„Előző nap még nélküle is volt értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra, hogy mellettem legyen ahhoz, hogy meglássam a dolgok valódi fényét.”

- Éjszakára? – nyögtem ki elhaló hangon, és egy óriásit nyeltem.
Vajon mi történne? Elmondaná, hogy ő is szeret engem? Megcsókolna úgy igazából, nem csak azért, mert kedves, hanem mert engem kedvel?
Bill elengedett és felnevetett, aztán levágódott az ágyra.
- Tom elment valahova éjszakára, igazából falaznom kellene neki, de annyira unatkoztam.
A hátára fordult, és a plafont kezdte tanulmányozni, majd végül becsukta a szemét.
Unatkozott? Hát persze… Miért is jönne el hozzám…
De hát nem tudtam rá haragudni. Hogy is tudtam volna? Halálosan bele voltam zúgva, ő jelentette nekem a világot, annak minden egyes kincsével együtt. Mintha Bill nélkül már élni, már lélegezni sem tudnék. A rabja lettem.
Néztem azt a tökéletes arcát. Be akartam mellé feküdni, az ölelésében elaludni, és reggel ott kelni mellette, azt akartam, hogy ő legyen az első, akit reggel meglátok, és fordítva. Azt akartam, hogy ő is ugyanúgy szeressen engem, mint ahogy én őt.
Gyönyörű volt. Komolyan. Fiú létére ez az egyetlen egy szó, amivel le tudnám írni őt, ami illik rá, bár bizonyos helyzetekben még ezt is túl kevésnek éreztem. Kisfiús baba arca volt, talán még lányosnak is mondanám, olyan finom volt még a bőre is, de imádtam ezt is benne. Mint minden mást. Ő persze kihasználta ezt. Mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért húzza ki fekete szemceruzával a szemét, azt mondta, így fiúsabb. Erre persze felnevettem, és ő is, és aztán hozzátette, hogy amúgy is imádja, mikor az emberek megnézik őt. Persze, nem is Bill Kaulitz lenne, ha nem mondta volna ezt.
Nem tudom, miért szerettem bele. Azt hiszem, nem csak külsőleg volt tökéletes, de belülről is. Tizenöt volt még csak, mégis, néha úgy éreztem, sokkal érettebb a koránál. Persze volt, amikor meg úgy viselkedett, mint egy dacos hároméves, de neki még ez is jól állt. Persze voltak rossz tulajdonságai is: önző volt, és egoista meg makacs; de esküszöm, hogy én még ezeket a hibákat is szerettem benne, mert ezek tették őt Billé. Az én Billemmé.
- Nézel – szólalt meg hirtelen, mire én majdnem újra felsikoltottam, annyira belemerültem hihetetlenül tökéletes arcának tanulmányozásába. – Miért nézel?
Felült az ágyon, és rám mosolygott. A szívem kihagyott egy teljes ütemet, és éreztem, ahogy a tenyerem izzadni, az arcom pedig pirosodni kezd.
- Csak… Azt hittem, máris elaludtál – hazudtam gyorsan, és reméltem, tényleg jól tudok hazudni.
- Nem, még nem – vigyorgott. – Gondoltam még beszélgetünk egy csomót.
- Honnan tudtad, hogy nézlek? – bukott ki belőlem a kérdés, és még jobban elpirultam.
- Éreztem – válaszolta szinte már földönkívüli hangon, én pedig azonnal megéreztem a hatását a testemben.
- Értem – vágtam rá gyorsan. – Elmegyek zuhanyozni, maradj itt – tettem hozzá, mire Bill felnevetett.
Valóban elég buta mondat volt.

Legalább negyed órát álltam a szinte hideg zuhany alatt, hogy lenyugodjak. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha egyszerűen bemennék a szobába, leülnék Bill mellé, és elmondanám neki, hogy szeretem. De szinte még a gondolat végére sem értem, mikor már rájöttem, hogy ez egy hülye ötlet, és eldöntöttem, hogy nem teszek semmit. Ha csak én vagyok szerelmes, az még mindig jobb, mint hogy elmondom neki, ő azt válaszolja, hogy ő nem szeret engem, és soha többé nem beszélünk. Azt sokkal nehezebben viselném el.
Kilépve a zuhanykabinból magam köré csavartam egy törülközőt, megtöröltem a hajam, és belenéztem a tükörbe. Nem tetszett, amit láttam. Szőkés barna hajam vizesen tapadt a fejemre, néhány helyen pedig meglehetősen gázul állt. Gyorsan megigazítottam egy fésűvel. Az arcomon szeplők voltak, igaz, szinte alig láthatók, de azért ott voltak, és mindenki látta. Nem szerettem a zöld szememet sem, pedig olyan igazán zöld volt, de én mégis inkább kéket akartam volna, olyat, mint amilyen apunak van. Igazából az orromat is túl nagynak éreztem, pedig apa mindig azt mondta, hogy tökéletes kis pisze orrocskám van. Az egyetlen dolog, amit szerettem az arcomon, az talán a szám volt. Arra még én is azt mondanám, hogy szép.
Hirtelen megzavart egy halk kopogás. Gyorsan, még utoljára helyre igazítottam egy hajszálat, belenéztem a tükörbe, majd kinyitottam az ajtót.
- Szia – Bill halkan nyelt egyet, majd alig láthatóan végig nézett rajtam. Talán észre sem vettem volna, ha nem végig a szemét figyelem. – Apukád most ment el, csak azért merészeltem kijönni – nézett végül a szemembe vadul vigyorogva, én pedig éreztem, ahogy az én ajkaim is önkénytelenül húzódnak mosolyra.
Hirtelen leesett, hogy ketten vagyunk a házban, ő itt áll előttem, rajtam pedig csak egy törölköző van… Azonnal zavarba jöttem, és elnéztem az arcáról.
- Felöltözök, aztán… gondolom éhes vagy – mosolyodtam el, de még mindig kerültem a tekintetét.
- Aha – válaszolta lassan, és éreztem, hogy miközben elsétálok, ő utánam néz.
Tutira a tök gáz hajamat nézte.

A kanapén ültünk, és a tévét figyeltük csöndben, az akció film zajába csak Bill chips ropogtatásának a zaja vegyült.
- Utálom az ilyen filmeket – jegyeztem meg halkan, és elfintorodtam, miközben valamit felrobbantottak.
- Én szeretem őket – válaszolta, de mégis elvette a távirányítót az asztalról, és tovább kapcsolt. – Mit szeretnél nézni? – pillantott rám kedvesen.
- Csak ne olyat, amiben meghalnak – mondtam.
Bill felnevetett, és kapcsolgatni kezdte a tévét.
- Semmi jó – mondta végül, és átkapcsolt a zenecsatornára.
Eltűnődve figyeltem az arcát.
- Mióta húzod ki a szemed? – kérdeztem hirtelen, ő pedig rám nézett. Láttam, hogy megleptem a kérdéssel.
- Tavaly óta, azt hiszem. Volt egy Halloween parti, és én vámpírnak öltöztem – elvigyorodtam, milyen meglepő! -, és azóta valahogy rajtam maradt – megvonta a vállát. – Nem tetszik?
- De – vágtam rá azonnal, talán túl gyorsan is, de Bill csak felnevetett.
- Játszunk kérdezz-feleleket! – ugrott fel hirtelen a kanapén teljesen átszellemült arccal, felpörögve. Feltérdelt, majd közelebb jött hozzám. – Én jövök – vigyorodott el gonoszan.
- Ilyet nem ér kérdezni – nevettem fel.
- Milyet?
- Amit ilyen mosollyal az arcodon teszel fel.
Bill hangosan felnevetett, aztán rám nézett.
- Jó, oké – megtörölte a szemét. – Akkor… Miért is költöztetek el Düsseldorfból?
- Mondtam már, hogy apát áthelyezték.
- Hallani akarom az egész sztorit – követelőzött, és újra a kezébe vette a chipses zacskót, miközben maga alá húzta a lábait.
- Apa egy étteremben volt séf, és a tulajdonosnak itt is van egy étterme, és felajánlott neki egy jobb melót. Ennyi – vontam meg a vállam.
- És ő csak úgy elfogadta? Megkérdezett téged? – fürkészte kíváncsian az arcom, és még közelebb hajolt. Szinte már éreztem a leheletét az arcomon.
Én is magam alá húztam a lábam, és ránéztem.
- Bill, tizenöt vagyok. Megkérdezett, mert mindig is felnőttként kezelt, de nem tudtunk mit tenni. El kellett fogadnom.
Bill elmosolyodott, és a két kezével megtámaszkodott a csípőm két oldalán.
- Legalább megismertük egymást – mosolygott.
- Igen – leheltem kiszáradt ajkakkal.
Bill elhúzódott, kinyújtotta a lábát, és feltette a dohányzó asztalra.
- Nem baj? – pillantott rám, és egy újabb marék chipset nyomott a szájába.
- Nem – ráztam meg a fejem még mindig révületben a közelségétől.
- És beszélsz a düsseldorfi barátnőiddel?
Hirtelen könnyes lett a szemem.
- Sajnálom – mondta azonnal Bill, letette a chipses zacskót az asztalra, és magához ölelt. A mellkasára vonta a fejemet, pontosan hallottam, hogy milyen gyönyörű ütemben ver a szíve.
Nem hiszem, hogy ő valaha is tisztában lesz azzal, hogy milyen hatást vált ki belőlem az ilyen hirtelen mozdulataival.
- Nem, nem… Nem a te hibád. Csak egyszerűen kicsit érzékeny vagyok erre a témára.
- Elmondod? – kérdezte halkan, kedvesen, törődéssel a hangjában.
Bólintottam.
- Már nem beszélünk. Egyébként is mindannyian új suliba mentünk, de megfogadtuk, hogy mi nem olyanok leszünk, akik elfelejtik egymást. Az egész nyarat együtt töltöttük, aztán kiderült, hogy elköltözünk. Először még mindennap beszéltünk telefonon, aztán már csak kétnaponta… Most pedig már nem. Két hete beszéltem velük utoljára, és nem hiszem, hogy bármikor fogok még.
Bill még jobban magához szorított, én pedig mélyen szívtam be az illatát, ami teljesen elbódított.
- Vártad már, hogy gimibe mehess? – kérdezte halkan, azt hiszem, szomorúsággal a hangjában.
- Nem, egyáltalán nem… Vagy talán egy ici-picit. Szerettem nagyon az általános iskolát, ott még nyugodtan bújócskázhattál, nem néztek hülyének – mosolyodtam el, és Bill nyakához bújtam. Finoman átkarolta a vállam.
- Megijeszt a felnőtté válás, igaz? – kérdezte halkan.
Nem válaszoltam neki rögtön, mert nem tudtam a választ. Hogy megrémiszt-e? Nem tudom. Apa mindig is úgy kezelt, mintha már felnőtt lennék, érettebbnek mondtak a koromnál, de mégis, a tudat, hogy egyszer majd el kell szakadnom az én kis osztályomtól, nagyon nagy szomorúsággal töltött el. Nem hiszem, hogy valaha fel akartam nőni, de azt hiszem, akaratlanul is bekövetkezett.
- Engem igen – vallotta be Bill suttogva, és éreztem, ahogy a hajamhoz hajtja a fejét. – Én nem akarok felnőni. Mármint… Csak tudod – hirtelen elhallgatott egy pár másodpercre. – Csak az van, hogy tudod, ilyenkor még tökre nem gáz, mikor arról álmodozol esténként, hogy rock sztár legyél. De mi lesz majd akkor, ha ott állunk tizennyolc éves fejjel, és mindenki azt akarja, hogy válasszak egy rendes munkát, mert az éneklés nem jött be… Mit fogok nekik mondani? Hogy én még negyven évesen is az álmaimat akarom kergetni?
Finom puszit nyomtam az arcára. Nyugtatásképp, vigasztalásként vagy a támogatásomról akartam őt biztosítani? Nem tudom. Mindenesetre a szám azonnal bizseregni kezdett, ahol hozzáért ahhoz a tökéletesen puha bababőréhez.
- Nem tudnék dönteni… Nem hiszem, hogy bármi másban jó lennék, csak az éneklés van – hallgattam, hogy milyen szomorú lett hirtelen a hangja, és sírni tudtam volna tőle. Még szorosabban bújtam hozzá.
- Úgy is sikerülni fog.
Hozzá akartam tenni, hogy ilyen tökéletes arccal akár modell is lehetne, de nem tettem. Vagy akár az én férjem is lehetsz, édesem…
- Te mi szeretnél lenni, ha felnősz? – kérdezte már valamivel vidámabban, bár szerintem csak tettette.
- Szeretem a matekot – vontam meg a vállam, mire Bill rögtön hangot adott nem tetszésének, és látványosan elfintorodott. – Hé – finoman a vállára ütöttem, és mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés.
- Hm, legalább korrepetálhatsz, eddig is éppen, hogy nem buktam meg. Szerintem a tanárok örültek, hogy végre nem fogok hozzájuk járni, és ezért megadták a kettest – nevetett fel.
- Bill, te már az előző sulidban is kikészítetted a tanáraid? – Hirtelen a nevetése elhalt.
- Tessék? – kérdezte kissé remegő hangon (bár lehet, hogy csak beképzeltem, nem tudom). – Hogy érted ezt?
- Te mondtad – kezdtem tétova magyarázatba.
- Nem szerettek. Én sem őket – éreztem, hogy megvonja a vállát. El akartam tőle kicsit hajolni (még ha nehezemre is esett), hogy a szemébe nézzek, de ő nem engedte. – Senki sem szeretett minket igazán.
- Miért?
Nem értettem. Hogy lehet őt vagy akár Tomot nem szeretni? Normálisak ezek az emberek?
- Hát tudod… Az általános iskolában még az a fontos, hogy beleolvadj a tömegbe. Tom és én… Elhiheted, hogy már akkor sem voltunk túl átlagosak. Mikor ideköltöztünk, pont hatévesek voltunk. Úgy volt, hogy Magdeburgban kezdjük a sulit, de aztán kiderült, hogy elköltözünk ebbe a begyöpösödött kis faluba, és ide kell majd suliba járnunk. Tommal hozzá voltunk szokva a pörgéshez, anya is mindig arra tanított minket, hogy foglaljuk le magunkat, és asszem Tommal a génjeinkben is van ez az egész. Nem tudom, hogy mi lett volna belőlünk, ha nem vagyunk együtt, ha nem együtt kell átélnünk ezt az egészet, hanem egyedül. Képzeld el, hogy egészen addig Tommal csak… testvérek voltunk, akiknek ugyanakkor van a szülinapjuk. Semmi több. Alig játszottunk együtt vagy bármi. De aztán ideköltöztünk, és minden megváltozott. Utáltuk az egészet, mint a szart, és rájöttünk, hogy csak egymásra számíthatunk. Úgyhogy hosszútávon imádom anyát, amiért ideköltöztünk, de ez nem változtat a tényen, hogy utálok itt élni, és ugyanígy utáltam azt a rohadt sulit. Mindenki úgy nézett ránk… mintha nem is tudom… Mintha nem is erről a bolygóról jöttünk volna.
Csukott szemekkel hallgattam azt a mesébe illő hangját, egyszerűen elvesztem benne.
- Katja? – kicsit megemelte a fejem, és éreztem az ujjait az állam alatt.
- Nem alszok – mondtam.
- Akkor jó – mosolyodott el, miközben ránéztem.
- És a gimiben mi van? – kérdeztem, mikor nem folytatta tovább.
- Hát… Minden megváltozott. Már tisztelnek minket, amiért kimerünk tűnni a tömegből – megvonta a vállát.
- Szereted?
- Hogy tisztelnek?
- Igen.
- Elég jó – nevetett fel, de aztán újra elkomolyodott. – De a legjobb az egészben, hogy már nem bántanak minket.
- Bántottak titeket? – néztem rá fel azonnal, nem foglalkozva Bill próbálkozásával, hogy visszanyomja a fejem a mellkasára.
- Igen – ismerte el halkan, lassan, jó pár perc csendben eltöltött perc után. Éreztem, hogy a szíve hevesebben ver, és láttam azt a mérhetetlen nagy szomorúságot a szemében. Egyértelműen túl fájdalmas volt a téma számára, túlságosan mély, hogy beszéljen róla.
- Ha nem akarod, nem kell elmondani.
- Azt akarom, hogy tudd. – De mégis, még legalább öt percig nem szólalt meg, csak a lélegzetvételeinket hallgattuk, és én Bill szívverését. – Mindegy. Még sem akarok erről beszélni. Nem miattad – tette hozzá gyorsan, de én csak rámosolyogtam, és azt suttogtam neki, semmi baj, még rengeteg időnk van. Elmosolyodott, és egy nagy puszit nyomott a homlokomra.
Újabb perceket töltöttünk csendben, és már be is sötétedett, az egész szobában az egyetlen fényforrás a lenémított tévé volt.
- Bill, ha majd híres leszel, el fogsz felejteni engem?
Nem tudom, miért tettem fel ezt a kérdést. Még abban sem vagyok biztos, hogy a választ akarom-e hallani. De mégis, valamiért úgy érzem, tudnom kéne, hogy felkészülhessek arra, ha esetleg egyszer majd elveszítem őt.
- Dehogy is – válaszolt halkan, mosolyogva. – Soha nem foglak elfelejteni. Soha nem fogom elengedni a kezed – csúsztatta bele a kezét az enyémbe.
- Biztos? – kérdeztem vissza suttogva.
- Biztos – újabb puszi csattant a homlokomon. – Mindennap együtt fogunk suliba menni, és én majd közben kiosztok egy-két autogramot; a suli előtt is várni foglak, és hazajövünk, aztán eljössz velem a próbánkra, és te leszel az első számú rajongónk… Nem is, te csak az enyém leszel.
Hirtelen elfelejtettem, hogyan kéne levegőt vennem. Az övé leszek… Ó, könyörgöm!
- Jól hangzik – válaszoltam boldogan suttogva, és közelebb bújtam hozzá.
- És eljöhetsz majd minden koncertünkre, és hú, ott fogsz tombolni az első sorban, és ú, majd elmegyünk mindenfelé, és tök jól érezzük magunkat, mindenki ismerni fog minket a suliban, és majd elmegyünk egy csomószor kutyát sétáltatni, és…
- Bill – nevettem fel -, néha levegőt is vegyél, különben nehezen leszel sztár, ha itt meghalsz nekem.
Ő is felnevetett.
- Tökre király lesz minden.
Újabb kellemes, csendes percek, amiket Bill tört meg.
- Katja, holnap ott leszel, ugye? – kérdezte halkan.
- Hát persze, Bill – ígértem meg neki, és végigsimítottam a kézfején.
- Akkor jó. Így már tutira istenkirály leszek.
Ezt most úgy értette?
Bill hirtelen rám nézett. Éreztem a leheletét az ajkaimon.