunk óta.
- Normális vagy? – kérdeztem vissza azonnal, és megfordultam. Esküszöm, esküszöm!, hogy a világ legédesebb szempárja nézett éppen engem. – Máskor… máskor mindig pofozok – hebegtem össze-vissza.
- Szerencsésnek érzem magam – suttogta közel az ajkaimhoz.
Nem csókolt meg.
Húzta az időt.
És ez nekem… nagyon-bejött. Nagyon. 

Behunytam a szemem, és rá koncentráltam. Érte teszem. Mert szeretem. De mi van, ha ő sem akarja? Nem, inkább ő nem akarja?
Mert én akarom.
Őt.

Csöndben ültünk a bárpultnál, és mindketten egyszerre kortyoltunk bele az újonnan kikért koktélunkba.
- Egyébként Bill, mi szél hozott Magyarországra? Csak azt ne mondd, hogy idevalósi vagy – felnevetett.
- Épp, ahogy mondtad. Nagy szakítás – válaszolta vissza.
Nem tudom, hogy észrevette-e a változást az arcomon.
- Ó, szóval akkor most keresed a vigasztaló barátnőt? – kérdeztem kissé szomorúbban.
- Ja, nem, az ikrem szakított – magyarázkodott rögtön, és elmosolyodott. A combom külső részére csúsztatta a kezét, és a hüvelykujjával simogatni kezdte. – Én csak barátnőt keresek. Tudod, akit szerethetek.
- Egyre aranyosabb vagy.

Hirtelen felcsendült az ismerős zene. Zongorán kértük, mert azt szeretjük.
Kinyílt az ajtó, és elém tárult az óriási templomterem.

Semmi nem történt. Csalódott voltam, bár tudtam, hogy mindegy, valakivel majd úgy is jól érezhetem magam… De sértette a női önérzetem.
Valaki nagy hévvel vágódott le mellém, és maga felé fordított.
- Nem hiszem el, hogy az ikrem rávett erre, és valószínűleg már nagyon hülyének nézhetsz, de megadnád a számod? 

Ott várt a sorok végén. Csak el ne hasaljak ennyi ember előtt. Istenkém, az de gáz lenne. Na jó, lassan hét éve szupermodell vagyok, csak nem esek el itt. Uram isten, megbotlottam.
Mérgesen néztem Bencére, és a szemeimmel próbáltam neki üzenni, hogy tartson meg, ha zuhanok.
Persze ő csak elvigyorodott.

Másnap felhívott. Nem gondoltam volna, hogy megteszi, úgy voltam vele, hogy csak úgy elkérte a számom, hogy meglegyen neki, nem hittem, hogy használni is fogja. Azt meg, hogy rögtön az első napon, na, erre tényleg nem számítottam.
- Oké, te tényleg nem tudod, ki vagyok? – kérdezte őszinte csodálkozással a hangjában, és meglepetten rám nézett.
Összeszorított ajkakkal pillantottam rá, próbáltam rájönni, hogy honnan lehetne ismerős… Tippeltem.
- Valami herceg?
Suttogva válaszolt:
- Maximum a tiéd.

Ilyen távolságból már ki tudtam venni az arcát. Mosolygott. Rám.
Azonnal megszállt a nyugodtság, és máris magabiztosan lépkedtem felé.
Örökre vele…

- De most komolyan semmi? – kérdezte újra.
Elmosolyodtam.
- Kéne?
- Bill vagyok. Bill Kaulitz – nyújtotta felém a kezét.
Oké, leesett az állam. Láttam őt rengeteg újságban, de egyszerűen annyira más volt smink nélkül, rendes ruhákban… Olyan más volt emberként. 

Az ikre mellette mosolygott, de hogy őszinte legyek, én csak rá tudtam koncentrálni. Éreztem a szívemet a torkomban dobogni, éreztem, hogy izzad a kezem…
Mindjárt ott vagyok melletted, hercegem.

Bemutatott az ikrének, aki nevetve közölte, hogy zsák a foltját. Kérdőn egymásra pillantottunk.
- Aztán el ne szökjetek valami templomba összeházasodni!

- Négy év, az négy év – hallottam meg magam mögül Tinát.
- Hát, ja – sóhajtott fel Alex.
De én már sokkal nagyobb dolgokkal voltam elfoglalva, minthogy rájuk tudjak koncentrálni.
Egyre csak a nagy betűs szerelem lebegett a szemem előtt.

- Nehéz lesz, ugye tudod? Mármint… sokan akarnak majd bántani téged, meg mindenki követni fog, és rengeteg utálkozó levelet fogsz kapni…
- Nem csodálom, hogy eddig nem volt barátnőd – nevetve a karjai közé bújtam, és egy csókot nyomtam a nyakára.

Mellé értem, és a lélegzetem is elállt. Finoman megfogta a kezem, és rám mosolygott.
A világ legboldogabb embere voltam.
A szemével üzente, hogy ő is.
Oké, vele hajlandó vagyok osztozni ezen a címen.

A végzetem… Csak úgy leragasztotta a cuki kis seggem arra a bárszékre, és nem engedte, hogy elmozduljak, míg nem találkozunk.