„Elvégre a tinikor semmi másról nem szól, mint hitetlenségről és bizalmatlanságról. Nem, nem másokban: magadban.”

2004. 09. 23. – csütörtök
Csütörtök reggel semmi kedvem nem volt kikelni az ágyamból. Nem csak azért nem, mert október közeledtével az időjárás is egyre kiismerhetetlenebbé változott, és kint az égbolton szürke felhők közeledtek, hogy amint kilépek a kapun, rögtön eső kezdjen alázúdulni belőlük, de valahogy a takaróm melege nem csak a hideg ellen nyújtott biztonságot, hanem menedéket találtam az önutálat, apa és anya viszonya… minden elől.
Visszahajtottam a fejem a párnák rengetegébe, és két perc sem telt el, már vissza is aludtam.

Apa hét órakor kopogott be hozzám, és szólt be, hogy ideje lenne felkelnem. Nem akartam, nyűglődtem még magamban egy sort, és amint kitettem a lábujjam a meleg paplan alól, rögtön tüsszentettem egyet.
- Látod, beteg vagyok – szóltam apa után, mikor becsukta az ajtót, remélve, hogy elhiszi, és az ágyban maradhatok.
De persze nem hitte el.
- Csipkerózsika felkelt – mondta apa (gondolom) anyának.
- Akkor megyek – mondta anya halkan, de én így is hallottam.
Kicsit talán elszomorodtam, és nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem azzal, hogy anyámat ennyire utálom. Elvégre mégiscsak az anyám. De (és ezt magamnak is nehezen vallottam be), féltem attól, hogy miután kibékülünk, ugyanezt teszi. Azt nem élném túl.
Erőt vettem magamon, kikeltem az ágyból, és kinyitottam a szekrényem, hogy meleg ruha után nézzek. A szekrényem végében megtaláltam a kabátom, és kivettem egy térdig érő csizmát is. Említettem már, hogy rettentően gyűlölöm a hideget?

Fél nyolckor, miközben a fogamat mostam, leesett, hogy még nem is reggeliztem. Tessék, ezt teszi velem a hideg. Tiszta lökött leszek. Kiköptem a fogkrémet, és lementem a konyhába. Apa éppen akkor tette ki a meleg pirítóst egy tányérra, és meglepődve pillantott rám.
- Neked nem kéne már rég a buszon lenned?
- Nincs ma első órám – válaszoltam, és több szó nem is esett köztünk.
Sajnáltam. Hiányzott az apukám.
Éppen beleharaptam a pirítósba, mikor csöngettek.
- Megyek én – mondtam, és felpattantam a konyhaasztaltól, csak hogy ne kelljen még több kínos percet eltöltenünk együtt.
Még egyet haraptam a pirítósba, és kinyitottam az ajtót.
- Bill! – lepődtem meg teljesen, és lehajtottam a kezem, amiben a pirítós volt. – Nem vártalak – mosolyodtam el.
Ötletem sem volt azzal kapcsolatban, hogy most hogyan viselkedjek. Tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna? De nem hiszem, hogy az menne. Vagy hozzam szóba a tegnapi csókot? De mégis mit mondjak? És egyébként is, ő tegnap elég egyértelművé tette, hogy többet nem akar erről beszélni.
Gondterhelten felsóhajtottam.
- Tudom, de nekem az nem baj – nevetett fel Bill, ezzel kirángatva a gondolataimból. Adott egy puszit az arcomra és miután a deszkáját az ajtó melletti falnak támasztotta, rám nézett. – Ma még nem reggeliztem.
Neki bezzeg sikerül halál természetesen viselkednie! Istenem, de gáz vagyok…
Felnevettem végül, hogy leplezzem a zavarom.
- Gyere, apa most csinált pirítóst.
- Jaj, de kedves vagy, hogy így meghívsz – vigyorgott mellettem, mire én is elnevettem magam. – Tom sokszor mondja, hogy illetlen vagyok – bólogatott.
- Nem baj, gyere csak – apa nem volt már a konyhában.
Kivettem a konyhaszekrényből még egy tányért, és Bill elé tettem.
- Ugye nem várod el, hogy meg is kenjem? – néztem rá, és magamban hozzátettem: mert neked bármit megteszek.
- Nem, elég, ha megszánsz. Csak Tom reggel annyira idegesített már, mert folyton azzal jött, hogy mi volt Sandránál – beleharapott a lekváros pirítósába, az enyém pedig megállt a levegőben. – Katja?
Megráztam a fejem, és rápillantottam.
- Csak el is felejtettem, hogy mondtad tegnap, hogy mész hozzá – hazudtam, és nyeltem egyet.
- Szóval nem hitte el, hogy nem volt semmi, és csak beszéltem vele.
Meglepődve pillantottam Billre.
- Tényleg csak beszéltél vele?
- Aham – bólogatott Bill teli szájjal, majd egy óriási falatot nyelt le. – Ő se hitte el, miért olyan meglepő ez?
Nem akartam válaszolni, féltem, hogy a tegnap történtek után nem menne olyan természetesen a mondat. Úgyhogy inkább csak jelentőségteljesen pillantottam rá.
- Jó, tudom. De mióta tudom, hogy ő Tommal is… Érted, ez így tökre nem fekszik nekem. Ő Tom csaja volt… – kérdőn néztem rá. – Már Tom… Hát ő már használta! – bökte ki végül nagy nehezen, aztán össze is szorította az ajkait.
Elgondolkozva pillantottam fel rá, aztán az arcomon önkéntelenül futott végig egy fintor.
- Mindegy, ne beszéljünk erről, ez már rég a múlt.
A szívem hevesebben kezdett dobogni.

- Mehetünk? – kérdezte Bill fél órával később, mikor benyitott a fürdőbe. – El kéne érnünk a buszt.
- Persze – visszatettem a fogkefémet a helyére, és még utoljára belenéztem a tükörbe.
- Ne aggódj, nagyon szép vagy – mosolygott rám Bill, és megfogva a kezem kihúzott a szobámba. – Csak vedd át a pizsid, és menjünk.
De én még legalább fél percig álltam a szobám közepén ledöbbenve, és alig mertem belegondolni: azt mondta, szép vagyok. 

Két perc múlva léptem ki a szobából, miközben egy sálat tekertem a nyakam köré, és mivel nem figyeltem, majdnem elestem Billben, aki az ajtóm mellett ült, hátát a falnak vetve.
- Basszus – kapott utánam, és még mindig tartva a derekam, ő is felállt. Végig nézett rajtam, mire éreztem, hogy elpirulok. – Ez az első, hogy nadrágban látlak – vigyorodott el, mire én felhúztam a szemöldököm.
Még szerencse, hogy a folyosón sötét volt, így nem látta, mennyire piros az arcom.
- Tessék? Ez most úgy hangzott, mintha valami kétes…
- Nem, nem! – kiáltott el, és nem engedte, hogy befejezzem a mondatot. – Úgy értettem, hogy eddig mindig szoknyában voltál.
- Ja – mondtam még mindig furcsállva, aztán felvettem a kabátom. – Mehetünk?
- Igen – vigyorgott Bill, és még egyszer megnézte a nadrágom.

Ahogy sétáltunk ki a buszmegálló felé, nem hagyott nyugodni egy gondolat. Kedvem lett volna egyszerűen csak megfogni a kezét, magam felé fordítani és megcsókolni. De hát persze nem tettem. Ő a gördeszkán jött mellettem, néha-néha ugrált párat, miközben magyarázott. Már nem is emlékszem miről, csak azt tudom, hogy imádtam őt hallgatni. Felőlem akár a csigák étkezési szokásairól vagy a kvantumfizikáról is beszélhetett volna, nem zavart volna. Csak hallhassam azt a tökéletes hangját.
Arra emlékszem, hogy sokat nevettünk, miközben ő lassan lökögette magát mellettem a deszkán, és mondta, hogy szívesen jön velem, bár legközelebb gyalog.
Legközelebb?
Akkor ezentúl mindig ez lesz?
Köszönöm, akárki is vagy fenn…

Mikor befordultunk a sarkon, rögtön megpillantottuk a buszt a megállóban. Bill azonnal felkapta a deszkáját, és futni kezdtünk, hogy elérjük. Már hallottuk a csengetést, úgyhogy gyorsabban kezdtünk rohanni. Mikor végre odaértünk, teljesen meglepődtünk (nem beszélhetek Bill nevében, de szerintem ő is eléggé).
- Tom? – néztem rá ledöbbenve.
Ott állt az ajtóban, a lépcsőn, és ahogy meglátott minket, félreállt, hogy felszállhassunk.
- Basszus, már azt hittem, ma senki nem jut be a városba – vigyorgott ránk. – Mit csináltatok, felavattatok valamit?
Bill tarkón vágta, mire Tom még jobban röhögni kezdett.
- Eddig tartottad nekünk az ajtót? – néztem rá csodálkozva.
- Aha. Büszke vagy, mi? – pillantott rám, és elmosolyodott.
- Mehetünk? – kérdezte hidegen a buszsofőr. – Vagy esetleg várunk még valakit egy fuvarra?
- Persze, mehetünk – válaszolt Tom teljesen természetesen, majd levágódott az egyik négyes ülőhelyre, és maga mellé tette a táskáját, nyilvánvalóvá téve, hogy mi Billel egymás mellé ülünk. Aztán rám pillantott, és esküszöm… Esküszöm, hogy a szeméből azt olvastam ki: szívesen!
Azt hittem, szívrohamot kapok.

Miután Bill előreengedett, ő is leült mellém. Tommal szembe kerültem, de nem mertem ránézni, mert féltem, hogy le fogok bukni. Nem tudom, hogy Bill elmesélte-e neki a csókunkat, de mivel ugye nincsenek egymás előtt titkaik… Inkább kinéztem az ablakon, és próbáltam nem a mellettem ülő hercegemre gondolni (nehezen ment), de annál tovább nem jutottam, hogy Tom nézését újra átgondoljam.
Szinte úgy pillantott rám, mintha azt mondaná: szeretem, mikor valaki hazudik nekem, miközben tudom az igazságot. Féltem, hogy tényleg tudja, hogy szeretem Billt, és nem csak mint barát. Féltem, hogy elmondja neki, hogy majd ő megteszi, amit én nem merek, és nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem.
Reménykedtem abban, hogy ha Bill meg tudná, akkor csak annyit mondana, hogy „végre, hát nem csak én érzem?”. Persze valahol mélyen ott volt bennem, hogy ez nem valószínű, mert ő csak barátként kedvel engem, de akkor is… Ez nem fogott vissza abban, hogy reménykedjek, és álmodozzak róla.
Fura volt belegondolni, hogy van valami, amiről álmodozok. Azelőtt sosem tettem ezt.
Meg féltem, hogy ez nem is lesz soha több mint egy gyönyörű, de beteljesületlen álom.

Tom szállt le elsőnek, és miután leugrott a buszról, szinte még talajt sem fogott a lába, máris mélyen szippantott bele a levegőbe, és félhangosan énekelni kezdte:
- Love is in the air – és közben rám pillantott.
Kényszeredetten elmosolyodtam, és úgy tettem, mint aki azt sem tudja, mi az az angol nyelv. 

Aznap pszichológiával kezdtünk. A szülő-gyermek viszonyról beszélgettünk.
Tökéletes témaválasztás, mondhatom.

Negyvenöt percet szenvedtem végig, és most még az sem segített, hogy Bill és Tom ökörködtek mellettem (közös óra volt a párhuzamos osztállyal). Életemben nem éreztem még ilyen hosszúnak egy órát, de komolyan, és már akkor úgy éreztem, sikítva, hajat tépve akarok kimenekülni az osztályból, mikor a tanár felírta az aznapi óra címét. Csak el akartam bújni a világ szeme elől, becsukni a sajátomat is, és semmire nem gondolni.
Szívem szerint bebújtam volna a paplan alá, pontosan mint ahogy tettem tíz évvel ezelőtt, és úgy tettem volna, mintha az a kis rejtekhely lenne az én varázsbunkerem.
Négy évesen ez sokat segített, de rá kellett jönnöm, hogy ez most, tizenöt évesen… Valószínűleg nem fog beválni.

A tanár sokat magyarázott arról, hogy bármilyen törés következik be bármilyen kapcsolatban, ha úgy érezzük, hogy tehetünk ellene valamit, tegyük meg, nem számít, hogy ki volt a hibás. Ha úgy érezzük, hogy még kijavíthatjuk akár a saját, akár a másik hibáját, jobbá tehetjük az egészet, akkor lépjük meg azt a lépést, mert az teljesen mindegy, hogy ki rontotta el.
Azt hiszem, csak ez a negyvenöt perc kínszenvedés okozta bekattanás vezetett odáig, hogy óra után azt hazudtam a fiúknak, hogy el kell mennem a mosdóba, és ott, miután megbizonyosodtam arról, hogy senki más nincs benn, felhívtam anyát.
- Rendben, találkozzunk – szóltam bele, amint felvette a telefont. – De ne várj tőlem túl sokat – szögeztem le rögtön, mielőtt még megszólhatott volna.
- Persze, tudom, hogy sokat kell bepótolnunk, és ez nem öt perc lesz – mondta gyorsan. – De köszönöm, hogy bizalmat adsz nekem.
- Nem nevezném bizalomnak – ráztam meg a fejem. – Inkább csak egy lehetőségnek.
- Rendben – hallottam a hangján, hogy elszomorodik, és féltem, most túl messzire mentem.
- Mármint… – kezdtem volna tétova magyarázatba, de most anyám nem engedte, hogy szóhoz jussak.
- Katja, megértem. Nem kell okokat keresned. A te tempódban haladunk – mondta anya kedvesen, mire én azonnal, egy gyors szia után, leraktam a telefont.
Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, hogy miért vagyok én ennyire hülye, és tudtam, ezt teljesen tiszta fejjel biztosan nem tettem volna meg. De talán jobb is így. Nem tudom. Mindenesetre mindenről a hülye pszichológia óra tehet.
Mint mondtam, a hidegtől tiszta őrült leszek.

A hideg utálatomon az sem segített, hogy kedvenc tanárom, Herr Knotz, a tesi tanár bejelentette, hogy mivel hiányzik a fiúk tesi tanára, ők is velünk lesznek. Aztán azt is közölte, hogy kint kell futnunk tíz kört a pályán.
Komolyan elgondolkodtam azon, hogy Knotz még mindig a kedvenc tanárom-e.

Kifulladva, az oldalamat szorongatva értem be a terembe, és azonnal el is dőltem, mint egy krumplis zsák. A térdeimet behajlítva feküdtem a tesi terem padlóján, a hátamon, és próbáltam normálisan levegőt venni. Szeretek futni, de könyörgöm, melegben! Azt hittem, majd’ meghalok (meg amúgy a futástól már úgy is kidöglöttem, de valaki úgy gondolta, ez mára még nem elég), mikor kinyitottam a szemem, és az arcomtól két centire egy vigyorgó, fekete torzonborz hajú srácot pillantottam meg.
Hangosabban fújtam ki a levegőt, még felsikoltani se volt erőm. Vagy csak úgy teljesen meglepődni.
- Hogy vagy? – kérdezte Bill nevetve.
- Mmm – válaszoltam.
Bill újra felnevetett, és szinte éreztem, ahogy jobban leszek, ahogy meghallom.
- Te miért nem haltál még meg? – kérdeztem, miközben ránéztem. Egy csepp izzadság sem volt rajta, de amin még jobban meglepődtem, hogy még pulcsi sem. – Nem fáztál kint? Most voltál beteg.
Bill elvigyorodott, és nekem azonnal leesett.
- Kétségkívül még mindig az vagyok – vigyorgott, majd amikor pár pillanat múlva Knotz belépett a terembe, köhögni kezdett.
Komolyan, ha nem tudnám, hogy megjátssza, én is elhinném.
- Mérjétek meg egymásnak a pulzusotokat! – adta ki az utasítást Knotz, és körbejárt a teremben, hogy megnézze, mindenki helyesen méri-e.
Éreztem, hogy még mindig gyorsan dobog a szívem, de az a ritmus semmi nem volt ahhoz képest, mint amikor megláttam Bill kezeit (kérdés nélkül) a csuklóm felé közeledni. Féltem, hogy amint megméri a pulzusom, rögtön mentőt hívnak.
Finoman a bal kezébe vette a tenyerem, és a jobb mutató- és középső ujját a csuklómra szorította, miközben rám mosolygott.
Még szerencse, hogy tíz kört futottunk, és így nem esett le neki, hogy azért ver olyan hevesen a szívem, mert hozzám ért.