„Inkább élem az életem közel a madarakhoz, mintsem arról álmodjak, hogy szárnyaim nőnek.”
David Shore

- Most akkor megcsókollak, jó?
Suttogta csak a kérdést, de azt hiszem, ha a fülembe ordítja sem hallottam volna jobban. Szinte megsüketültem a fülemben dobogó szívem zajától, az ütemes dobogáson kívül semmit nem hallottam.
Felpillantottam a szemeibe, ő az ajkaim figyelte, miközben nyelvével végigsimított a sajátján. A látvány hatására addig ismeretlen érzés költözött az alhasamba.
Én is ránéztem az ő ajkaira. Olyan finomnak, olyan édesnek tűntek… Szinte úgy éreztem, megállt az idő, ahogy hirtelen újra egymás szemébe néztünk. Hallottam, ahogy veszi a levegőt, és éreztem, ahogy kifújja.
Közelebb hajolt az ajkaimhoz. Ösztönösen hunytam le a szemeim, és még épp láttam, hogy ő is ezt teszi. Már nem ért össze a homlokunk, de még az ajkaink sem. A hideg rázott és egyszerre hevült fel a testem, ahogy megéreztem a számon, hogy Bill kifújja a levegőt.
Pár másodperc eltelt még, miközben egyre csak közelebb hajolt, és én alig bírtam kivárni, hogy összeérjenek az ajkaink. Bill még közelebb húzta magához a testem, én pedig szinte magatehetetlenül, teljesen kábán engedelmeskedtem volna, bármit is mond.
Először éreztem meg az ajkaimon az övéit. Éppen, hogy súrolták egymást. Mélyebben kezdtem levegőt venni, és éreztem, hogy Bill lágyan simogatja a térdem fölött a lábam, talán a hüvelykujjával. Vagy talán csak hallucináltam, nem tudom.
Egy óvatos, bizsergetően édes puszit nyomott az ajkaimra. Szinte alig értek egymáshoz, mégis az agyam, és minden egyes sejt a testemben folytatásért kiáltozott. Éreztem, ahogy egy picit megmozdítja az arcát, és leheletfinoman megcsókol.
Esküszöm… esküszöm, úgy éreztem, végem, meghaltam és a mennyországba kerültem, hogy megszűntem létezni. Pontosan ezt éreztem, amint összeértek az ajkaink. A vérem ezerszeres gyorsaságra kapcsolt, mindenem bizsergett és zsibbadt, és elhomályosult köd ereszkedett az agyamra.
Éreztem, ahogy Bill keze feljebb csúszik, és megpihen a combomon, a rövid kis szoknyám alatt. Örültem, hogy nem vettem fel aznap harisnyát, mert így az ő csupasz bőre az én meztelen bőrömhöz ért, és hirtelen kedvem lett volna felnyögni. Hol finoman simogatta, hol erősebben, és ha nem úsztam volna amúgy is teljes mámorban, most biztosan teljesen megőrültem volna. A másik kezével még mindig erősen tartotta a tarkóm. Szükség is volt rá, mert nem tudtam eldönteni, hogy a padról lefolyok, mint az olvadt fagyi, vagy mint sóbálvány, ájulok majd le.
Lágyan szétnyitotta az ajkait, én követtem a példáját. Szinte éreztem, ahogy egy nagyon apró, és gyors mosolyra húzódik az ajka, de olyan rövid volt, hogy mire felfogtam, már vége is volt, úgyhogy nem is vagyok biztos abban, hogy megtörtént. Ha egyáltalán ez lehetséges, még közelebb húzódott hozzám, és tényleg nem hiszem, hogy lett volna olyan milliméter a testünkön, ami ne ért volna össze.
Mikor finoman megharapta az alsóajkam, éreztem, hogy én is közelebb hajolok hozzá, és szinte nyújtom a nyakam a folytatásért. Az az érzés, ami a hatalmába kerített, leírhatatlan. A hercegem…
A nyelve átcsúszott az én számba, éppen csak egy pillanatra, aztán újra. A tarkómról a keze a homlokomra csúszott, beletúrt a hajamba, majd újra vissza a tarkómra. Éreztem, ahogy egyre vadabb lesz, de nem bántam, élveztem minden másodpercét. Ösztönösen karoltam át a nyakát, ezzel még jobban egymáshoz szorultunk, de olyan jó volt ilyen közel érezni magamhoz, hogy egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy elengedjem őt. Bár ez nyilvánvalóan nem is zavarta, mert amint megérezte a kezeim a nyaka köré csavarodni, még az előbbinél is jobban hozzám préselődött, és finoman belemarkolt a combomba. Szinte felsóhajtottam, annyira jól esett. Egy idő után újra visszalassított, és alig telt el fél perc, és bár alig pár milliméterre, de elhajolt tőlem.
Mély levegőt vettem, holott úgy éreztem, megfulladok, ha ezt nem élhetem át újra; és hiába jutott a tüdőmbe éltető oxigén, a lecsillapodáson az nem segített, hogy újra megéreztem Bill illatát, ami most legalább tízszer akkora hatással volt rám, mint máskor. Éreztem, ahogy Bill a homlokát az enyémnek dönti. Még mindketten levegőért kapkodtunk, mikor felpillantottam Billre.
Életemben olyan gyönyörű látványt nem láttam. Gyönyörű arca egy kicsit kipirult, tökéletes ajka szinte cseresznyepiros volt, és mélyen vette a levegőt, miközben még mindig csukva volt a szeme. Vártam, hogy mikor nyitja ki, de ez úgy tűnt, soha nem fog bekövetkezni. Kezdtem félni, hogy elrontottam valamit. Nyeltem egyet, és én is becsuktam a szemem.
Mikor legközelebb lassan kinyitottam a szemem, pár pillanattal később, Bill kíváncsian fürkészte az arcom. Ő is nyelt egyet, majd rekedt hangon megszólalt:
- Sajnálom, ha kicsit durva voltam – kezdte rögtön -, csak… Elkapott a hév.
Ha amúgy zavart is volna, az a mosoly után biztosan megbocsátottam volna neki.
- Élveztem – csúszott ki a számon, és féltem: most szúrtam el mindent.
De Bill csak elvigyorodott.
- Örülök. A kémia szertár megőrzi a titkunkat – nevetett fel, és én is vele együtt nevettem fel, de azt hiszem, nem kell mondanom, hogy a két szobában lévő ember nevetéséből kié volt a mű.
Csodálom, hogy a másik hogy nem vette észre.

Nem tudtam, mi következik ezután. Most akkor ugyanúgy megy tovább minden, mint eddig? Vele nem történt abban a koszos, alig három négyzetméteres kis szertárban egy igazi isteni csoda?
Mert velem igen.
És nem hiszem, hogy képes lennék elengedni őt.

Bill hazakísért, ugyanis aznap már nem volt több óránk (bár elvégre ő egy Kaulitz, úgyhogy azt hiszem akkor sem kellett volna tovább kérlelnie, hogy lépjünk le, ha dupla matekunk lett volna), és a kapu előtt én nem tudtam, hogy köszönjek el tőle. Egyébként sem adtam neki soha puszit, habár ő mindig ölelgetett, és fogta a kezem, de az valahogy sokkal másabb volt. Vagy talán ő csak bátrabb volt.
Meg amúgy is féltem, hogy észreveszi, hogy valami sántít a dologban.
De nem is volt sok időm gondolkodni az egészen, mert ő egy gyors puszit nyomott az arcomra, és már el is száguldott. Előtte nem felejtette el közölni, hogy Sandrával találkozik.
A bejárati ajtó csukódásáig bírtam a könnyeket visszatartani.

Kivételesen nem bántam, hogy apa munkamániás, és sokáig dolgozik. Amúgy sem lett volna kedvem vele beszélgetni, mert még mindig nem voltam képes felfogni, hogy mit tett, de most még erőm sem volt. A sírás nehéz dolog, megviseli az embert.
Végre volt időm, hogy átgondoljam az egészet. Persze tizenöt éves fejjel mit szűrhettem volna le az egész napból? Sokáig nem esett le, hogy talán egy csók már egyáltalán nem baráti dolog, hisz mint mondtam, akkor még csak alig töltöttem be a tizenötöt. Nem kell mély, messzemenő lelkidolgokat várni: egyszerűen úgy éreztem, hogy elrontottam mindent. Az én hibám, hogy ő nem szeret viszont, az én hibám, mert biztosan csúnya vagyok, vagy buta, vagy éppen nem szereti az illatomat, nem úgy, mint én, aki élek-halok az övéért, vagy éppen idegesíti a nevetésem, miközben az övé olyan tündéri, olyan gyermeki, és mégis érzed: ő hiába tizenöt, sokkal bölcsebb annál. És a hangja! Hát mindig is az volt kedvencem. Vagy talán a szeme. Nem, inkább a keze.
Mindent szeretek rajta.
Egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van.

Fel akartam volna hívni valamelyik düsseldorfi barátnőmet, de ők nem értenék meg. Nem nevetnének ki, de köztünk mindig is én voltam az, aki mindig azt mondta: soha nem leszek szerelmes! Részben talán apa és anya viszonya miatt, részben talán, mert amúgy is sokkal reálisabban látom a dolgokat. Eddig.
Míg meg nem ismertem az én hercegem. Attól a naptól kezdve egészen biztos voltam abban, hogy minket még az ég is egymásnak teremtett.

Sőt, hajlottam is afelé, hogy felhívom valamelyikőjüket, de mégis mit mondtam volna? Nem ismerik Billt, és amúgy is, hogyan segíthetnének több száz kilométerről, ha még a szülinapomra sem tudtak eljönni? Vagy akár egy képeslapot küldeni.
Talán ez volt a baj. Egyedül éreztem magam. Hiába voltak ott a düsseldorfi lányok, egy idő után a hívások el-elmaradoztak, aztán abba is maradtak. Nem volt minden este trécselés, nem volt együtt töltött vasárnapi reggeli nálunk, és féltem, ez a három hét is elég volt ahhoz, hogy teljesen elfelejtsenek. Elvégre erről szól a tinikor. Barátok jönnek-mennek. De ez még nem változtat azon a tényen, hogy fájt, ahogy arra gondoltam: egymás nélkül fogunk felnőni.

Öt körül csörögni kezdett a telefonom. Azonnal megörültem, mert az első gondolatom Bill volt. De sajnos úgy látszik, valaki fent úgy gondolta, mára elég a tündérmeséből, mert egy ismeretlen számról hívtak, és amikor felvettem, kedvem lett volna az illetőre rácsapni a telefont.
- Igen? – szóltam bele teljesen gyanútlanul.
- Szia – hallottam meg anyám hangját, és felmordultam. Esküszöm, nem direkt tettem. – Ne tedd le, kérlek – kezdett azonnal nyájas, egyben riadt kérlelésbe.
- Az apukám mindig is illedelmességre nevelt – közöltem vele mézes-mázason.
- Nézd, Katja – sóhajtott fel anyám. – Tudom, hogy az elmúlt tíz évet már nem tehetem jóvá, de szeretném, ha a következő húsznak már a részese lehetnék.
Könnyes lett a szemem, de azt hiszem, magam előtt is próbáltam letagadni.
Mivel anyám észrevette, hogy nem válaszolok, folytatta.
- Elmehetnénk valahova, csak mi ketten. Ha te is szeretnéd, a tízből legalább egyet bepótolhatnánk. Mesélhetnél – mondta lágyan.
- Még meggondolom, szia – azonnal kinyomtam a telefont, és nyúltam egy újabb zsepiért.

Apa fél hatkor jött haza, és láttam rajta, hogy szomorú. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de valahogy nem vitt rá a lélek. Nem csak a harag miatt, de valahogy fura volt vele egy légtérben tartózkodni. Meg amúgy sem érdekelt már igazán. Tudtam, hogy ezt ő is érzi.
- Szia kicsim – homlokon puszilt, ahogy belépett az ajtón.
- Szia – köszöntem vissza halkan, és a nappaliba sétáltam.
Apa megköszörülte a torkát, és megállt a kanapé mellett. Felhúzott szemöldökkel pillantottam fel rá, mire láthatóan zavartan ült le a karosszékbe.
- Találkoznod kéne anyáddal.
Köpni-nyelni nem tudtam.
- Te mióta találkozol vele? – kérdeztem.
- Tessék? – csodálkozott el apám.
- Te mióta tudod, hogy itt van a városban, anélkül, hogy szóltál volna nekem? – kérdeztem higgadtan, ami apát szemmel láthatóan megdöbbentette. Nem volt már erőm kiabálni.
- Pénteken találkoztam vele – válaszolt végül.
- És neked elég volt öt nap, hogy helyrehozzon mindent, amit tíz éve tett?
- Mindenkinek jár egy második esély. – Apa, a türelmes, a jóságos…
- Hát persze – horkantam fel, mire apa rosszallóan pillantott rám.
Bekapcsoltam a tévét, aztán elgondolkozva pillantottam apára.
- Mellesleg te honnan tudod, hogy beszéltem vele?
- Ott voltam. – Olyan észvesztő nyugodtsággal közölte, hogy azt hittem, lezúgok a kanapéról.
- Mi?
- Én mondtam neki, hogy próbáljon meg felhívni.
- És arra egyikőtök sem gondolt, hogy nekem nem elég három nap, hogy úgy tegyek, mintha ez a rohadt tíz év meg se történt volna?! – álltam fel a kanapéról dühösen kiabálva, miközben megfordultam, hogy felmenjek a szobámba.
Anyám ott állt a nappali ajtajában, egy nyilvánvalón új, fényes kulcscsomóval a kezében.
- Szuper! – mondtam mérgesen, és elmentem mellette, majd újfent jól becsaptam az ajtómat.
Kezdem már szegényt sajnálni.
Mármint az ajtót, félreértés ne essék, nem anyámat.

Nem is tudtam már mire gondolni. Hiába tudtam, hogy ez csak egy baráti gesztus volt, az a csók volt a napom fénypontja. Sőt, azt hiszem, életem fénypontja.
El akartam mesélni apának mi történt ma az iskolában. Tanácsot akartam tőle kérni Billel kapcsolatban, de nem tudtam. Nem csak azért nem, mert ő éppen anyával volt elfoglalva, és én amúgy sem beszéltem vele, hanem amikor bejelentette, hogy újrakezdi anyával, és ezzel teljesen elárult, a kettőnk közötti bensőséges, őszinte viszony mintha kettétört volna.
Féltem, hogy ez a kapcsolat már soha nem fog újjáépülni köztünk.