A halál könnyed, pihekönnyű álom képében szakított ki a halandók görcsös, rohanó világából. Mindig is tartottam tőle, s rettegve néztem a rám leselkedő vég elébe, ugyanakkor kíváncsian is vártam rá: tudni, ismerni akartam a lét mögött rejlő, emberek számára érzékelhetetlen csodát.

Közel sem olyan volt, amilyennek képzeltem.

Hideg, jeges csókkal szólított magához, mely égette láztól hevült bőrömet, s amilyen gyorsan és szánakozva végigmosta minden porcikámat, olyan sebesen repített el a helyre, ami valahol a semmi és a minden határán húzódott.

Azt hittem, egy álomban ragadtam.

A világ, ahova kerültem egyhangú volt. Végtelen szürke falak húzódtak fölém magasodva, apró fénygömbök szálltak a levegőben; az üres csend pedig hiába volt olyan törékeny, kínzón sercegett a fülemben. Különös volt, néma és rideg tér, ahol nem volt nap, s az idő is mintha megdermedve ácsorgott volna egyhelyben.

A percek – ha voltak is -, észrevétlenül suhantak tova, s nevetve rántották magukkal a métereket is, amiket megtettem. Emberi idővel mérve hetek, talán hónapok is elröppenhettek mellettem, itt azonban semmi sem változott. A kies kép, ami minduntalan a szemeim előtt hullámzott, nem lett másabb, a szürke sem fakult vagy sötétedett el.

A magány és a gondolataim társaságában töltött idő alatt azonban rádöbbentem, hogy a halál nem csak a változást hozta magával. A földi élettel teljesen ellentétesen működő világot járva megértettem az élet nyomában megbújó csodát is.

Meg kellett halnom ahhoz, hogy rájöjjek, mi az a természetfeletti csoda, amit mindig is meg akartam ismerni. Egy élet volt a vakságom ára. Mert igazán vak voltam. Hiába kerestem, nem leltem rá, pedig mindig ott volt egy karnyújtásnyira tőlem.

Minden apró létező egy csoda.

És, hogy ezt felismerjem szemeimnek hozzá kellett szoknia a végtelen ürességhez, a csendben burjánzó semmihez egy tömlöcbe zárva. Mert ez nem más, mint egy végtelen cella, ahová azért kárhoztattam, hogy rájöhessek az életben elkövetett hibáimra.


*Rajzolj velem*


Az egyik nap változást szült.

Finom, leheletnyi szellő simított végig az arcomon, majd kedélyesen túrt a hajamba; nem messze a távolban valami megcsillant. Hívogató volt, nevetve csalogatott közelebb magához, miután kacéran felébresztette kíváncsiságomat hosszú álmából.

Siethettem volna, mégsem tettem meg: ismertem már annyira ezt a helyet, hogy tudjam, bármi is az, ami ide kerül, egyhamar nem szabadul innen. Bármi legyen is ott, megvár.

Időközben a csillogás elhalványult, majd teljesen eltűnt, mintha csak káprázott játszott volna velem. Nem láttam semmit, csak a megszokott szürkeséget a maga monoton végtelenségével, mégis tovább lépdeltem: valami ezt súgta belülről.

Már nem voltam messze a helytől, ahonnan a sziporkázás vidáman kacagott felém nem sokkal ezelőtt. Kinyújtottam a karomat, hűvös borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzáértem az előttem levő átlátszó üveghez.

Furcsa érzés volt ismét tapintani, s az ujjbegyeimet végigjáratni a sima felületen. Már elidegenedtem az efféle dolgoktól.

Sétálni kezdtem az üvegfal mentén, keresve a pontot, ahol vége szakad, miközben egyre jobban elhatalmasodott rajtam a rabság gondolata. Be voltam zárva ide, akár egy madár a kalitkába, s a falak egyre csak közeledtek felém, mind jobban összetörték a szabadságomat.

Szabadulni akartam innen, csak éppen a kiutat nem találtam, s a remény, hogy egyszer rálelek, egyre gyengébben pislákolt bennem.

Céltalanul bolyongtam, hiába tudtam, mit keresek.


*Rajzolj velem*


Egy aprócska villanás – ezzel kezdődött minden, majd ragyogó fény árasztotta el az egész láthatárt, s hosszú idő óta először a szürkeség végre napsárga palástot öltött magára.

Nem volt szükségem levegőre, most még is szaporán kapkodtam utána, ahogy a sötét alakot néztem a fényáradat közepén.

Közeledett.

Magas volt, hosszú haja lágyan ringatózott minden lépésénél, szemei sötéten fénylettek. Meredten lestem minden mozdulatát, figyeltem arcának minden rezzenését. Nagyjából egy méterre megállt az üvegfaltól, egy időben azzal, amikor a világosságot ismét elűzte szürkeség.

Egy pillanatra sem vettem le az idegenről a pillantásomat, mozdulatlanul bámultam őt, majd arra lettem figyelmes, hogy az ajkai mozognak.

Hozzám beszélt, a hangja azonban már nem szállt el hozzám, a fal, ami kettőnk között húzódott minden egyes szavát magába nyelte. Megráztam a fejemet, kezeimet a fülemhez kaptam, hogy jelezzem neki: nem tudom, mit mondott.

Érdeklődve figyeltem, ahogy összeráncolta a homlokát, majd kutatni kezdett a zsebében. Örültem, hogy végre nem egyedül osztozom ezen a helyen, s végre valaki elűzte a magányomat, ám valahol a keserűség is megbújt az öröm mögött; szerettem volna beszélgetni, más hangot hallani a lépteim tompa zaján kívül.

Az arca felvirult, ajkai mosolyra íveltek. Ekkor döbbentem rá, milyen ismerős is. Ismernem kellett korábbról, ebben biztos voltam. Része volt az életemnek, csak nem tudtam, miképpen.

A kezében szorongatott valamit, majd egy mozdulattal kettétörte és az egyik felét átdobta a falon. Halk puffanással esett le elém, egyenesen a lábamhoz gurult.

Mosolyogva kaptam fel a földről a krétát, miközben ő már fel is kanyarított néhány szót az üvegre. Kecses, magabiztos vonások hívogatták a tekintetemet.

„Tudsz írni?”

„Hát persze!”

„És rajzolni?”

Az aprócska rajz, amit felvázoltam megadta a választ a kérdésére.


*Rajzolj velem*


Az üvegfal önfeláldozóan, büszkén húzódott közöttünk továbbra is szétválasztva a végtelennek hitt semmit, noha egyre több és több firka körvonalazódott ki a felületén. Különös dolog volt hang nélkül, szavak és rajzok formájában kommunikálni, de sokkal jobb volt, mint magányosan osztozni a némaságon, ami sohasem akart megtörni.

A csend szinte megőrjített; semmi sem volt, ami elvonhatta volna a figyelmemet a gondolataimról, a szüntelenül kattogó agyamról, a millió kérdésről, amelyek már tucatszor végigrohantak az elmémen.

A helyzet most azonban sokkal kellemesebb volt, a fénycsóvák kecsesen szálldogáltak mellettem, ahogy ismét felrajzoltam valamit az egyik nevető figura mellé.

Sokszor elképzeltem, milyen lehet Bill hangja – az ismeretlen ezzel a névvel írta bele magát a Sors itteni Nagykönyvébe. Külleméhez kellemes, lágy csengésű hangot tudtam a leginkább párosítani, ami finom dallamossággal hajlik meg, olyan apró, kecses ívvel, mint ahogy a ragyogó sárga sugarak az éj sötétjébe borulnak egy földi alkonyon.


*Rajzolj velem*


A földön feküdtem, sóhajtva támasztottam át a fejemet a másik karomra, amikor a jobb kezem zsibbadni kezdett. Most nem beszélgettünk sem ábrák által, sem szavakkal. Mondhatni pihentünk.

Bill a fal másik oldalán ücsörgött, hosszú vékony ujjaival ütemesen dobolt a földön. Sokszor kaptam azon, hogy szüntelenül jár a szája, miközben a fejét ingatta vagy éppen a kezével dobolt – akár csak most -, egy belső, számomra hallhatatlan ritmusra.

Énekelt.

Szerettem volna ott ülni mellette, hallani őt még, ha csak egy másodpercig is. A dalok az emlékezés egyfajta formái lehettek, erre engedett következtetni a szája szegletében ülő halvány mosoly, akárhányszor dalolt, s a szemében fénylő vágyódás is.

Bill írta a legtöbb számot, amit énekelt, ezt ő maga árulta el, amikor egyszer rákérdeztem. Biztos voltam abban, hogy a dalok is olyan különlegesek, mint ő maga.

Szerettem a rejtvényeket, és a fiú egy volt a legnehezebbek közül, amibe belebotlottam a létem során. Olyan volt, mint ez a világ: különleges, kísérteties, titokzatos, ugyanakkor elbűvölő, de hiába ismertem meg minden egyes rajzzal, szóval jobban, úgy éreztem, fényévekre vagyok attól, hogy rájöjjek, kicsoda is.

Már a megjelenése alapján is rendkívül különcnek tűnt: az arca lágy vonásai kevésbé tették férfiasabbá, a szemét vastagon kihúzta, haja pedig az égnek meredt. Hihetetlenül vékony volt, talán még nálam is soványabb, a bőre sápatag.

Bill rám emelte sötétbarna tekintetét, erősen összeszorította ajkait.

Attól fogva nem énekelt többet.


*Rajzolj velem*


„Miért nem énekelsz?”

Kíváncsian vártam a válaszát, ami csak egy mély sóhaj után öltött formát az üvegen.

„Mert emlékeztet.”

Mohó voltam, a kíváncsiságom önzőn kapott válaszért egy következő kérdésben.

„Mire?”

Napok óta először nézett rám, s én hátrahőköltem a rengeteg érzelem láttán, ami abban a szempárban kavargott.

Szomorúság.

Gyász.

És vágyódás.

„Arra, hogy milyen volt élni.”

Az elveszített élete, a hátrahagyott világ után vágyott. És ez lassan felőrölte belülről.


*Rajzolj velem*


„Mióta lehetünk itt?

Vetettem rá egy tanácstalan pillantást. A kérdés nagyszerű volt, de nem tudtam rá válaszolni; de én is nagyon kíváncsi lettem volna a válaszra.

„Egy ideje.”

A bal keze ökölbe szorult a fal másik felén, néhány másodpercre lesütötte a pillantását, majd írni kezdett.

„Gyűlölöm ezt a falat.”

Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, ahogy ránéztem. Pontosan tudtam, mire gondol, hiszen én is ugyanazt éreztem. Szorított a mellkasomban, valami azt súgta, ki kell törnünk innen. Az üvegre szorítottam a tenyeremet, másodpercekkel később az enyémhez tette a sajátját.

Szomorúan pislogva néztem a kezeinket, amik között gúnyosan fénylett a vékony üveg. Nem kellene ott lennie… hogy lehet, hogy egy ennyire vékony valami a semmi közepén ekkora hatalommal bírjon? Kacagva űz velünk játékot.

„Olyan hideg.”

Pillanatokkal később újabb feljegyzéssel bővült a fal.

„Veled akarok lenni. Hallani akarom a hangodat.”

Bill írását figyeltem, mely most kacskaringósan tekergett. Szinte ordított róla a zaklatottsága. A mozdulataim, mintha lelassultak volna, ahogy válaszoltam.

„Velem vagy. Mindig. Örökre.”

Bill megrázta a fejét, közben a falra bökött. Így nem elég – üzente a szemeivel.

A falra ütött, ökle keményen ütközött az üveggel, amin még csak egy karcolás sem esett. Ismét lendítette a kezét, újra és újra egymás után, hiába kértem, hogy ne tegye.

Egy pillanatra megállt. Keze remegett az oldalára eresztve, sűrűn kapkodott levegő után, pihegve nézett rám. Az arcán fájdalom játszott, ő azonban mégis sziporkázóan mosolygott rám. A szemében valami felparázslott.

A remény. Még sohasem láttam ilyen parázslón, ennyire elevenen égni.

Újra ütött. Utoljára.

A fal látszólag meg sem érezte Bill próbálkozásait, most azonban hajszálvékony erek futottak szét abból a pontból, ahova a fiú a legutóbb ütött, hangos, fájdalmas reccsenés törte meg az örökös csendet.

A fal leomlott.


*Rajzolj velem*


Üvegszilánkok feküdtek holtan a lábaink előtt szétszóródva. Egy röpke pillanatig egyikünk sem mozdult, majd egyszerre léptünk a másik felé.

- Szia – suttogtam. Nevetségesnek éreztem magamat, hogy fél méterre tőle csak ennyit tudtam kipréselni magamból.

- Szia…

Megborzongtam a bársonyos hangot hallva, a szemembe könnyek szöktek, ahogy magamhoz szorítottam. Hihetetlenül megkönnyebbültem most, hogy a fal már nem állt közénk, s csak mi ketten voltunk.

- Alig merem elhinni – adtam hangot a gondolataimnak, válaszul csak egy mosollyal jutalmazott meg. Csak ekkor döbbentem rá, hogy ez volt az első, amibe beleszerettem. A huncut, kacér mosolyába, amit mindig rám villantott, akárhányszor beszélgettünk.

Kissé eltolt magától, szelíden kulcsoltam kezemet reszkető jobbjára, amivel a hajamba túrt, s mielőtt összeforrtunk volna a csókban, amiről már oly régóta ábrándoztam, a barna szempár ragyogón rám nevetett.

Édes volt, bensőséges és érzelmekkel teli.

- Ne ébressz fel, ha eljön a reggel, itt magunk vagyunk, s inkább álmodozók leszünk.

Énekelt. A legelbűvölőbb hang járt mámoros táncot a fülemben, miközben hallgattam. Csodaszép volt, lenyűgöző és hibátlan. Behunyt szemmel élveztem a rövid kis bemutatót, tudtam, hogy ez csak nekem szól, ez csak a miénk, egy dal, ami a szívéből fogant.

A boldogság azonban csak pillanatnyi képzeletnek tűnt, a semmi erőteljesen dübörögve mosta el a világból. Kétségbeesve kaptam Bill után. A földre estünk mindketten, Bill a jobbját szorítva térdepelt, szép arcára torz maszkot festett a fájdalom.

Halványulni kezdett. Mosolygott, bánatosan ugyan, de mosolygott. A szemében a fájdalom mellett más is ott csillogott: büszkeség. Egyáltalán nem félt attól, ami rá vár.

Nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Tudtuk, mi következik. Bill teste hirtelen megmerevedett, még a könnyeimen át is láttam a fájdalmas pillantását.

- Élj boldogul – suttogtam búcsúzóul, mielőtt eltűnt volna. Utolsó mondata még visszhangot vert a szürkeségben.

Geisterfahrer fahren immer allein


Keserűen mosolyodtam el, ismét utat engedve a könnyeimnek, majd behunytam a szememet. Ismerős, égető érzés futott át a testemen, röviden megvonaglottam, majd eltűnt alólam a föld.

Zuhantam.

A végtelenbe.


*Rajzolj velem*



A halál könnyed, pihekönnyű álom képében szakított ki a halandók görcsös, rohanó világából. Mindig is tartottam tőle, s rettegve néztem a rám leselkedő vég elébe, ugyanakkor kíváncsian is vártam rá: tudni, ismerni akartam a lét mögött rejlő, emberek számára érzékelhetetlen csodát.

Közel sem olyan volt, amilyennek képzeltem.

Hideg, jeges csókkal szólított magához, mely égette láztól hevült bőrömet, s amilyen gyorsan és szánakozva végigmosta minden porcikámat, olyan sebesen repített el a helyre, ami valahol a semmi és a minden határán húzódott.

Azt hittem, egy álomban ragadtam.

A világ, ahova kerültem egyhangú volt. Végtelen szürke falak húzódtak fölém magasodva, apró fénygömbök szálltak a levegőben; az üres csend pedig hiába volt olyan törékeny, kínzón sercegett a fülemben. Különös volt, néma és rideg tér, ahol nem volt nap, s az idő is mintha megdermedve ácsorgott volna egyhelyben.

Összeráncoltam a homlokomat, ahogy körülnéztem, valami fénylő mágnesként vonzotta a tekintetemet magára. Kíváncsian lépdeltem közelebb, a fények egy pillanatra sem távolodtak el mellőlem, mintha érezték volna bizonytalanságomat. Féltem, hogy ha eltűnnek, megbotlok valamiben, amit a szemem nem érzékel.

Idegenkedve néztem az átlátszó falra, ami fölém tornyosult. Mintha már láttam volna valahol… talán egy álomban, ami kísértetiesen emlékeztetett erre a helyre, s nem tágított mellőlem az érzés, hogy már jártam itt korábban.

- Végre ideértél! – nevető hangot hallottam a hátam mögött felcsendülni, ijedten pördültem meg. Egy magas, vékony srác állt velem szemben, barna szemei jókedvűen méregettek, jól mulatott zavaromon és kétségbeesésemen, ami az arcomra is kiülhetett. Vidáman lépett közelebb, majd felém nyújtotta az egyik kezét, amiben egy krétát szorongatott.

- Bill vagyok – mondta. – Rajzolnál velem?