„Nincs többé olyan, hogy nélküled,
Tervem és jövőm van veled.”
Honoré de Balzac

Az, hogy voltam olyan hülye, hogy anyámnak azt mondtam, szívesen találkoznék vele, az egész napomra rányomta a bélyegét. Viszonylag lekötött Bill közelsége, de folyton azon kaptam magam, hogy próbálok kitalálni valamilyen hihető indokot arra, hogy lemondjam.
De sajnos nem sikerült.

Anya négykor jött értem. Kelletlenül ültem be az autóba, és érzésem szerint a szükségesnél kicsit jobban csaptam be az ajtót, de anya nem szólt semmit.
- Szia – mondtam halkan.
- Szia – válaszolta ugyanolyan halkan, és lassan megmozdította a fejét, hogy egy puszit adjon az arcomra. Hirtelen mély levegőt vettem, a nyakamra csúsztattam a kezem, és inkább kinéztem az ablakon. Anya értette a célzást, nem erőlködött tovább, aztán megéreztem, ahogy az autó elindul alattunk. – Hova menjünk? – kérdezte.
- Éhes vagyok – vallottam be.
- Még mindig szereted a McDonald’s-ot?
Lassan bólintottam.
Egész úton nem beszéltünk. Nem mondom, hogy nem érdekelt, mert nagyon kellemetlen volt az egész csend, és szüntelenül járt az agyam azon, hogy mégis mit mondjak, vagy egyáltalán milyen témába kezdjünk bele, de mindig arra jutottam, hogy sokkal rosszabb lenne, ha elhalna a beszélgetés, mint ez.
De sajnos anya nem így volt ezzel.
- Jól megy a suli? – mosolygott rám halványan, mikor megálltunk egy kereszteződésben a piros lámpa előtt.
Ránéztem. Nem válaszoltam rögtön, túlságosan lekötött az arca tanulmányozása. Gyönyörű volt. Emlékszem, mikor reggelente bevitt az oviba, és annyira büszkén fogtam az ő akkor óriásinak tűnő kezét, mert végig azt gondoltam: na, tessék, nekem van itt a leggyönyörűbb anyukám! Nem csak az oviban, az egész világon.
Halvány mosolyra húzódott az ajkam, és a kezére pillantottam, aztán a sajátomra. Szinte ugyanolyan volt.
- Gyönyörű vagy – bukott ki belőlem, mikor visszapillantottam anya arcára. Ő még mindig engem figyelt, most kissé megdöbbenve.
- Te is, kislányom. Régebben mindig azt mondták, mintha csak engem látnának kicsiben – mondta szelíden.
Elpirultam, és elfordultam, habár a szemem sarkából még mindig őt figyeltem.
Ugyanolyan szőkés-barna haja volt, és ugyanolyan zöld szeme. Tényleg én is olyan szép lennék, mint ő? Nem hiszem.
Nem szóltunk többet egymáshoz, valahogy még mindig idegennek éreztem őt. Hiába volt tényleg nyilvánvaló a külső hasonlóság kettőnk között, nem akartam nyitni felé.
Inkább tényleg kifele kezdtem bámulni az ablakon, és Billről gondolkodtam. Milyen tökéletes volt ma is!
- Min gondolkozol? – kérdezte hirtelen anya, megtörve ezzel a köztünk lévő rettentően kínos és irritáló csöndet.
Úgy értem, nem is a csenddel volt a baj… Csak maga a gondolat, hogy az anyukámmal ennyire kínos a találkozás, valahogy elég bizarr volt.
- Tessék? – kérdeztem azonnal vissza, mikor leesett, hogy mit kérdezett. Nem tudtam mit mondani neki, nem tudok hazudni, de őszinte sem akartam lenni vele, nem akartam elmondani neki, hogy van egy fiú, akibe szerelmes vagyok. Nem volt még olyan bizalmas a kapcsolatunk (és szerintem nem is lesz – talán még tartottam is ettől, azt hiszem). Meg amúgy is, nem ő lesz az első, akinek elmondom. Meg sem érdemli. – Semmin – mondtam végül, és nagyon reménykedtem, hogy most már jobban tudok hazudni. Bár nem tudom… talán ennek nem kéne ennyire örülnöm.
Anya nem mondott semmit, talán nem vette észre, talán igen, de mindenesetre nem tette szóvá.
- Miért kérdezed? – pillantottam rá egy másodpercre, aztán újra kinéztem a szélvédőn.
- Csak… olyan nagyon mosolyogtál – egy picit elhallgatott, láttam rajta, hogy mérlegeli, hogy megemlítsen-e valamit. – Tudod, mint amikor valami kellemes dolog jut eszedbe… Vagy egy kellemes valaki – tette hozzá halkan mosolyogva.
Nem akartam semmit sem mondani neki.
- Semmi ilyen – ráztam meg a fejem, de nem néztem rá, inkább oldalra fordítottam a fejem, és néztem a mellettünk elsuhanó csöndes magdeburgi utcát.
Önkénytelenül végigsimítottam az ajkaimon, és azt kívántam, Bill bárcsak itt lenne.

Beérve a McDonald’s-ba, anya rögtön a pult felé indult, és kért magának egy salátát meg innivalót és krumplit, majd rám nézett.
- Happy meal-t kérsz?
- Tessék? – néztem rá nagy szemekkel, és a szemem sarkából láttam, hogy a pult mögött álló tizennyolc körüli srác elvigyorodik. Nem tudtam eldönteni, hogy rajtam vagy anyámon szórakozik ilyen jól. Személy szerint még én magam sem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak, és ha az előbbi, akkor kin.
- Hát régebben mindig azt kértél – válaszolt anya tétován, finoman összehúzva a vállait.
- Négy éves voltam! – kiáltottam fel, és azonnal legalább tizenöt ember kapta ránk a tekintetét. Elpirultam, nem csak a hirtelen jött figyelem zavart, de ideges is lettem anyura. – Tíz év.
Anya szelíden rám mosolygott: – akkor mondd csak mit kérsz.
Anya megvárta, míg leadom a rendelést, és nem foglalkozva az eladó srác pillantásaival, amiket vetett a nyilvánvalóan túlságosan kivágott blúzára, fizetett, aztán leültünk egy ablak melletti asztalhoz. Nem igazán szeretek ott ülni, mindig félek, hogy egy autó belerohan, de most mégis olyan kellemes helynek tűnt… Nem tudom, hogy ezt az tette-e, hogy a sarokban volt, viszonylag félhomályban, vagy pedig egyszerűen az, hogy amikor újra elhal a beszélgetés (vagy ugye be se indul), akkor még mindig ott van a menekülés lehetősége, és egyszerűen csak kinézek az ablakon, nem kell anyára néznem.
Ugyanolyan volt az egész hangulat, mint az autóban. Sőt, még rosszabb, mert eddig sajnálatot éreztem. Nem tudom ki vagy mi iránt. Talán anya miatt? Vagy úgy az egész helyzetet éreztem teljesen kilátástalannak? Nem tudom. Eddig sajnáltam azt, hogy nincsen rendes viszonyunk, nem olyan bensőséges, bizalmas anya-lánya viszony, mint amit látsz az összes amerikai nagy mozifilmben; de most az egész egy nagy nyűgnek tűnt csak, teljesen feleslegesnek tűnt az egész próbálkozás, hogy valaha is elfogadjam egyáltalán anyát. Feleslegesnek éreztem, hogy itt üljünk, álszenten egymással szemben, mintha valaha is rendezhetnénk ezt az egészet.
Nem hiszem, hogy valaha meg fogom neki bocsátani azt, hogy elhagyott.
De már abban sem vagyok biztos, hogy valaha meg akarom.

Öt óra volt már, és mi még mindig egymással szemben ültünk, teljesen mozdulatlanul. Nem csak a testünk lett teljesen mozdulatlan, hanem a szánk is. Én személy szerint úgy éreztem, örök életemre csendben maradok inkább, csak valaki vessen már véget ennek az egésznek, és mehessek vissza az én biztonságos kis szobámba, anya nélkül, Billel telefonálva.
Úgy látszik, valaki fent kétes érzéseket táplál irántam: imáim meghallgatásra találtak, mert jött a megmentő, de a személynek már nem annyira örültem.
- Katja? – valaki a hátam mögül szólított meg, és finoman megérintette a vállam, én pedig azonnal hátrakaptam a fejem az illetőre.
- Georg? – sikítottam fel halkan magas hangon. Na, ne, csak ő ne lásson meg anyuval…
- Szia – anyára pillantott -, sziasztok – javította ki magát, és közben én is anyára néztem. Próbáltam némán jelezni neki, hogy csak semmi személyes, Katját cikiző dolog, amit minden anya szokott csinálni… De aztán leesett, hogy ő nem olyan, mint minden anya. – Ö, Katja, bemutatsz a barátnődnek?
- Ja, persze – újra Georgra néztem, és anya felé böktem az ujjammal. – Georg, anya; anya, Georg.
Georg nem zavartatva magát, pasisan leült mellém, és azzal a mozdulattal arrébb is lökött. Száj húzogatva beljebb ültem ugyan, de nagyon reméltem, hogy nem akar sokáig maradni. Nem azért, mert nem bírtam őt. Épp ellenkezőleg. És tudtam, hogy ő is bír engem, és nem akartam, hogy ez anya miatt megváltozzon.
- Anyukája? Wow, azt hittem, hogy a barátnője vagy – Georg a homlokára csapott, és anyára mosolygott. – Bocs, hogy így letegeztelek – aztán egy olyan mosolyt villantott anyára, amilyet csak néha láttam, és nagyon nem volt ínyemre, hogy így nézzen anyámra.
Elfintorodtam, és anyára néztem, de amit az ő arcán láttam, még jobban ledöbbentett. Mosolygott? Olyan tipikusan… Hiába voltam tizennégy, csak észreveszem, mikor valaki úgy néz valakire, nem? Nem olyan nehéz, nem?
- Lily Göring – anya Georg felé nyújtotta a kezét, aki játékosan megfogta és egy puszit nyomott anya kézfejére. Látványosan hányást imitáltam.
- Georg Listing – vigyorgott anyám dekoltázsára hülyén.
- És honnan ismered a lányomat?
- Bill mutatta be nekem, de amúgy egy suliba járunk.
- Bill? – kérdezett vissza anya, és abban a pillanatban, ahogy rám nézett, én lejjebb süllyedtem a székemben.
- Hát Bill Kaulitz – Georg anya szemébe nézett. – Már az első nap óta tök jóban vagyunk, Bill hozta őt, esküszöm, hogy első pillantásra legjobb barátok lettek.
Lehajtottam a fejem, elárasztott hirtelen a sok gyönyörű emlék, és a szomorúság egyszerre.
- Billel egy zenekarban játszunk, és szerintem Tomnak, Bill ikertestvérének…
- Hogy-hogy itt vagy? – fojtottam hirtelen Georgba a szót. – Gondolom, sietsz – pillantottam jelentőségteljesen rá, elérve, hogy rám nézzen.
Georg persze végre értette a célzást, és elmosolyodott.
- Igen, csak kajáért ugrottam be – mutatta fel a barna papírzacskót. – Megyek is.
Anyának odaintett, az én arcomra nyomott egy puszit, majd felállt, de hirtelen visszafordult.
- Figyu, Katja, holnap lesz egy koncertünk, gondolom Bill már említette, gyere el, oké? Még soha nem hallottál minket élőben játszani – anyára pillantott. – Lily, gyere el te is, nyugodtan. Jó buli lesz.
Anya rám nézett, majd Georgra mosolygott.
- Köszönöm a meghívást, Georg, de nem hiszem, hogy az én elismerésemre lenne szükséged. Egyébként pedig Katja apukájával megyek vacsorázni.
Hirtelen majd’ kiköptem a narancslét a számból. A péntek este mindig a mi mozi esténk volt apával…
- De Katja ott lesz – mosolygott anyu Georgra, majd rám.
- Igen – felnéztem Georgra, és én is elmosolyodtam.
- Hú, király, Bill ki fog ugrani a bőréből.
Éreztem, ahogy a pír végig kúszik az arcomon.

Már a kocsiban ültünk, és majdnem otthon voltunk, mikor anya végül nem bírta tovább.
- Igazán kedves volt ettől a Georg fiútól, hogy meghívott téged ebbe a buliba.
Bólintottam, de nem mozdítottam a fejem az út felől, amit kitartóan bámultam egész úton.
- Bill biztosan örülni fog, hogy elmész, nem? – folytatta tovább anya tétován, puhatolózva, hogy meddig mehet el.
Újra bólintottam.
- Azt hittem, ha valakinek van egy legjobb barátja, beszél róla az anyukájának – kissé hitetlenkedő tekintettel pillantottam anyára.
- Sajnálom, ezt valamikor az általános iskolában kellett volna megtanulnom, csak hát…
- Értem, oké? Felfogtam – borult ki anya egy pillanat alatt, és megállt a piros lámpánál. Ránéztem, egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem, teljesen ledöbbentett ez a kirohanás. – Egész délután próbáltad ezt a sebezhetetlen, bevehetetlen erőd képét adni, de nem hiszem el, oké?
Rám nézett, és végigsimított az arcomon.
- Te az én kislányom vagy, akár tetszik, akár nem. Tudom, hogy hibáztam, de azt is tudom, hogy amikor én a te korodban voltam, akkor nagyon nagy szükségem lett volna az anyukámra. Azt szeretném, ha bármi baj van, hozzám gyere.
Újra végigsimított az arcomon, én pedig fájdalmasan tekintettem rá. Tényleg nem lenne ehhez jogom? Tényleg túl messzire mentem? Átléptem azokat a láthatatlan határokat?
- Anya, én…
Egy könnycsepp csordult ki a szeméből, és ő gyorsan letörölte.
- Sajnálom, csak… tíz éve erre várok… Hogy azt mondd nekem, anya…
Megöleltem. Mit tehettem volna?
Éreztem, hogy megtört végre a jég. Hogy örültem-e neki? Nem tudom. Fogalmam sincs.
Finoman elhúzódtam tőle, majd egy mosoly után visszadőltem az ülésemre.
- Szóval… Bill – jegyezte meg újra, majd a gázra lépett.
- Jóban vagyunk – válaszoltam. – Hallottad Georgot, mintha legjobb barátok lennénk.
Anya egy pillanatra rám nézett, majd újra az útra figyelt.
- De te ennél többet szeretnél, igaz?
Anyára kaptam a tekintetem.
- Ezt meg miből gondolod? – kérdeztem vissza felháborodva, bár nekem inkább tűnt hisztérikusnak a hangom.
- Hát… mikor Georg megemlítette Billt, elpirultál… – anya finoman indokolni kezdte.
- Melegem volt – vágtam rá azonnal.
- És miközben jöttünk, akkor is csak úgy mosolyogtál…
- Semmi ilyet nem érzek Bill iránt, oké? – kérdeztem vissza idegesen, megelégelve az egészet.
- Rendben, kislányom. – Anya egy pillanatra rám nézett. – De azért remélem tudod, hogy ez egyáltalán nem ciki, vagy…
- Anya!

Hat után értünk haza, apa már otthon volt. Elköszöntem gyorsan anyától, és feltrappoltam a lépcsőn, miután a konyhában kivettem egy joghurtot a hűtőből. A szekrényről még leemeltem a telefont, aztán becsaptam az ajtót.
Ledobtam a táskám az ágyam mellé, aztán már éppen tárcsázni készültem, mikor hirtelen kivágódott az ablakom.
Azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és amint megpillantottam, hogy valaki az ablakpárkányomon térdel, felsikítottam és a joghurt is kiesett a kezemből, a kanál csörömpölve esett a padlóra, a másik kezemből pedig a telefon is kizuhant, és a padlón hangosan széttört. A telefonból kieső elem az ablak elé gurult, pontosan oda, ahova pár másodperc múlva a betörő is leugrott.
- Katja, nyugi – hirtelen két erős kezet éreztem a hátamon, és az arcom rögtön egy hűvös mellkasnak simult. Valaki szorosan ölelt engem. Szaporán  kapkodtam a levegőért.
Persze az illatot azonnal felismertem, nem volt erőm ellökni őt, pedig legszívesebben leordítottam volna a fejét; de mégis inkább csak kiélveztem a helyzetet, és még jobban elvesztem az ölelésében.
- Bill, normális vagy? – dünnyögtem halkan végül a nyaka hajlatába.
- Bocsi, nem gondoltam, hogy ennyire kikészülsz. Amúgy ajánlom, hogy csináltasd meg az ablakod, mert még én is tök könnyen bejutottam rajta.
- Egyáltalán hogy jut eszedbe az ablakon bejönni? – pillantottam fel rá, próbálva kizárni azt a kellemes bizsergést, amit a hangja okozott, ahogy a lehelete finoman simogatta a nyakam.
- Nem tudom, ez olyan menő dolog, nem? – nevetett fel halkan, csiklandozva a nyakam, aztán elengedett, majd az ajtóhoz indult, és nem kerülte el a figyelmem a kattanó hang, ami az ajtó záródását jelezte.
- Most nem merek majd aludni… Mindenki simán bejöhet – a hideg látványosan kirázott, és az ablak felé fordultam, majd visszanéztem Billre, de mielőtt még teljesen megfordulhattam volna, ő átkarolt hátulról.
- Akkor úgy látszik – duruzsolta finoman a fülembe, miközben a hajamat arrébb simította a nyakamból -, muszáj leszek itt maradni… Éjszakára.