Szia nagyi! –köszönt be a kislány nagymamájához

-Szia Kincsem! Hogy vagy? –puszilta meg egy szem unokáját az idős hölgy

-Á, mami, ne is mondd! Rájöttem, hogy a szerelem egy időpocsékolás. Semmi értelme nincs. Megvagyok én anélkül is. –mondta kedvetlenül a lány

-Ilyet ne is mondj Kicsikém. Sokan meghalnak a szerelemért. Az emberek nem azért élnek, hogy szerelem nélkül töltsék földi életüket, hidd el nekem.

-Ugyan már Mama… -ellenkezett a lány

-Pedig hidd csak el nekem. Van is erre egy történtem… -mondta csillogó szemekkel a nagymama

-Mint minden másra… na halljuk, mondd csak! –mondta kedvetlenül a lány, és könyökölve hallgatta Nagymamája szavait…

-Miért kell elmenned? –sírt a lány a fiú karjain

-Hidd el, nincs más választásom. –nyugtatgatta a fiú szerelmét

-De akkor megint nem lehetünk együtt.

-Hidd el! Vége az egy év katonaságnak, és ha megvársz, én megígérem neked, hogy együtt leszünk onnantól. Semmi nem fog szétválasztani minket. Még egy háború sem…

-Hiányozni fogsz!

-Te is nekem… nagyon

-Jaj, úgy féltelek… -sírt a lány tovább

-Tudom… de megígérem, hogy visszajövök.

-Szeretlek nagyon.

-Én is téged! –csókolta meg a fiú a lányt.

Behívták őt katonának. Egy évig kell az osztrák-magyar határon szolgálnia. Egy nappal sem kevesebbet. Csak maga a tudat, hogy egy évig megint nem láthatja szeremét, kiborította teljesen…

A két szerelmes azon az éjszakán voltak együtt utoljára, mielőtt a fiú be nem vonult volna…

Kemény egy év… megbirkózva betegséggel, időjárással, és a szerelem nélküli élettel. Bár levelet írtak egymásnak, mégsem volt olyan, mintha szemtől szembe mondhatták volna el egymásnak, mennyire szeretik a másikat.

-Nem, Anyám! Nem mehetek feleségül… -kiabált édesanyjával a lány

-Na de kislányom. 20 éves vagy! Ilyenkor a te korodban már minden lány férjnél van… És ki tudja visszajön –e még valaha a te Billed. Hiszen elmúlt már több, mint egy év. És keresett? Lehet, hogy már nem is él…

-Ilyet ne mondjon Anyám! Tudom, hogy életben van! És megígérte, hogy visszajön, nem hagy el. Én pedig várok rá. Addig, amíg csak kell. –sírta a lány

-Kislányom. Egy hónapja is ezt mondtad, meg az előtt is. Már nem tud érdekelni, hogy mit gondolsz, és mire vársz. Egy hónap múlva megtartjuk az esküvőt. Ha pedig a te Billed mégis csak életben marad, csak magára vessen. Még egy levelet sem írt, hogy jól van… semmit lányom! Nem lehetsz ilyen naiv. –oktatta ki lányát az anya

Szegény lánynak nem is volt mit tennie. Az az egy hónap villámgyorsan eljött, és teljesítenie kellett anyja akaratát. Férjhez ment egy olyan emberhez, akit még csak nem is ismert. Nem is szerette, és ráadásul még ronda is volt.

Egybekötötték az életüket. Szép lassan megöregedtek egymás mellett. Bár soha nem szerették egymást, megtanulták tisztelni a másikat. Billről nem is hallott semmit esküvője óta a lány. Komolyan felmerült benne a tény, mi van, ha nem is él már az ő egyetlen szerelme. És talán jobb is így, hogy nincsenek együtt, hiszen neki nem lehet gyermeke. És abba bele tudott volna halni, ha szeretett férjét nem tudja boldoggá tenni legalább egy gyerekkel. Megőszült a haja. Szeme is elromlott már. Meggörbült a háta, és arcára is kiültek a fájdalom, a szenvedés, és a sok elnyelt könnycsepp jele. Már közel sem volt olyan vidám, mint 20 éves korában. Szépsége viszont annál inkább magmaradt. Bár a kor uralkodott bőrén, és egészségén…

Nyugdíjas napjait kezdte el megint.

Lement reggelről az üzletbe, és ahogy az idős hölgy jött volna ki a boltból egy idős bácsiba botlott meg. Felnézett, és megszólalt remegő, ám mégis magabiztos hangon.

-Ne haragudjon! Véletlen volt. –mondta, és felnézett az emberre, akibe bele botlott.

Bele nézett a szemébe. Elcsodálkozott, hiszen olyat látott, mit már 40 éve soha. Erre a pillanatra várt, hogy szerelmes szemeit csak még egyszer megpillanthassa.

-Bill? –tette fel a kérdést

-Igen. Én vagyok… -mondta a bácsi, és megölelte rég nem látott kedvesét.

-Találkoznunk kell. –mondta a hölgy

-Ahogy mondod… annyi minden megbeszélni valónk van… -Bill

-Az a sok év, amit elpazaroltunk…

-Kérlek, gyere el hozzám! Csak egy tea.

-Rendben van! –mondta a nő, és elindult régi szerelme után

-Azt hittem meghaltál. –mondta a nő, és torkát már megint a sós könnycseppek kezdték el mardosni.

-Ne haragudj! Nem tudtam, hogy mi van veled. Gondoltam, hogy anyád feleségül fog adni valakihez, ha egy éven belül nem térek vissza. És látom így is volt… -néz a hölgy ujjára Bill

-Volt… megözvegyültem.

-Részvétem. És vannak gyerekeid? Netán unkáid?

-Sajnos nekem nem lehetnek gyermekim. –hajtotta le a fejét a nő

-Értem… -Bill, és felállt, mert a teáskanna sípolni kezdett.

Kiöntötte a csészékbe az adagot.

Elkezdték volna inni, de a nő megállította Bill kezét.

-Ne! Nem vagyunk már fiatalok. Időnk is kevés. Talán holnap már nem is fogunk élni. Együtt akarok meghalni veled… -mondta a nő

-Nekem is megfordult már a fejemben ez a gondolat. Tartogattam is erre pillanatra egy jó erős altatót. Csak túl kell adagolnunk, és leáll a szívünk. Nem fogunk érezni semmi.

-Akkor mire várunk még? –sürgette az időt a nő

Bill hozta is az altatókat. Mind a ketten bevettek 5 szemet. A végeredmény biztos lesz ezzel. Lefeküdtek egymás mellé, megfogták egymás kezét.

-Most már tényleg együtt leszünk… -Bill

-Erre várok 40 éve. –a nő, és lehunyták mind a ketten a szemüket.

Utolsó lélegzetvétel, s már egy másik helyen vannak…

-Ez nagyon szomorú, ám mégis gyönyörű történet Nagyi.

-Igen. Látod! Ezért mondtam, hogy ha valakit igazán szeretsz, akkor még a halálba is képes lennél utána menni. Fiatal vagy még. Majd eljön neked is az igazi.

-Igazad lehet, Nagymama. Köszönöm, hogy elmondtad. De beavatnál, hogy ki volt a nő. Annak a bizonyos Billnek a szerelme?

-Óh Kislányom… nem ismered őket. Már régen éltek nagyon.

-Hát jól van! Akkor biztos úgy van… -mondta a lány, és felvette hátizsákját, majd kiment a lakásból

Az nagymama ránézett egy képre. Két fiatalt ábrázolt, amint hintáznak. Régi kép már nagyon. De a nőnek kint van a falján. Kerek 50 éve…